14. IV. LÁSZLÓ KIRÁLY 1274 JUL. 18-IKI OKLEVELÉNEK KEZDŐ SORA.
Az ország belzavarai (1278). – III. Miklós pápa Filep fermoi püspököt teljes hatalmú követévé nevezi ki Magyarországra (1278 szept. 22.). – A legatus intézkedései a kúnok megtérítése s az eretnekek kiirtása ügyében. – A király esküje. – A tétényi országgyűlés (1279 julius). A kúnok viszonyait szabályozó kiváltságlevél (1279 aug. 10.). – A budai zsinat végzései (1279 szept. 14.). – László a zsinatot szétkergeti, nejét oda hagyva a kúnokhoz csatlakozik, a legatus átok alá veti. – III. Miklós pápa dorgáló levele Lászlóhoz (1279 decz. 9.). – Miklós választott esztergomi érsek és Gergely esztergomi prépost a királyt a kúnok közzé követik; Miklós holttestét a legatus megkövezteti (1280). – A legatust a király elfogatja, az urak viszont a királyt vetik fogságba; a pápa Lászlót, ha jobbulást fogad, az átok alól fölmenti. – A király a legatusnak engedelmességet fogad (1280 aug.). – A kúnok lázadás s leveretése a Hód mezején (1280 aug.). – A Németujvári testvérek kicsapongásai; Finta nádor lázadása; László felföldi hadjárata Finta ellen (1281). – Filep legatus távozása (1281 okt.). – IV. Márton pápa viszonya Lászlóhoz (1282). – Az ország czélba vett reformja (1283). – A király hadjárata a Németujváriak ellen, Borostyánkő sikeretlen ostroma (1284 jan. febr.) – László adományai az egyházak részére, anyjához intézett intő levele (1284). – A dalmát városok belháborúja, az ország belzavarai (1284). – A tatárok betörése, rablása s kiveretése (1285). – László a föllázadt szepesieket Szepes vára alatt legyőzi; a kúnok és tatárok a szepesi káptalant kirabolják (1285). – A Magyarországra menekült Leskó krakkai és sandomiri herczeg magyar és kún hadak segélyével trónját visszafoglalja (1285 aug.).
CSAKHAMAR a morvamezei diadal után Magyarország ismét az előbbi belzavarok színhelyévé vált, melyek miatt László az országnak a csehek által elfoglalt várait s városait sem birta azonnal visszafoglalni; mint kitetszik Rudolf leveléből, melyben azt tanácsolja Lászlónak, hogy országa elfoglalt részeit a magyar országnagyok által fogságban tartott cseh nemesekért törekedjék visszaszerezni, s különösen négy ily fogoly cseh urat kíván általa kiszabadíttatni. Ezen belzavarokban Németujvári Iván és testvérei vitték a főszerepet. Iván, mint láttuk, a Rudolf és Ottokár közt kitört háború idejében Ottokár érdekében Ausztria és Stiria határszéleit dúlta és rabolta; öcscse Henrik ugyanez idő tájban kifosztott s lovain és podgyászán kívül árúiban 336 márkáig károsított egy Rodogér nevű velenczei kereskedőt, ki elégtételért László királyhoz folyamodott. Miután a rablást Henrik nem tagadta s csak időhaladékot kért a kár megtérítésére, László neki három havi határidőt tűzött ki, hogy akkor a székesfehérvári káptalan előtt a károsultat elégítse ki. Ezen határidőre, 1278-ban november 11-dikén, Rodogér a király pecsétes levelével meg is jelent a káptalan előtt, de Henriket vagy megbizottját ott hijában várta; miről magának hiteles bizonyítványt adatván, panaszával Contareno Jakab velenczei dogehoz fordult, s az által sürgetett Máté nádornál elégtételt. A harmadik testvér Miklós tótországi bán pedig erőszakosan elfoglalta Perchinus comes tótországi összes birtokait, kit mint . a király és királyné Károly siciliai királyhoz küldött követét visszatérő útjában rablók öltek meg, bár ezen jószágok jog szerint az elhalt rokonait illették.
Az eláradt féktelenség miatt a személy- és vagyonbiztosság az országban annyira megrendült, hogy III. Miklós pápa az egyházi javadalmak jövedelme után a szent szék részére beszedendő tized ügyében, melyét az 1274-dik évi lyoni zsinat a keresztes háború költségére rendelt fordíttatni, 1278. julius 29-én kelt rendeletével fölhatalmazta ezen tized magyarországi beszedőjét Modenai Gellért mestert, hogy miután jelentése szerint a begyűlt tized nála a gyakori zavarok és belháborúk miatt biztosságban nem lehet, az összes főpapokat s a lovagrendek főnökeit egyházi fenyítékekkel is szoríthassa arra, hogy a kezökhöz begyült és begyülendő tizedet az ő rendelkezése szerint saját költségükön és saját veszélyökre Zágrábba vagy Segnába szállitsák. Tudjuk, hogy László király a rablók és dúlók megfenyítésére, az elfoglalt jószágok visszaadására a maga személyében Máté nádort bízta meg, ki megbizatásában szigorral járva el, Péter egykori soproni várnagyot, mint hűtlent és az ország rablóját, 1279. febr. 5-dikén Babóton lefejeztette; tudjuk, hogy maga a király Jakabtól, a Henrik fiától, mint Henrik bán fiai czinkostársától, a Somogy vármegyei Fonót elkoboztatta: de az is bizonyos, hogy az igazság büntető keze a legfőbb bűnösöket, a hatalmas Németujváriakat, nem érhette utól. Ottokár bukása után Iván, a király képében büntető Csák Máté nádor boszujától tartva, jónak látta Rudolf római királyhoz folyamodni, hogy bocsásson meg neki s fogadja kegyelmébe és szolgálatába; de Rudolf azzal utasította el, hogy a magyar király hűtleneit szerződése szerint szolgálatába nem fogadhatja, s fölkérte Lászlót, hogy ha netalán Ivánnak és testvéreinek kegyelmet adna, téríttesse meg vele a neki okozott tömérdek kárt, ha pedig közös sérelmeiket meg akarja torolni, ebben őt hatalmas segítséggel ajánlkozott támogatni. A két oldalról is fenyegetett Iván azonban, valamint testvérei, erős váraikba zárkózva, fönn birták magokat tartani addig is, míg nem sokára a szent szék hazánkba küldött követe részökre a király kegyelmét kieszközölte.
Nem kételkedhetünk, hogy a jövőjükért méltán aggódó Németujváriak a szent szék előtt, melynek pártfogásához folyamodtak, László és kormánya ellen minél sulyosabb vádakat emeltek, a főpapok pedig, kik jószágaiknak s jövedelmeiknek ugy a hatalmaskodó főurak mint a királyi udvar kegyében bizakodó pogány kúnok által naponként történt dúlása és bitorlása miatt méltán panaszkodhattak, az ország állapotját a szent szék előtt a legsötétebb színekkel rajzolták, s az orvoslást csak az egyház tekintélyének helyreállításában, az egyházi fenyítékek alkalmazásában keresték.
III. Miklós pápa ennek következtében Viterbóban 1278. szept. 22-én kelt bullájával Magyarországra és mellék tartományaira, hol, mint a gyakori panaszokból fájdalommal értesült, lázongások és kegyetlen belháborúk dühöngnek, melyek miatt a királyi trón meg van alázva, az egyházak jószágai rablásnak vannak kitéve és az egyházi szabadság kárhozatosan el van taposva, Filep fermoi püspököt teljes hatalommal fölruházott követévé nevezte ki, hogy irtson és romboljon, építsen és plántáljon az Ur nevében, a mint legjobbnak látandja, Isten dicsőségére, a szent szék tisztességére, az egyházi szabadság helyreállítására, az ország állapotjának megszilárdítására, a béke visszaszerzésére és a lakosok lelki és testi üdvösségére. Irt László királynak, nejének Izabellának, a szerb fejedelemnek, Endre tótországi herczegnek, hogy követét fogadják kegyesen s üdvös intéseinek és tanácsainak engedelmeskedjenek; meghagyta a magyarországi papságnak, az engedetleneket a követ által rájok szabandó egyházi fenyítékek és büntetések helybenhagyásával és végrehajtatásával fenyegetve, hogy követének föladata végrehajtásában legyenek segítségére; fölhivta Magyarország világi rendeit, hogy a követ intézkedéseiben hódolattal nyugodjanak meg; írt Rudolf római királynak is, hogy követét megbízatása teljesítésében támogassa.
Filep követ rendkívül széles hatáskörrel volt fölruházva. Fölhatalmazást nyert ugyanis a pápától, hogy az érsekek, püspökök s más egyházi személyek és testületek, valamint a királyok, országnagyok, nemesek, hatóságok, szóval bármily rendű, állású és rangú egyházi vagy világi személyek ellen egyházi fenyítékeket alkalmazhasson s birtokaikat egyházi tilalommal sujthassa, még ha e tekintetben a szent széktől kiváltságleveleket vagy engedélyeket nyertek volna is; hogy a kiket a szent szék által kinevezett birák egyházi átok alá vetettek, szabadon fölmenthesse, tizenöt paptársát a megürült egyházakban kanonokokká nevezhesse s az ellenmondókat azok elfogadására egyházi fenyítékekkel szoríthassa, azoknak, kik egyházak építésére adakoznak, három vagy öt évre bucsút osztogathasson, a megürült esztergomi érsekség várait, jószágait s jövedelmeit kezéhez vehesse s azokat a kinevezendő érsek számára gondosan őríztethesse, maga számára ellátási díjat szedhessen s azt egyházi fenyítékekkel is fölhajtathassa, a rendeleteinek nem engedelmeskedő szerzeteseket a szent széktől nyert minden kiváltságaiktól és fölmentéseiktől megfoszthassa, valahányszor egyházi szertartásokat végez, a híveket a rájok szabott vezekléstől száz napra, ritkán és fontosabb esetekben pedig egy esztendőre s hat napra fölmenthesse, száz alkalmas személynek maga vagy megbizottja által megürült vagy megürülendő egyházi javadalmakat osztogathasson, azokat azoktól, kik nem törvényszerűen nyerték, elvehesse és más alkalmas személyeknek adományozhassa stb.
