XIV.
MÁRIA KIRÁLYNÉ POZSONYI UDVARA.
AZ ORSZÁGOS PÁRTÁLLÁSOK.
A TRÓNKÖVETELŐK.
AMINT a királyné Pozsonyban megtelepedett, azonnal hozzáfogott udvarának berendezéséhez s mindazon intézkedések megtételére, melyek czélja volt Magyarország elárvult trónját fivérének, Ferdinándnak biztosítani. Udvara és környezete azon egyénekből állott, kik vele Budáról jöttek, mint láttuk, a pápai legátusból, a királyi kanczellárból, a kincstárnokból s másokból, valamint azokból kik később érkeztek. Ezek közt nem egy volt, ki szintén csak a legnagyobb veszedelmek között menekülhetett, mint névszerint Brodarics István szerémi püspök, ki a mohácsi ütközetben a csatarend negyedik hadsorában küzdő Lajos király jobbján, a püspökök között ötödik helyen állott. Hosszas fáradalmak és sok baj után szeptember 5-ikén este érkezett meg gyalog s mindent nélkülözve, egy szál köpenyben s egy pár topánkában Pozsonyba. Innen írta ő szeptember 10-ikén Rómába a mohácsi csatáról szóló kimerítő jelentését. Egy másik, az ütközetből menekült Gerendi Miklós székesfejérvári őrkanonok és Zay Ferencz, Máriának már előbb kedvelt udvari embere, szintén Mária királynéhoz jöttek Pozsonyba. Ide jöttek a mohácsi csata után nehány nappal Schlick Albin és kapitánya Farkas, a csata után 11-es napra Schlick Albert s társai. Róluk a menekülő úton ruhájuk teljesen lerongyolódott, úgy hogy csak kölcsönzött öltönynyel jelenhettek meg a királyné szine előtt. A két Schlick testvér, kik egymást elveszetteknek tartották, a viszontlátáskor oly meghatottak voltak, ogy örömtől és sirástól szót sem mondhattak. Nyilván még többen is érkeztek, bár futásukat és szerencsés megmenekülésüket kimutatni nem tudjuk. Többen már Pozsonyban vártak a futó királynét. Igy György brandenburgi őrgróf, ki Lajos király segítségére volt menendő, de ehelyett a határszéli vidéken vesztegelt. Hogy itt volt Eyczingi Ulrik, azt Oláh Miklós egyik későbbi, Scepper Kornélhoz intézett brüsszeli levele bizonyítja. A mohácsi vészből nagy nehezen megmenekült Puckhaim Farkas szintén Pozsonyba jött, hol Ferdinándnak, itt levő helyőrségében nyert alkalmazást. A német őrhad ezredese Läuser Lénárt ugyancsak Mária pozsonyi híve volt, valamint egy magyar nemes Pozsoni Márton is, ki gyermekkora óta néhai Lajos király udvarában nevekedett s mind neki, mind Máriának többrendbeli kedves szolgálatot tett. Továbbá az alsó-osztrák kormánytanács által sietve küldött gr. Alm Miklós és társai nehány gyalog fegyveressel. Hogy Báthori István nádor, a királynénak a Szapolyai-párttól is respektált főpárthíve is ott volt, azt az azonkori írók, de a pozsonyi városi számadókönyvek is bizonyítják. De ott volt továbbá Varjassi Nagy Imre alnádor, Batthyány Ferencz horvát-szlavon bán, Ferdinánd és Mária bizalmasa Révay Ferencz királyi ítélőmester, Nádasdy Tamás királyi titkár, valamint egy másik Miklós nevű titkár is, ki II. Lajos megbízásából már előbb, 1526 július 25-ikén és 29-ikén is járt Pozsonyban s nyilván Oláh Miklóssal azonosítandó. Egy harmadik titkárról is tudunk, ki szintén már Budán szolgálta ki őt s aztán vele Pozsonyba jött, Reichersdorffer György t. i. György