Egy pár hét mulva, október 7-én, meghagyta kinevezett követének, hogy miután a magyarországi minorita rend főnökének jelentése szerint a tatárok közt a rend több tagja működik mint hittérítő, de nincs ott püspök, ki ezen szerzeteseket a papi rendekre fölszentelhesse, minthogy a milkói püspökség több mint 40 esztendő óta le van rombolva, ezen püspökség netán lehető jövedelmeiről s más körülményeiről tegyen neki jelentést; a minorita rend magyarországi főnökének pedig megparancsolta, hogy rendjéből küldjön Kúnországba alkalmas személyeket, kik a megtérésre kész kúnokat a római egyház szertartása szerint megkeresztelhessék.
László, ki a morvamezei diadal után a Szepességen, melyet ekkor látogatott meg először, az egykor Rolánd által bitorolt és elidegenített szepesi várföldek visszavételével s határai kijártatásával foglalkozott, a szent szék ezen intézkedéséről, mely a magyar király egyház-kegyuri jogának nem csekély megrövidítésére czélzott, méltán megdöbbenéssel értesülhetett. Aggodalmát csak növelhette a legatus legelső föllépése Dalmát- és Tótországban. Filep ugyanis Pál esztergomi kanonokot, kit a sebenigoiak a traui püspök jogainak sérelmével azelőtt évekkel püspökükké választottak, János spalatói érsek pedig, vagyonát és életét féltve, kénytelenségből megerősített, a püspökségtől megfosztotta, választatását és megerősíttetését a spalatói érsek, a knimi és nonai püspökök jelenlétében érvénytelennek nyilatkoztatván, s kiátkozás terhe alatt megparancsolta neki, hogy ezentúl magát ne választott püspöknek, hanem csak egyszerűen Pálnak nevezze. Ezzel ugyan a legatus csak a traui püspök jogsérelmét orvosolta s a régi törvényes rendet állította helyre: de nem sokára a magyar korona jogaira nézve nagyon is sérelmes s a magyar egyház szervezetét fölforgatással fenyegető intézkedésre hagyta magát ragadtatni, midőn Zágrábba menvén rendeletet adott ki, hogy a zágrábi és szeremi püspökség a spalatói érsek hatósága alá legyen vettetve, Tótországot pedig egyházilag a szent széktől függőnek nyilatkoztatta; minek következtében aztán János spalatói érsek elkezdette magát « Isten irgalmából spalatói érseknek, Dalmát-, Horvát- és Tótország primásának» czímezni. S ha a magyar király, mint III. Miklós pápa később 1279 deczember 9-én kelt dorgáló levelében írja, arról gondolkozott, hogy a legatust az országba jöveteltől eltiltsa, ezt megtenni apostoli királyi jogai megóvása tekintetéből, melyeket a pápa azon intézkedése által is, hogy az ürességben levő esztergomi érsekség betöltését egyenesen magának tartotta fönn, fenyegetve látott, méltán kötelességének tekinthette. A 16 éves Lászlóban azonban nem volt meg a kellő szilárdság, de nem is lehetett, mert nem számíthatott sem a főpapság sem a főrendek támogatására, és így nem merte magát arra határozni, hogy a szent székkel szemben állást foglaljon s fölidézze maga ellen a rá nézve nagyon is kétes kimenetelű s könnyen veszélyessé válható küzdelmet.
Midőn Filep legatus 1279. februárius utolsó napjaiban Budára érkezett, László hódolattal, intéseit, utasításait engedelmességgel fogadta, s hathatós közbenjárására legmakacsabb ellenségeit, a Németujvári tesvéreket, párthíveikkel együtt kegyelmébe visszafogadta s királyi kiváltságlevelekkel birt jószágaik birtokában biztosította. Néhány hónap mulva pedig, midőn III. Miklós pápa a Fíleptől kapott véleményes jelentéstétel alapján az esztergomi érseki székre Lodomér váradi püspököt helyezte át, s fölszólította a királyt, hogy az érsekségnek az ő kezében vagy másoknál lévő jószágait azonnal adja és adassa vissza és az érseket jogaiban oltalmazza, László ez intézkedésben is készséggel megnyugodott.
15. FILEP FERMÓI PÜSPÖK.
A legátusnak az egyházi viszonyok rendezésén kívűl legfőbb föladata volt az országban a catholicus hit megszilárdítására erélyesen munkálni, és éppen ezért a pogány kúnok megkereszteltetését s az országban és mellék tartományaiban elterjedt schismaticusok és eretnek patarenusok megtérítését, vagy kiirtását, úgy az egyház lelki mint az állam világi fegyvereivel végrehajtani. S e törekvésében egy ideig buzgó támogatóra talált az általa eszélyesen megnyert királyban.
A tatárok elől menekűlt kúnokat IV. Béla negyven esztendővel azelőtt oly föltétel alatt fogadta be, hogy a keresztséget fölvegyék, s akkor főembereik közül többen meg is keresztelkedtek: de a 40,000 fegyveressel beköltözött kún nép nagy tömegét a keresztyén hitre téríteni s a megszokott pusztai életmódtól elszoktatni az adott viszonyok közt kivihetetlen kisérletnek mutatkozott. Kétségtelen ez abból, hogy Iván és Kucsmeg kúnokat s ezek Izsók és Tecsencz nevű rokonait László még 1283-ban is «keresztyén» jelzővel említi; mi arra mutat, hogy a kúnok közt keresztyént még ekkor is csak mint ritka kivételt lehetett találni. A harczias kúnok a IV. Béla és fia V. István közt kitört belharczokban s az Ottokár elleni hosszas háborúban V. István zászlaja alatt gyakran döntő szerepet vittek; László gyermek korában pedig, midőn a kormányra anyja a kún Erzsébet gyakorolt legnagyobb befolyást, annyira bejutottak az udvar kegyébe s úgy elhatalmasodtak, hogy Brunó olmüczi püspök, X. Gergely pápához 1273 végén intézett jelentése szerint, a keresztyénséget Magyarország részéről komoly veszélylyel fenyegetettnek látta az ott pártolt kúnok miatt, kik nem csak az idegeneket, hanem az ország lakosait is kegyetlenűl üldözik s szokatlan harczmodorukkal szerzett fiatal foglyaikat gonosz szertartásaikra szoktatják s azokkal annyira felszaporodtak, hogy Magyarországnak s a szomszéd tartományoknak bizonyos veszedelmére válnak, kivált miután maga a királyné is kún, s legközelebbi atyjafiai is pogányok.
A kúnok hazánkban, éppen úgy mint egykor a Volga és Don mellékén, nemzetségenként saját főnökeik alatt élve, állandó lakás nélkűl sátrak alatt tanyázva folyvást pusztai életmódot folytattak; földmíveléssel még László király idejében sem foglalkozva, baromcsordáik jövedelméből s a háborúban szerzett zsákmányból éltek, mint egykor a vezérek korában a fegyverviselésre kiválogatott s a külföldi hadjáratokra gazdáik által magokkal vitt rabszolgák. Ősi szokásaikhoz, pogány szertartásaikhoz állhatatosan ragaszkodva oly elemet képeztek, mely nyers erkölcseivel s a kóbor élettel együtt járó gondolkozás módjával, különösen a házassági élet tisztaságát és a tulajdon szentségét illetőleg, erős ellentétben állt a megtelepült keresztyén magyarság erkölcsi érzületével, jogi fogalmaival és anyagi érdekeivel.
A legatus tapintatos eljárása a könnyen hajlítható fiatal királyra nem maradt kívánt hatás nélkűl. László Budán junius 23-dikán országa egyházi és világi nagyjai előtt, kezét az evangeliumra téve, ünnepélyes esküt tett a szentszéki követ kezébe, hogy a keresztyén hitet, az egyház szabadságát, a régi szent királyok törvényeit és jó szokásait, s mind azt a mire a királyok koronáztatások alkalmával esküdni szoktak, sértetlenűl megtartja és megtartatja, és a legatust az eretnekek elnyomásában és kiűzésében világi hatalmával támogatni fogja. Továbbá országa és maga lekötelezése mellett esküvel fogadta, hogy azokat a kúnok megtérítésére vonatkozó pontokat, melyek megtartására a kúnok nevében két főemberök Ozor és Tolon előtte és a legatus előtt ünnepélyes fogadást tett, megtartja és királyi tisztje hatalmával megtartatja; ugyanily kötelezés alatt esküvel fogadta, hogy mind azt, a mit a legatus a julius 13-dikára hirdetett országgyűlésen a keresztyén hit, az egyházi szabadság, a királyi trón és az ország békéje érdekében rendelni jónak látand, elfogadja, megtartja, megtartatja s arany bullájával kiadja; esküvel igérte végre, hogy ha a kúnokat a megállapított pontok megtartására nem birhatná, ellenök az említett országgyűlésen általános fölkelést fog elrendelni, ha pedig engedelmeskednek, tőlök kellő kezeseket vesz, s azokat ott és azok által fogja őríztetni, a hol és a kik által a legatus legjobbnak látandja. Azután pedig az oltárnál a kereszt előtt, királyi hitére, magyar módon másodszor is ünnepélyes esküt tett, hogy á kúnok és más pogányok által rabságban tartott keresztyéneket kiszabadítja, a keresztyéneknek nem engedi meg, hogy kúnoknak szolgáljanak, a kúnokat állandó lakásra s a keresztség fölvételére kényszeríti, hitetlent vagy kiátkozottat királyi tisztségekre nem alkalmaz, s a pogány szokásokat öltözetben és hajviseletben mind maga elhagyja, mind a kúnokkal elhagyatja.
László a legatusnak tett igérete szerint a kitűzött határidőre összehivta az országgyűlést, melyet a tömegesen megjelent magyarok és kúnok Buda közelében Tétényen kétségtelenül szabad ég alatt tartottak. A gyűlés az ország állapotjának ujjá alakítására czélzó intézkedésekkel foglalkozva mintegy két hétig ült együtt s csak julius 25-dike után oszlott szét. Végzéseiből, melyek nem szállottak ránk, a kúnok megtérítésére s viszonyaik szabályozására vonatkozó rendeleteken kívül, melyek külön oklevélbe foglalva maradtak fönn, csak azt az egyet ismerjük, mely szerint a király kötelezve volt gyermek korában nagyon is bőkezűen osztogatott adományleveleit megvizsgálni és az érdemetlenek részére tett adományait visszavonni.
Az országgyűlés eloszlása után, annak végzései értelmében, augusztus 10-én adta ki a király a kúnok viszonyait szabályozó kiváltságlevelét, mely századokon keresztűl a legujabb korig a kúnok szabadságának és jogainak alapját képezte. Ezen oklevél szerint Alpra és Ozor, valamint a többi kún urak és nemesek, a kúnok közönségével együtt kötelezték magokat, hogy a pogány szertartásokat elhagyják s mind azok, kik még meg nem keresztelkedtek, a keresztséget fölveszik és a római egyház kebelébe térnek; a király pedig a legatus sürgetésére igérte, hogy a hét kún nemzetségtől hét kezest vesz. A kúnok fogadták, hogy sátraikat elhagyva keresztyén módra állandó házakban s falvakban fognak lakni, és mindenben a keresztyének szokásaihoz alkalmaztatják magokat, kivéve szakáll- és hajviseletöket s öltözködésöket; miután szakálluk borotválására, hajuk nyirására s öltözetök változtatására a legatus, a király kérelmére hajolva, őket akaratjok ellen nem kívánja kényszeríteni; fogadták, hogy az országban mind magok mind szolgáik és alattvalóik tartózkodni fognak minden kicsapongástól, öldökléstől, keresztyén vér ontásától, és alávetik magokat a legátus által kinevezendő inquisitorok eljárásának, s ha a föntebbiek ellen vétnének, az egyházi és világi fenyítékeknek. Rendelkezett a király, hogy a kúnok nagy tömege ezentúl is azon szállásokban, melyekre őket IV. Béla sátraikkal telepítette, t. i. a Duna és Tisza közt, a Körös mellékén, a Körös és Maros közén, s a Maros és Temes közt lakjék, mint fejenként országos nemesek; nekik adományozta a királyi s királynéi udvarnokok és más szegődöttek, valamint a magtalanul elhalt nemesek mindazon jószágait, melyek szállásaik közt feküsznek, az egyházak és monostorok javait kivéve; nekik adományozta továbbá a nemesek és várjobbágyok mindazon általa pénzzel vagy cserével kárpótlandó földeit, melyek a kún szállások közt a tatárjárás óta pusztán állanak, kivéve a jövedelmes halas tavakat és erdőket, valamint a nemesek és várjobbágyok benépesített szállásait és falvait, melyeket azok a kúnok közt tovább is békében birhassanak. A kúnok köteleztettek a királylyal éppen úgy s azon büntetés terhe alatt táborozni, mint a többi nemesek; az országban szerzett rabjaikat tartoztak szabadon bocsátani, külföldi hadi foglyaikat azonban megtarthatták. Minthogy pedig a kúnok szállásai a kalocsai érsek, a váradi, csanádi, váczi és egri püspökök egyházmegyéiben feküdtek, a király úgy rendelkezett, hogy ezen főpapok mindegyike egy-egy zászlós urral és két-két nemessel járja be az egyházmegyéjében szállásoló kún nemzetségeket, hajtsa végre a pogányok megkeresztelését, a belföldi foglyok szabadon bocsátását, vizsgálja meg a kún szállások közt fekvő puszta földeket, s mind erről tegyen hozzá jelentést. Szabályozta a király a kúnok törvénykezését is, oly módon, hogy a kúnok ügyeiben, mint IV. Béla rendelte, a nádor biráskodjék, az illető kún nemzetség birájával együtt, kivéve azt az egy esetet, ha két nemes kún közt vérontás vagy más sérelem miatt foly per, melyben csak a vádlott kún nemzetségének birája itélhessen, s ha annak itéletével valamelyik fél nem lenne megelégedve, a két perlekedő kún fölött maga a király ítéljen, mellette ülvén az illető kún nemzetség birája, és ha az egyik kún nemes halálra itéltetve a királyhoz menekülhet, a halálos itélet alól föl legyen mentve, tartozzék azonban külföldre bujdosni, s onnan keresse, ha megnyerheti, azok bocsánatát, a kik ellen vétett; ha pedig az elitélt és a királyhoz menekűlt kún mellett a király kegyelméért a kún urak és nemesek azonnal közben járnának, az ily vétkes a számkivetés alól föl legyen ugyan mentve, de a megsértett félnek tartozzék javaiból elégtételt adni. Igérte továbbá a király, hogy a kún urak és nemesek szolgáit sem maga sem országa nagyjai és nemesei nem fogják magokhoz fogadni, sőt azokat minden vagyonukkal együtt visszaszolgáltatják uraiknak; igérte, hogy a nekik adományozott, de később elvett jószágokat vissza fogja nekik adni; biztosította őket mint országos nemeseket, hogy sem maga, sem a királyné, sem a zászlós urak nem fognak jószágaikban erőszakosan megszállni, s hogy a kúnok mindazon jószágokat, melyeket az ő vagy elődei adományából nyertek, vagy pedig más jogczímen érvényes levelek erejével békében birnak, továbbra is birhatják.
Nincs okunk föltenni, hogy László a legatussal szemben hamis lélekkel s kétszínűleg járt volna el, s nem lehetek hajlandó elfogadni az osztrák krónika-írók vélekedését, kik szerint Filep szent széki követ a keresztyén magyarokat, kik a keresztyénségről csaknem elfelejtkeztek, és a kúnokat igyekezett volna ugyan megtéríteni, de a király a pogányokkal és magyarjaival nem akart a legatus józan intéseinek szót fogadni, s midőn a legatus a pogány kúnok megtérítésére mindent elkövetett, a mit csak lehetett, a magyar nép, mely már megszokta, hogy a pogány szertartásokhoz szítson, nem mondott ugyan nyiltan ellent a legatusnak, hanem alattomoson kijátszotta. Annyit azonban elfogadhatónak tartok, hogy László a magára vállalt nehéz kötelezettséget, hogy a szilaj kúnokat a keresztség és az állandó lakás elfogadására kényszerítse, a mi erejét fölülhaladó s könnyen vesztére válható vállalat lett volna, rögtön végrehajthatónak nem tartotta, s azért fogadása teljesítését halogatta; miért aztán a legatus őt átokkal, országát pedig egyházi tilalommal sújtotta. Az átok komoly következményeitől tartó László ekkor az egyház félelmetes hatalma előtt magát megalázva elismerte, hogy súlyosan vétkezett s azért méltán volt büntetve, és a legatusnak kezet adva, királyi hitére, koronája és országa lekötése mellett újra magyar módra megesküdött, hogy minden előbbi fogadását teljesíteni fogja, de szavát ekkor sem váltotta be, sőt nem sokára nyiltan ellene szegült a legatus mind messzebb-messzebb terjedő követeléseinek.
Filep legatus ugyanis az ország összes fő- és alrendű papságával és szerzeteseivel Buda várában a catholicus hit és az egyházi szabadság helyreállítására, a papság és nép életének s erkölcseinek újjá alakítására zsinatot tartván, az által az egyházi fegyelem helyreállítására s a papság nagyon is szabados életmódjának javítására czélzó intézkedések közt számos oly végzést is hozatott, melyek a magyar király, mint az egyház legfőbb kegyura csaknem három százados gyakorlat által szentesített jogkörének világos sérelmét foglalták magokban s az alkotmányos élet gyakorlatával is ellentétben állottak. Így például a zsinati végzések 6-dik pontja tilalmazza, hogy a főpapok s más egyházi személyek háborúban részt vegyenek, kivéve egyházaik és a haza védelmének kényszerítő szükségét, de akkor sem engedi meg, hogy saját személyökben harczoljanak; az 59. és 60. pont tiltja, hogy egyházakat s egyházi személyeket bármily magos állású személy vagy hatóság bárminemű adóval, vámmal s harminczaddal terheljen, s rendeli, hogy a kik ez ellen vétnének, három nap alatt a mit elvettek visszaadják, különben az egyházba lépéstől és a szentségekben való részesüléstől tiltassanak el; a 15-dik pont kimondja, hogy senki apátságot, prépostságot s más egyházi javadalmat világi ember kezéből elfogadni ne merjen; a 24. pont szerint semmiféle állású és méltóságú személy nem helyezhet be senkit egyházi javadalmakba, az így történt adományozások semmisek, s a kik azokat ily czímen bírják, kötelesek javadalmaikat hat hónap alatt visszaadni, a kik pedig ezután egyházi javadalmakat világi kézből el mernének fogadni, vagy azok adományozásához megegyezésökkel járulnának, az egyházból kirekesztendők és a javadalmak visszaadására s azok elvett hasznának megtérítésére az egyházi felsőség által világi karhatalom segélyével is kényszerítendők; a 49. pont rendeli, hogy a püspökök s más egyházi személyek halálával megürült javadalmakat bármily magos állású világi személy kegyuri jog czímén vagy más ürügy alatt el ne foglalja, s ha tenni merészelné, az egyháztól és a szentségektől mind addig tiltassék el, míg az elvett jövedelmeket meg nem téríti; az 50. pont tiltja, hogy az egyházak s monostorok javai és jogai fölött pártfogói jog czímén akár egyházi akár világi személy rendelkezni merjen, s rendeli, hogy az ez ellen vétők, ha az egyházi felsőség által kitűzendő határidőre teljes elégtételt nem adnak, átok alá vettessenek. Végre a 69-ik pont, fön hangon hirdetve azt az elvet, hogy a papság a keresztyéneknek atyja, pásztora és lelki birája s Istentől van a királyok és országok fölé emelve, határozottan kimondja, hogy az egyházak, egyházi személyek s azok jószágai nem lehetnek világi törvényeknek és biróságoknak alávetve, s ennek következtében semmiseknek nyilatkoztatja a világi biróságok által egyházak és egyháziak ügyeiben hozott itéleteket, és átokkal sújtja mindazon világiakat, kik az ily ítéleteket és bárminemű az egyházi mentességre nézve sérelmes intézkedéseiket két hónap alatt vissza nem vonják.
László, ki ezen zsinati végzések által királyi tekintélyét s egyház-kegyuri jogait veszélyeztetve látta, s tapasztalta, hogy a legatus, midőn őt kiátkozta, némely megürült egyházi javadalmakat, melyek pártfogói joga őt illette, maga adományozott el, a pillanat benyomásának engedve, hirtelen haragra lobbant s elhatározta, hogy sérelmét azonnal sérelemmel torolja meg. Ingerültségében kemény büntetés terhe alatt megparancsolta a budai birónak és polgároknak, hogy a zsinatra gyűlt papokat a várból zárják ki s abba többé be ne ereszszék, és senkinek meg ne engedjék, hogy nekik s cselédeiknek élelmet vagy bármi egyebet adjon. E parancs következtében a zsinat szeptember 14-én eloszlott, Filep legatus pedig Pozsonyba vonult, honnan a szent széket a történtekről értesítette s Lászlót ismét átok alá vetette.
Ez az eljárás csak fokozta a heves vérű fiatal király ingerültségét, ki miután a kiátkozási itéletet a szent szék elébe feljebbezte, nem csak maga szakított a legatussal és a hozzá ragaszkodó főpapokkal, hanem másokat is fenyegetésekkel, olykor büntetésekkel is kényszerített, hogy a legatus és a főpapság rendeleteinek ne engedelmeskedjenek.
A papság által kiátkozott 17 éves ifjú király a legátus rendeleteinek hódoló nejével is meghasonlásba jövén, oly lépésre hagyta magát ragadtatni, mely forduló pontot képezett életében. Nyeregbe vetve magát oda hagyta nejét, ki őt az elátkozottat megtagadta, oda hagyta a fényes királyi udvart, s a Tiszán túl tanyázó pogány kúnokhoz csatlakozott, azokkal együtt sátorozva, azok nagyon is szabados életmódját követve keresett örömöt és szórakozást; s szilaj szenvedélylyel vetette magát a szép kún leányok karjai közé.
Milyen viszonyban élt azelőtt éveken át egymással a gyermek korban elmátkásított s utóbb serdülő korra jutott László és hasonló korú jegyese s utóbb neje Izabella, arról egykorú források nem emlékeznek; ezekből csak annyi bizonyos, hogy V. István és I. Károly siciliai király kiskorú gyermekei: t. i. a magyar trónörökös László és I. Károly leánya Izabella és a siciliai trónörökös Károly s V. István leánya Mária, 1269-ben történt kölcsönös eljegyeztetésénél tisztán politikai érdekek döntöttek s a szülék akarata rendelkezett a gyermekek jövendő sorsa fölött. Bizonyos továbbá, hogy a kiskorú Izabellát atyja már 1270-ben átküldte Magyarországra V. István udvarába: de a gyermekjegyesek egybekelésének idejére nézve adatot nem találunk. Valószínűnek tartom azonban, hogy László Izabellával, ki a királynéi jószágokon kívül már 1275-ben a Szepességet is birta, 15 éves korában, 1277 végén a Rudolffal Haimburgban tartott összejövetel után kelt egybe, midőn magát teljes korúnak nyilatkoztatta s az ország kormányát átvette.
Hogy László, maga is kún anya szülötte, a kúnokat, kiknek hűségére a lázongó főurak ellen biztosan számíthatott, különösen kegyelte, s hogy a kún viseletet számos magyarral együtt fölvette, megengedem: de hogy a legatussal való meghasonlása előtt nejét elhagyta s kicsapongó életet folytatott volna, igazolhatónak nem látom. Nincs ugyanis a király feslett erkölcseiről egy szó említés sem a pápának 1278-ban Filep legatus részére adott fölhatalmazásában, mely csak az országban dúló belháborúkról és azok szomorú következéseiről szól, de nincs még az 1279. deczember 9-én kelt dorgáló levelében sem, melyben pedig László hibái: ingatagsága, esküszegése, a szent székkel való daczolása keményen meg van róva.
III. Miklós pápa, követe Filep jelentése következtében, 1279. decz. 9-én az átok alá vetett Lászlóhoz dorgáló levelet intézett. Ebben a szokásos üdvözlés helyett neki «józanabb tanács lelkét» kivánván, figyelmezteti a veszélyre, melyet hitszegésével maga ellen fölidézett; tudatja, hogy Rómába indított, de még meg nem érkezett követei feljebbezésének helye és sikeré nem lehet; fenyegeti nemcsak lelki, hanem világi fenyítékekkel is; reményét fejezi ki, hogy ha meg nem javúl, országa egyházi és világi nagyjaival az egész nemzet föl fog kelni ellene; végre komolyan meghagyja neki, hogy megtérve fogadjon szót a legatusnak, nehogy, a mit nem örömest tenne, kénytelen legyen más orvosságokra is gondolni. Ugyanaz nap rendelkezett az ország egyházi és világi nagyjainak, hogy a legatust állhatatosan támogassák; meghagyta Filepnek, hogy megbízatásában eszélyesen és erélylyel járjon el; fölhivta Károly siciliai királyt, hasson vejére, hogy térjen a józanság utjára, nehogy engedetlenségével az összes keresztyén fejedelmeket maga ellen ingerelje; Izabella királynét pedig magasztaló szavakkal dicsérte meg, hogy férfias lélekkel védelmezi a keresztyénség ügyét s erélyesen ellenáll az idegen nép közt eláradt tévelygéseknek.
László e közben, – míg anyja Erzsébet a legatus elől elvonulva a Szepességben tartotta udvarát, melyet László 1278-ban nejétől visszavett s utóbb anyjának adományozott, – a Tiszán túl kedvelt kúnjai közt tanyázva mit sem gondolt az egyház átkával; sőt bosszúját a főpapokkal, kik parancsának nem engedelmeskedve a legatussal tartoltak, a mennyire tehette, éreztetni kivánta. Így történt, hogy András egri püspök jószágait, különösen az Eger völgyét, kiméletlenűl földulatta s az egri egyház alföldi birtokait a táborában lévő kúnoknak adományozta.
A királyhoz e bujdosásában hűségesen csatlakozott két főpap: Miklós egykori választott esztergomi érsek és Gergely esztergomi prépost. Miklós, az anyakirályné egykori kegyencze, bár Filep legatustól az ellene kimondott átok alól 1279. május 5-dikén csak oly föltétel alatt nyerte meg a föloldoztatást, hogy a király és országnagyok színe előtt letett esküje szerint köteles legyen minden általa az egyházak és egyházi személyek ellen elkövetett károkért és sérelmekért teljes elégtételt adni, és a királyi udvartól visszavonulva, az alcancellárságot letéve, a legatus udvarában vagy ősi örökségében tartózkodni, ellenkező esetben pedig visszaessék az átok súlya alá, pillanatig sem habozott átok alá vetett királyát a kúnok közzé is elkisérni, s maga után vonzotta a prépostot is. Ezen két bujdosó főpap tragicus sorsáról hazai forrásaink egy szóval sem emlékeznek, de annál érdekesebb följegyzést találunk az egykorú salzburgi évkönyvekben. «A választott esztergomi érsek, – mond ezen krónika, – hogy a király kedvét keresse, azon egyház nagyprépostjával együtt a kúnokhoz ment. S egyszer csak, a mint a prépost ágyában nyugodott, oda mene valaki, s karddal keresztülszúrá, s a mint a prépost meghalt, gyilkosa eltünék. A választott érsek pedig súlyos betegségbe esvén gyóntatókat hivat, s elismervén tévelygését, meghagyja embereinek és barátjainak, hogy holt testét vigyék a legatus színe elé, és ne ellenkezzenek, ha az bármint fog is rendelkezni. A holt testet oda vivén s a legatus ajtaja előtt letévén, midőn temetéséért esedeztek, a legatus azt mondá: nem kell azt eltemetni, a ki életében elszakította magát az egyháztól, s végre megengedte, hogy a hitehagyottat a bélpoklosok temetőjébe temessék. A mint ez megtörtént, az egész városban minden utczán fönhangon kiabálák, hogy a ki a legatustól bőséges bűnbocsánatot kiván nyerni, vessen a halottra egy-egy követ. S úgy is történt. Az összecsődűlt nép ugyanis oly halmaz követ hányt a holttestre, hogy az a legnagyobb háznál is magosabb lett. A választott érsek barátjai aztán a legatust okolták, hogy az ő buzdítására történt ez a dolog, ki bár nagy nehezen végre is a legállhatatosabban tagadva kimentette magát.
A salzburgi egykorú krónika 1280-ra egy más még fontosabb esetet is följegyzett, melyről hazai forrásaink nem emlékeznek, hogy t. i. László király Filep legatust elfogatta s a kúnoknak átadta, minek következtében aztán az ország nagyjai a király ellen fölkeltek s őt fogságba vetették. Ezt Horneck egyenesen a Miklós választott érsek holt testének megköveztetésével hozza összefüggésbe. Az ő előadása szerint a mint az urak a legatus elfogatásáról értesűltek, tanácsot tartván írtak a pápának, hogy ők ebben ártatlanok, s minthogy a szent szék átkától tartottak, elhatározták, hogy a királyt elfogják. Ezt aztán a nádor végre is hajtotta, ki a királyt egy kún nőnél elfogatta, vasra verette s az erdélyi vajda Lóránt őrízetére bizta. A kúnok ekkor bosszújokban a legatust agyon akarták nyilazni, de meggondolván, hogy ezért a fogoly királynak nagyobb baja lehetne, szándékukat nem merték végre hajtani, s így a legatust életben hagyták. A fogoly László aztán segedelemért ipához Károly királyhoz folyamodott, az urak pedig követeket küldvén a pápához, őt a dolgok állásáról értesítették, mely hűségökért a pápa a magyar uraknak köszönetet mondott. A bíbornokok ekkor azt tanácsolták a pápának, hogy a királyt tegye le; a pápa azonban Károly könyörgésére azt határozta, hogy ha a király esküvel fogadja, hogy megjavulva többé nem vétkezik, s erről az urak tőle szoros kötelező levelet vesznek, s ha a legatust szabadon bocsáttatja, legyen fölmentve az átok alól. Így aztán a kúnok a legatust szabadon bocsátották, a király letette a fogadást, megbocsátott mindazoknak a kik ellene vétettek, megtérítette a legatus kárait, s általa az átok alól föloldoztatott.
VI. LÁSZLÓ KIRÁLY OKLEVELÉNEK HASONMÁSA
(Eredetije az orosz levéltárban.)
Mikor történt a legatus és király fogsága, melyet csak azért, mert hazai forrásaink arról hallgatnak, tagadnunk elfogultság volna, pontosan meghatározni annyival bajosabb, minthogy László elfogatását s kiszabadulását az egykorú kolmári évkönyv 1281-re jegyzette föl. Mind addig, mig Filep legatusnak, Lodomér érseknek s általában a magyar egyházi és világi uraknak a szent székhez intézett jelentései s levelei a vaticáni levéltárból közzé nem lesznek téve, e kérdést határozottan eldönteni, valamint a homályt, mely e kor több fontos eseményének indokait s a szereplő egyének jellemét tisztán kivennünk nem engedi, földeríteni teljes lehetetlenség. Kénytelenek vagyunk azért a rendelkezésünkre álló elégtelen adatok alapján a hozzávetéssel, a tapogatózással megelégedni.
Azt tudjuk, hogy László, miután a legatussal szakítva a kúnokhoz vette magát, 1280. január 18-dikán Beszterczén időzött, márczius 2-dikán Dömsödön adott ki egy parancsot, márczius 4-dikén Vacson kelt egy más parancsa, márczius 31-én Buda várában, ápril 9. és 11-dikén Szikszón, május 21-dikén Jenkén Borsodban kelt levele; ismerjük hely nélkül 1280. május 22. és 30-ról, s Budán junius 27-én kelt leveleit. E naptól fogva azonban aug. 1-ig egy levele sem ismeretes, miből következtetve valószínűnek tarthatjuk, hogy valamint a legatus fogságra vetése úgy azután a király elfogatása Finta nádor által éppen ezen év nyarán történt. Tudjuk továbbá azt is, hogy László, kinek érdekében ipa Károly siciliai király a szent széknél is közben járt, Rudolf római királylyal 1280 május 10-kén kötött , szövetségében pedig egyik föltételül kötötte ki, hogy valamint Rudolf úgy ő is a magyar királyt védelmezve segíthesse, már augusztus 9-én Esztergomban Filep legatus székhelyén volt.
16. IV. LÁSZLÓ KIRÁLY KETTŐS PECSÉTJÉNEK ELŐ LAPJA.
17. IV. LÁSZLÓ KIRÁLY KETTŐS PECSÉTJÉNEK HÁTLAPJA.
A kiengesztelődés a szentszéki követ és a király közt, különösen Pascasius pozsonyi prépost buzgó közbenjárására, csakhamar megtörtént. László király augusztus 18-án töredelmesen elismerte vétkét, hogy a legatus által Budán tartott zsinatot ifjui hevességből, némely gonoszok tanácsa által félre vezetve, abban a hiedelemben, hogy a zsinat az ő sérelmére működött, szétkergette; s hogy ezen vétkét kiengesztelje, kötelezte magát és utódait örök időkre, hogy a gölniczi ezüst-bánya jövedelméből évenként 100 ezüst márkát fizet a legatus által bárhol fölállítandó szegények és betegek háza számára. Más nap fogadást tett, hogy az eretnekeket országából, különösen a boszniai egyházmegyéből kiirtja s a szentszéknek azok ellen kiadott minden rendeletét végrehajtja, és végre hajtatja; mire ugyanakkor jelenlevő anyja Erzsébet, macsói és boszniai herczegnő, is hasonlóan kötelezte magát, külön oklevélben fogadván, hogy a macsói bánságban, Boszniában, Pozsegában, Valkóban s a hatósága alatt álló más vármegyékben a legatus parancsa szerint fog eljárni az eretnekek üldözésében.
Midőn a kúnok értesültek, hogy a fogságából az urak által kibocsátott László a legatussal kiengesztelődött s annak parancsára intézkedéseket tesz a pogányok és eretnekek üldözésére, midőn e szerint belátták, hogy a tőlök elfordult király pártfogásában többé nem bízhatnak, elkeseredésükben maga a király ellen fordították bosszújokat, s megbuktatására törve 1280. augusztus havában kitűzték a lázadás zászlaját.
Az egykorú Kézai Simon, kinek bizonysága döntő súlyú lehetne, ezen lázadást és László győzedelmét röviden elbeszélvén, a döntő ütközetnek sem helyét sem idejét nem említi; később szerkesztett krónikáink az ütközet idejét 1282-re helyezik ugyan: de minthogy van három rendbeli oklevelünk, melyek azt bizonyítják, hogy a hódmezei ütközet már 1280. augusztus 24. előtt megtörtént, s László ez évben november havában az országból távozni akaró kúnok visszahozatala végett az Al-Dunánál Szalánkamen mellett táborozott, krónikáink ezen följegyzését teljesen meggyőző bizonyságnak elfogadni nem lehetek hajlandó. S annyival bátrabban merem az említett oklevelek alapján a kúnok lázadását 1280-ra helyezni, mert azt, hogy a kúnok kedvelt királyuk László ellen fegyverre keljenek, semmivel mással nem tartom indokolhatónak, mint azzal, hogy a király őket akaratjok ellen megtéríteni szándékozott; a mit pedig László, ki lelkében maga is a kúnokhoz szított, csak a legatus és a főpapság által rá gyakorolt nyomás következtében tehetett. S minthogy Filep legatus már 1281. október havában végkép elhagyta hazánkat, azt pedig, hogy László a kúnok megtérítését nem a legatus itt tartózkodása alatt, hanem annak távozta után majdnem esztendővel, 1282-ben, akarta volna erőszakolni; valószinünek nem tarthatom: a kún fölkelés idejét csak abban az esetben tehetném 1280-nál későbbre, ha az általam alapúl elfogadott oklevelek hitelességét megdöntő bizonyságok merülnének föl, a milyeneket én gondos nyomozás után sem tudtam találni.
A kún lázadásról s a döntő ütközetről krónikáink koránt sem adnak a mozgalom fontosságának megfelelő részletes tudósítást, a külföldi források közzül pedig csak egyetlen egy emlékezik igen röviden s kétségtelenűl hibásan: de annál érdekesebb adatokat találunk a László korában kelt oklevelekben, melyek azt bizonyitják, hogy a lázadás a kún szállások közelében eső területen általánosan el volt terjedve s úgy az egyházak és monostorok mint a főurak és nemesek birtokjoga s ezzel együtt az ország alkotmánya fölforgatására volt irányozva. Oklevelekből tudjuk nevezetesen, hogy a Csanád nembeli Tamást, Pongrácz fiát, Egyházas-Kéren, a régi Csanád s a mai Torontál vármegyében, a föllázadt kúnok megrohanták, udvarát az egész faluval együtt fölégették, négy szomszéd faluját s ezek közt a mai Csókát és Tisza-Szentmiklóst kirabolták, őt, midőn a Tiszán át másik jószágába a Csongrád vármegyei Tömörkényre menekült s leveleit az ottani egyház sekrestyéjébe elrejtette, utánna száguldva itt is megtámadták, két rokonát sok jobbágyával együtt megölték, mikor aztán maga a Tiszán átusztatva nagy bajjal menekülhetett ugyan, de levelei IV. Béla egyetlen egy 1247-diki kiváltságlevelén kívül mind a fölgyujtott egyház üszkei közt égtek el; oklevélből értesülünk továbbá, hogy az egeresi monostort a Maros déli partján a hajdani Csanád vármegyében az ostromló kúnok ellen a Rátold nemzetség négy tagja védte meg hősileg, hogy Sövényvár kastélyát Csongrádban a király parancsára Rubin ispán a Vas vármegyei vépi udvarnokokkal védelmezte, hogy midőn Márk, Mártonos fia, a Szalók nemből, az üldöző kúnok elől menekülve a Tiszán átusztatott, magával vitt kiváltságlevele a vízbe merült és megromlott, hogy Pélt a Fehér Körös mellett a régi Zaránd a mai Arad vármegyében a kúnok erőszakosan elfoglalták, s hogy a kúnok által megrohant háji Szent-Lőrincz monostorát a király parancsára Mihály és Péter, a királyi lovászok ispánja, 37 emberök halálával és vére ontásával védte meg.
Krónikáink szerint e fölkelést a Kúnországból betört Oldamur kún fejedelem vezette, kihez csatlakoztak magyarországi vérrokonai. László a trónt és a nemességet egyiránt fenyegető veszély ellen fegyverre szólította az ország hadsergét s maga állott az általános fölkelés élére. Az ország főurai, a vármegyék zászlóaljai készséggel siettek az ifjú király zászlója alá. Ott látjuk Omodét, a későbbi nádort, rokonaival az Aba nemzetség tagjaival, a Rátold nemzetség hét tagját, a Borsa nembeli Rolánd erdélyi vajdát testvéreivel és a Káta nembeli Rafainnal, Istvánt, Ernye bán fiát, az Ákos nemből, Baksát, Tamást és Györgyöt, Simon fiait, a Baksa nemből és Miklós galgóczi ispánt; a fölkelt hadak közt találjuk az ország legtávolibb vidékeinek fegyvereseit, mint a már említett Vas vármegyei vépi udvarnokokat, a Sáros vármegyei asgúthi erdőcsőszöket és az V. István korában az Aranyos mellékére telepített kézdi székelyeket.
A döntő ütközet Hód helységnél, a Hód tava mellett a mai Hódmező-Vásárhely közelében folyt le. Az első támadást a király parancsára az erdélyi és bihari zászlóaljak intézték Rolánd vajda, testvére István és Rafain ispán vezérlete alatt, kik közül az utóbbi, bár a király szeme láttára több sebet kapott, mind végig merészen üldözte a visszanyomott kunokat. A harcz valódi elkeseredéssel folyt, s hogy a kúnok elszántan és vitézül harczoltak, bizonysága az, hogy László a diadalt csak nagy áron s számos előkelő úr halálával vívhatta ki. Kézai szerint elesett Olivér, Pata fia, az Aba, András, Miklós fia, a Vigmán, László, Panyit fia, a Miskolcz, Demeter, Mihály fia, a Rosd nemből; a halottak közt volt Lőrincz; a Rátold nemből és János Izsip fia, a Bő nemből. A királyi hadak győzedelmét krónikáink szerint az a véletlen körülmény is elősegítette, hogy az ütközet folytában hirtelen erős zápor eredt meg, mely a kúnokat szemben csapta, s legveszedelmesebb fegyveröket, az íjat, a húrok megereszkedtével használhatatlanná tette.
A megvert kúnok közűl sok ezeren hullottak el, s még többen jutottak fogságba; a kik menekülhettek, a király bosszújától tartva, nejeikkel, gyermekeikkel s minden vagyonukkal fölkerekedtek, hogy az erdélyi havasokon túl tanyázó rokonaikhoz költözzenek.
László, ki a csatatérről azonnal nejéhez küldte annak apródját Lukácsot, hogy diadala örömhírét megvigye, hadaival az országból kivonuló kúnok után sietett s a havasokon túl egészen a tatárok határszéléig nyomult, 1280. november 11-dikén, hihetőleg már visszatérő útjában, az Al-Dunánál Szalánkamen alatt táborozott.
Erzsébet anyakirályné, mint láttuk, Esztergomban engedelmességet fogadott Filep szentszéki követ rendelkezéseinek az egyházi ügyekben; az általa bírt Szepességen a legatus intésére vissza is bocsátotta a szepesi káptalannak a szepesi várhoz foglalt dézmáját, továbbá a legatus küldöttei előtt megerősítette a szepesi szászok és olaszok által eskü alatt elvállalt kötelezettséget, hogy ezentúl a dézmát, melyet a közelebbi zavaros időkben megtagadtak, papjaiknak nem a régi szász szokás szerint, hanem olyan módon fogják fizetni, mint a Szepes vármegyei magyarok és szlávok: de már az általa bírt Verőcze vármegyében a zágrábi püspöktől elfoglalt dézmát a legatus Esztergomban 1280. szept. 7-én kelt parancsára sem bocsátotta vissza. Ezért aztán a csázmai káptalan a dézmát megtagadó verőczei és lipovai bírákat 24 öreggel együtt a csázmai egyházban november 1-én a szokásos ünnepélyes szertartások szerint kiátkozta, az anyakirályné egész verőczei birtokát pedig egyházi tilalom alá vetette. A legatus ez időtájban erélyesen rendelkezett a megtagadott vagy elfoglalt dézmák ügyében, nevezetesen Esztergom városát, mely már két esztendőn át nem fizette a dézmát a káptalannak, a kár megtérítésében átok terhe alatt elmarasztalta; minek következtében a város tanácsa kötelezte aztán magát a rendes fizetésre s a káptalan által egy részben elengedett kártérítés megadására; Lodomér érsek pedig, mint a legatus által kinevezett bíró, visszaitélte a veszprémvölgyi apáczák dézmáját, melyet tőlök Péter veszprémi püspök hatalmasúl elfoglalt volt.
A Hód mezején nyert diadallal László megszabadúlt ugyan a veszélytől, mely országát és trónját fenyegette, de az országban a törvényes rend uralmát, a királyi tekintélyt – mely a közelebbi zavarok alatt annyira hanyatlott, hogy a hatalmas Brebiri grófok: Pál tengermelléki bán s testvérei György és Mladin, a korona fönségi jogának sérelmével, mintha független hatalmasságok lettek volna, saját nevökben kötöttek békeszerződést Péter velenczei dogeval, – az ököljog gyakorlatához szokott főurakkal szemben, kik a fiatal királyt számba sem véve kényök kedvök szerint folytatták az erőszakoskodást, fosztogatást, rablást, teljességgel nem birta föntartani.
A garázdálkodásban, mint mindig, most is a Németújvári testvérek jártak elől rosz példával. Miklós tótországi bán és öcscse Henrik ugyanis a zágrábi püspök Vaska nevű faluját a Dráva mellett Verőcze vármegyében télvíz idején megrohanva földúlta és kirabolta, a juhokat és kecskéket, minthogy a roppant hó miatt el nem lehetett hajtani, bőrükért megnyúzatta, mely alkalommal a faluból kiűzött lakosok közűl öt asszony fagyott meg; ugyanők bátyjokkal Ivánnal, a püspök más három faluját is hadaikkal megszállván kifosztották; Miklós bán továbbá Ivánnal, ekkor szanai és verbászi főispánnal, Gerzencze vármegyét, melyet László adományozott a zágrábi püspöknek, erőszakkal elfoglalta s a király parancsára sem adta vissza, sőt a püspök tisztjeit és fegyveres jobbágyait elfogatva egy Wrics nevű országos rablóval addig sanyargattatta, míg váltságukért mindenöket oda nem adták. E kicsapongásokért aztán a püspök a három testvért 1281. márczius 25-én Verőczén a minoriták egyházában átok alá, összes birtokaikat pedig egyházi tilalom alá vettette. A hatalmoskodásban, erőszakos foglalásban a felföldön versenyzett a Németújváriakkal a korona legelső tisztviselője, az ország legfőbb bírája, Finta nádor.
Hogy László a Németújváriakat a zágrábi püspök ellen elkövetett kicsapongásaikért nem vonta feleletre s nem fenyítette meg; bizonyos abból, hogy már 1281-ben Németújvári Ivánt emelte a nádori székbe a koronához hűtelen Finta helyébe, kinek megalázására az ország fegyverre szólított hadai élén személyesen táborozott.
Ezen hadjáratról, mely 1281. közepe táján folyt le, csak egykorú oklevelekben találunk emlékezetet s csak ezekből nyerünk tudomást ezen felföldi táborozás főbb mozzanatairól. Így tudjuk, hogy a király Gede várát, a mai Vár-Gedét, Gömörben ostrom alá fogatta és megvívatta, azután pedig az ország fölkelt hadaival Szaláncz vára alá szállott s azt nehéz és véres ostrommal bevette; sőt annak is van nyoma, hogy Göncz várát is, melyet szintén az Aba nemzetség birt, személyesen vívatta. Hogy a hadjárat sikerült és így László a hatalmas Fintát, ki őt nem csak gyermek korában koronáztatása előtt, hanem 1280-ban is fogságba vetette, valahára megalázta, nem csak említett várai megvívásából következtethetjük, hanem még inkább igazolva láthatjuk azzal, hogy Finta mester, ki helyett a nádori széket az Abák régi ellensége Németújvári Iván foglalta el, többé László korában az ország zászlós urai között nem szerepelt.
18. SZALÁNCZ VÁRA.
E hadjárat alatt Filep legatus még folyvást Esztergomban tartózkodott, de 1281. szeptember 6-dika után, a mely napon állította ki hazánkban kelt legutolsó ismert levelét, nem sokára távozott az országból; október 21-én már Haimburgban erösítette meg a sátoralja-újhelyi remete Sz. Pál szerzeteseit összes jószágaik birtokában. Harmadfél évnél tovább időzött hazánkban, s rendelkezett az egyházi ügyekben az egyház férfiai fölött csaknem korlátlan hatalommal a nélkül, hogy akár az úgynevezett egyházi szabadság, akár az ország nyugalma helyreállítását, a királyi trón megszilárdítását és a törvényes rend uralmát illetőleg az egyházi fenyítékek fegyverével, – melytől a hatalmas oligarchák mit sem tartottak, – végre birta volna hajtani. Az erőszakoskodások, hatalmaskodások, rablások a legatus ittléte alatt is folyvást napi renden voltak, s azok ellen az átok és egyházi tilalom éppen oly hatástalan maradt, mint a király világi hatalma, ki saját hadsereggel nem rendelkezhetvén, kénytelen volt egyik másik garázda főúr ellen az ahhoz többé kevésbbé hasonló urak fegyelmezetlen s megbízhatatlan zászlóaljaival harczolni.
László a legatus távozása után annak némely intézkedései ellen, melyek kegyúri jogaira nézve sérelmesek voltak, orvoslásért a szent székhez folyamodott. S IV. Márton pápa Montefiascoban 1282 aug. 28-án kelt bullájában e kérdést a legméltányosabban intézte el, kinyilatkoztatván, hogy a legatus eljárása, ki midőn a király átok alá volt vetve, némely királyi pártfogás alatt álló egyházakba maga helyezett be papokat, jövőben jogai sérelmére nem fog szolgálni, s az ily megürülendő egyházi javadalmakra ezentúl a király a régi törvényes szokás szerint maga nevezhet ki alkalmas személyeket. Egy hónap mulva pedig, szeptember 30-án, még világosabban igyekezett a király minden aggodalmát eloszlatni, biztosítván őt, hogy nem kell tartania azoktól a levelektől, melyeket, a mint panaszolja, gonosz tisztviselői tőle koronájáról és országáról csalárdúl csikartak ki; mert tudja meg, hogy az egyháznak nem szándéka magát a királyi jogokba becsempészni, vagy vele szemben hamisan járni el, hanem kész őt érdemeihez képest mint legkedvesebb fiát pártolni.
19. CSÁK MÁTÉ 1283-BAN KELT VÉGRENDELETE.
A Finta helyébe nádorrá emelt Iván, az ország legerőszakosabb zsarnoka, esztendeig is alig birta magát e méltóságban föntartani; 1282-ben a szent István napja körül Székes-Fehérvárott tartott országgyűlésen már a Németujváriak régi ellenségét, Csák Mátét, látjuk mint nádort elnökölni. Ez a kormányváltozás bizonyosan egybeköttetésben állt az ifjú királynak az ország viszonyai rendezésére vonatkozó reformterveivel, melyekre nézve hű tanácsadóra s buzgó támogatóra talált a bizodalmával megajándékozott Lodomér esztergomi érsekben, de a mely terveket a nem sokára elhalt erélyes Máté nádor csak esztendeig sem támogathatott.
Az ország czélba vett reformja kétségtelenül a királyi tekintély és hatalom emelésére czélzott; e czél elérésére pedig az akkori körülmények közt legelső s legmulhatatlanabb teendőnek kellett elismerni a királylyal daczoló s a törvényt lábbal taposó oligarchák megzabolását.
A huszonegy éves ifjú király készséggel vállalkozott ez erejét fölülhaladó nehéz föladatra. Visszakövetelte a hatalmas Németujváriaktól a bitorolt királyi várakat és jószágokat, s miután azok parancsával daczoltak, ellenök tél idején 1283. karácsony után az ország fegyverre szólított hadaival táborba szállt, Borostyánkő várát megszállotta, s 1284. január és február havában mintegy hat hétig erősen vívatta. Az ostrom azonban, mely számos vitéz életébe került, egy osztrák krónika szerint éppen a király táborában lévő urak gonoszlelkűsége miatt sikeretlen maradt. A kijátszott király nem csak hogy meg nem alázhatta daczos alattvalóit, hanem a Borostyánkő alatt vallott kudarcz szégyene mellett még azt is kénytelen volt elszívelni, hogy Miklós a nádorságot, bátyja Iván pedig a tótországi bánságot még ezután is fél esztendőnél tovább viselje.
László 1284. közepétől kezdve az év végéig legtöbbnyire a Tisza vidékén a kún szállások közelében tartózkodott: de magából ebből a körülményből nem vélem megállapíthatónak, hogy már ekkor nejével szakítva, a kúnokhoz csatlakozott s azok pogány szokásai szerint élt volna: mert 1284-ben kelt számos levele, melyekben az egyházak s különösen a zágrábi és egri püspökségek birtokait biztosítja, sőt adományokkal gyarapítja, éppen nem mutat arra, hogy már ekkor meghasonlott volna az egyház férfiaival s még kevésbbé arra, hogy a keresztyénséget megtagadta volna; ellenkezőleg anyjához intézett intő levele oly nemes gondolkozásról, oly erős jogérzetről tanúskodik, mely éppen úgy becsületére válik szívének mint eszének. Előre bocsátván ebben a levélben, hogy hite szerint országát ősei érdemeire s különösen szent István király pártfogására támaszkodva kormányozhatja szerencsésen, nagy csudálkozását fejezi ki a fölött, mi szivét méltán elkeseríti, hogy édes anyja, kihez az illenék, hogy az ő fiatalkori hibáit is megjavítsa, most is, midőn már testi szépsége hanyatlóban van, Isten és igazsága ellenére még folyvást megtámadja, dúlja és elfoglalja az egyházi jószágokat; és bár követei s levelei által gyakran szeretettel kérte, hogy a zágrábi egyház birtokát Vaskát bocsássa vissza, e kérelmét nem teljesítette, sőt a mint követei által értesült, azt a helységet végső pusztulásra juttatta. Fölkéri azért még egyszer anyját, hogy az egyháznak e bitorolt birtokát adja vissza s kárát téritse meg; különben, ha a püspök őt és embereit egyházi fenyítékkel sújtandja, azt sem neki, ki gyakran megintette, sem a püspöknek hibául nem tulajdoníthatja. « Mi ugyanis, – így végzi levelét, – királyi tisztünk kötelessége szerint a püspök urat el nem hagyhatjuk, s tőle annyiszor ismételt intése után joga keresésének szabadságát meg nem tagadhatjuk.»
Bár ez év folytán nagyobbszerű belháborúról nincs is tudomásunk, annyi bizonyos, hogy zavargások folyvást fordultak elő. A dalmát tengerparton Spalato és Sebenigo már 1283-ban nyilt háborút folytatott Trau ellen; ezen városok 1284-ben a Spalato fölött emelkedő Klissza királyi várat is hatalmukba kivánták volna kerítni, azt azonban Brebiri Pál tengermelléki bán, Trau segítségét is igénybe véve, megvédelmezte. Pál bán és testvérei György és Mladin később október havában is kértek és kaptak Trautól 40 gyalogból álló segítséget a király hűtlenei ellen, s Pál bán tudósítása a hűtlenek fölött nyert győzedelméről november 6-dikán érkezett Trauba. Ezen a jövő évre is áthúzódott harczok eredménye végre is az lett, hogy a hatalmas bán, ki tisztje szerint a korona jogát tartozott volna védni és föntartani, ezen ürügy alatt nem csak a klisszai sziklavárat, hanem Scardona városát is a maga hatalma alá hajtotta. S hogy bent az országban mennyire sülyedt az egyesek személyes szabadságának és vagyonának biztossága, mutatja a király intézkedése, ki több általa nemességre emelt komáromi várjobbágynak megengedi, hogy földjeikkel együtt az esztergomi érsek fegyveres jobbágyai közé álljanak, minthogy különben magokat ezen békételen időben meg nem védelmezhetnék; igazolja a király levele, melyben Miklósnak, Miklós fiának, a Mariásiak ősének, engedelmet ad vár építésére, de oly föltétellel, hogy a várból ne raboljon; igazolja a király fölhatalmazása, melyet Pósnak, Mersa fiának, 1285 május 31-dikén adott, hogy Bátor helységét, melyet neki jó szolgálataiért, két királynak való lóért és 50 kanczáért még 1283-ban adományozott, de a melyet a békételen időben s az ország különféle zavarai közt némely ottani lakosok ellenszegülése miatt birtokba nem vehetett, elfoglalhassa s onnan az ellenszegülőket kiverhesse.
20. A TATÁROK BETÖRÉSE.
A Hód tavánál legyőzött kúnok közül a kik menekülhettek, az erdélyi havasokon túl a nogaji tatárok fensősége alatt állott rokonaikhoz vonták magokat. Krónikáink szerint ezek ösztönzésére történt, hogy a tatárok 1285. tavaszán a havasokon áttörve, egy felől Pestig, más felől a Kárpátok aljáig dúlták és rabolták az országot. Hogy ezen betörésnek kora tavaszszal kellett kezdődni, bizonyos abból, hogy Lodomér érsek már 1285. június 14-én itéletet hozott egy olyan perben, mely csak ezen tatárjárás után keletkezhetett, a király pedig már július 18-án nemességre emelt több királyi tárnokot, kik a tatárok ellen vitézül harczoltak.
A roppant számú tatárság, melynek tábora egy külföldi évkönyv szerint hosszában 10, széltében 6 mérföldnyi tért foglalt el, árvíz gyanánt borította el az alföld rónáit. A nép, házait, falvait oda hagyva, tömegesen menekült előlük a rengeteg erdőkbe, vagy a tavak, lápok és ingoványok nádasaiba. A ki csak szerét tehette, igyekezett a Dunántúlra vonulni, melynek könnyen védhető vonala mögött magát nagyobb biztosságban érezhette. A pesti és az ahhoz közel eső jenei rév éjjel nappal hemzsegett a menekülők sokaságától, úgy hogy a révészek, kedvező helyzetöket zsarolásra fölhasználva, hirtelen meggazdagodtak, s nagy jövedelmökben fölfuvalkodva a vámok egy harmadának, mely ős időktől fogva a budai káptalant illette, beszolgáltatását megtagadták. Izabella királyné a budai várba zárkózva szemtanúja volt a viadalnak, melyet udvara nagyjai és apródjai, a budai polgárokkal együtt a várból kirohanva, a tatárok ellen vitézül folytattak. Tamás váczi püspök, a király cancellárja, székhelyén magát biztosságban nem érezhetve, ekkor vette nyolcz évre haszonbérbe barátjának, Lodomér esztergomi érseknek, a Nyúlsziget felső részén fekvő kerített udvarát és tornyát, hogy ott magát a tatárok és kúnok támadásai ellen s a gyakran dúló belháborúk zavarai közt oltalmazhassa.
Komolyabb ellenállásra a tatárok a felföld hegyei közt találtak. Itt Omodé, az Aba nemből, ki István, Tekös fia után ezen év első felében viselte a nádorságot, egy tatár csapatot megvert s diadala jeléül tíz tatár főember fejét küldte a királyhoz; rokona Péter pedig a Sárosba betört tatárokkal erős harczot állott, melyben testvére Ivánka is elesett, s rajtok győzedelmeskedvén összes foglyaikat megszabadította. De leginkább kitüntette magát a felföld védelmében György, Simon fia, Sóvár ura, László több hadjáratának diadalmas vezére, ki rokonai s barátjai hadaival a tatárok ellen többször szerencsésen harczolt, tőlük sok foglyot szabadított meg s győzelmi jelűl gyakran küldött a királyhoz tatárfejeket. György úrnak egy később kelt leveléből értesülünk, hogy a tatárjáráskor nem lévén még birtokaiban vára, egyik hívét Tamást, Ipoly fiát, küldte a Tarkő nevű hegy őrzésére, nehogy azon valaki várat építsen s őt örökségéből kiforgassa, ki is azon a hegyen sok népet oltalmazott meg a tatár rabságtól; ugyan e levelében említi György, hogy midőn rokonaival s barátaival együtt Regécz alatt a tatárokkal megütközött s a viadal közben lováról leesett, Tamás volt az, ki saját lovát neki átadta és így életet megmentette.
A felföldi urak és vármegyék dandáraitól űzőbe vett rabló tatár csapatok, melyek az általok földúlt s fölégetett falvakban élelmet sem találtak, a mily gyorsan száguldoztak egész a Kárpátokig, éppen oly sietve igyekeztek zsákmányukkal és foglyaikkal Erdélyen át visszavonulni: nagyobb részök azonban vagy az üldöző magyarok fegyvere alatt hullott el, vagy a rendkívüli záporok által földagadt folyókba veszett, vagy járatlan utakon a hegyek és erdők közt bolyongva végre is kénytelen volt magát foglyúl megadni, úgy hogy aránylag csak kevesen menekülhettek vissza hazájokba. Az éhség és dögvész által különben is már megtizedelt tatárokat a végromlás Erdélyben érte el, hol az Aranyos mellékére települt kézdi székelyek egy csapatjokat Toroczkó vára alatt tönkre tették s ezernél több foglyot szabadítottak ki bilincseikből.
A fiatal Lászlót, ki már mint serdülő gyermek több hadjáratban vett részt, nem találjuk a tatárok ellen harczoló hadak élén. Ezt újabbkori történetíróink azzal akarják indokolni, hogy a király, előbbi kicsapongásaiba visszaesve, kún ágyasai körében mit sem gondolt az ország ügyeivel, nem törődött a haza romlásával, sőt kedvelt kúnjaival és tatárjaival maga is fosztogatni kezdette az egyházakat és kolostorokat. Én e súlyos vádakat egykorú hiteles bizonyságokkal igazolhatóknak nem látom, s abban a véleményben vagyok, hogy az ország romlásáért, az örökös belháborúkért, melyek valódi oka a minden törvényes rendét felforgató oligarchák féktelenkedésében keresendő, a fiatal, könnyelmű, de kortársainál semmivel sem romlottabb királyt bűnbakúl oda vetni igazságtalanság.
László, kitől ez év első feléből kevés oklevél maradt fönn, ezek bizonysága szerint 1285. május 27-én Gyula-Fehérvárt, még aznap az annak tőszomszédságában fekvő Borbándon, egy pár hét mulva, június 13-án, túl a Tiszán a Hortobágy mellett, augusztus 14-én Sárosban, szeptember 29-én Liptóban volt. S hogy a tatárok betörését nem vette hanyagúl, kitetszik abból; hogy a mint arról értesült; azonnal küldte Talpas Tamás mestert rendeleteivel Visegrádra, kit visszatérő útjában a tatárok meg is sebesítettek; és hogy Erdélyben hadak gyűjtésével foglalkozott, következtethetjük abból, hogy midőn néhány hónap mulva személyesen táborozott a föllázadt szepesiek ellen, egy erdélyi előkelő nemes, Gerendi Miklós, csapatát is seregében találjuk.
A szepesiek ugyanis, mint egykor Lóránd, Márk fia, idejében történt, a király ellen föllázadva, a szepesi királyi várat ostrom alá fogták. László magyar és kún csapataival s a hadi foglyokból zászlaja alá sorozott tatár fegyvereseivel a szorongatott vár fölmentésére sietett, a szepesieket a vár alatt megtámadta, mely alkalommal a támadók élén Gerendi Miklós a király szeme láttára egész a vár kapujáig hatolt, s véres ütközetben legyőzte. Ezen ütközet alkalmával történt, hogy a király seregében szolgáló kúnok és tatárok a vár közelében fekvő szepesi káptalant megrohanták, mindenéből kifosztották, s az egyház feltört sekrestyéjéből kihányt leveleket lovaik patkóival összetapodtatták, a káptalan pecsétjét is elrabolták, mely helyett aztán a káptalan sietett újat csináltatni s kihirdette, hogy régebben kiadott levelei érvénytelenekké válnak, ha új pecsétjével nem lesznek megerősítve. Ez egyetlen egy esetből azonban, mely egészen más színben tünik föl, ha tudjuk, hogy a lázadókkal vívott ütközet közben történt, Lászlót az egyházak és kolostorok fosztogatójává bélyegezni nézetem szerint elfogultság: mert hogy ő ez évben, éppen felföldi hadjáratakor sem viseltetett ellenséges indulattal az egyházak és egyházi férfiak iránt, világos bizonysága 1285. augusztus 22-én hely nélkül, de bizonyosan Sárosban vágy Szepesben kelt levele. Ezen érdekes levélben László, nehogy édes anyja lelki üdvét veszélyeztesse, ki azon károk megtérítése fejében, melyeket Filep esztergomi érsek az ő koronáztatása előtt kitört lázadás alkalmával vallott, Filep legatus ítélete szerint 400 ezüst márka fizetésére kötelezte magát, de szavát mind eddig nem váltottá be, – jóllehet ezen tartozást Lodomér érsek az anyakirályné iránti tekintetből elengedte, – a Komárom vármegyei Szakálos helységet adományozta az esztergomi egyháznak, mely őt keresztelte, fölkente, megáldotta és megkoronázta, s melyhez mint mondja «mint országunk összes egyházai anyjához és mesteréhez kötelességünk szerint minél nagyobb jóindulat kegyével viseltetünk». Ez a tett, ez a nyilatkozat éppen nem mutat romlott szívre s erkölcsi sülyedtségre, sőt anyja iránti gyöngéd szeretetét, az egyház iránti hódoló tiszteletét igazolja. És így kétségtelenül tévednek azok, kik Lászlót neje később történt börtönbe vetése s a kúnok közt folytatott kicsapongó életmódja miatt már ekkor a bűn fertőjébe merültnek képzelik és rajzolják.
21. SZEPES VÁRA.
A tatárok kiveretése után, midőn László hadaival Felső-Magyarországra vonúlt, ott találta bujdosó rokonát, Fekete Leskó krakkai és sandomiri herczeget, kit az 1279-ben elhalt szemérmes Boleszláv, IV. Béla leánya Kunigunda férje, fiává s trónörökösévé fogadott.
Az országa nagyjaitól etárúlt s Konrád mazur herczeg által Krakkón kívül országa birtokából kiforgatott Leskó, miután Krakkóban sem érezhette magát biztosságban, nejét Griffinát, néhai Rasztiszláv macsói herczegnek IV. Béla leányától Annától született leányát, a várral együtt a krakkai német polgárok hűségére bízta, s Krakkót 1285. julius 14-dikén oda hagyva Magyarországra menekült segélyért. László a vitéz Sóvári György vezérlete alatt magyar és kún csapatokat adott melléje, melyekkel Leskó Konrád herczeg sokkal számosabb seregét a Rába folyó mellett Bogusicze falu közelében augusztus 2-án véres ütközetben, melyben György úr maga is öt nehéz sebet kapott, egy rokona pedig elesett, tönkre tette.
A győztes magyar és kún hadak diadallal kisérték székvárosába az elűzött lengyel fejedelmet, ki is György urat és hadait, melyeknek köszönhette kiválólag trónja visszafoglalását, gazdagon megajándékozva bocsátotta vissza hazájokba.
22. LÁSZLÓ KIRÁLY EGYIK OKLEVELÉNEK KEZDŐ BETÜJE