titkár a következő 1527-ik év június 2-ikáig volt a királyné oldala mellett. E napon őt Ferdinánd, Mária meleg ajánlatára, a maga kabinettitkárának nevezte ki, mint ilyent kevéssel rá Péter moldvai vajda udvarába küldött. Június 27-ikén kezdette meg Bécsből Pozsonyon, Olmüczön, Krakón, Lembergen át útját Bakauba Moldvában. A királyné mellett voltak továbbá Pock János királyi udvarmester, Losonczy Antal, a híres temesvári hősnek, Losonczy Istvánnak testvére s az egyháziak közül még Országh János váczi püspök, Maczedoniay László pécsi prépost s Tahy János vránai pejel, Borsódy (Piso) Jakab, a pécsi Sz. János egyház prépostja, apostoli protonotarius, II. Lajos volt tanítója. Ő is szegényesen jött Pozsonyba, mint ki a mohácsi csata következtében mindenét elveszítve, ura özvegyénél kívánt lenni, de ki már rövid idő mulva, még 1527-ben mult ki Pozsonyban. Itt voltakul említhetjük még a Bazini és Szentgyörgyi grófokat, kiknek egyikét – Farkast – névleg is ismerjük. Mária őt tanácsosai által, tanácskozás czímén Pozsonyba hivatta. Ferdinánd küldetésében sausteini Lamberg János. Ugyancsak Ferdinánd küldött a levert, csüggedő királyné vigasztalására és biztonságára háznépet és gyalogosokat. A Ferdinándnál levő velenczei követ Contarini Károly tudósítása szerint (1526 november 24-ről) Mária királyné mellé állandó biztosokul Rauber Kristóf laibachi herczeg-püspök és sekkaui kormányzó vezérlete alatt Zolking Vilmos, Lamberg János, Herberstein György, Dornberg Rézmán és Pempflinger István neveztettek ki.
93. GERENDI MIKLÓS NÉVALÁIRÁSA.
94. BRANDENBURGI GYÖRGY.
A Mária királyné körül gyülekezettek közt voltak ugyan egyesek, kiknek állandó hűségében bízni nem igen lehetett. E gyanuban voltak Brodarics István, Batthyány Ferencz, Tahy János, Horváth Gáspár s maga az öreg Bornemsisza János is, bár ez utóbbi csak annyiban, a mennyiben ő szigorú alkotmányos érzületénél fogva csakis a törvényesen megválasztott s a megkoronázott király híve kívánt lenni. Olyanok sem hiányoztak, kik hűségének próbáját nem az elvi meggyőződésben kellett keresni, mintsem inkább a szerencse hajhászatában. Olyan politikai velleitások, kik oda s ahhoz szegődnek el, hol s kinél a siker kecsegtetett. A többség mégis őszinte híve volt Máriának és politikájának s bizalommal viseltetett azon nő iránt, kinek a sors most kezeibe szolgáltatta az ügyek vezetését. E nő gondviselésszerű hivatottsága egyre félreismerhetetlenebbé vált. Lelke és éltető eleme volt a pozsonyi udvarnak és Ferdinánd politiki pártjának, melyet a mohácsi országos csapás hatása alatt az akkori reménytelenségben és zavarban a tanácstalanság jellegzett.
95. I. FERDINÁND IFJÚKORÁBAN.
A mohácsi vészszel a komoly cselekvés ideje bekövetkezvén, Mária mint szívós, határozott, tetterős, vállalkozó, számító, okos és áldozatkész nő jelent meg a politikai küzdtéren. Ilyenül tüntetik őt fel a testvéreivel, Károlylyal és Ferdinánddal váltott levelei. Ferdinánd őt «józan ítéletű asszonynak» mondotta, kinek a tanácsára és jóindulatára elkerülhetetlenül szüksége lesz. V. Károly császár őt teljes bizalmával tüntette ki s birodalmi tervei egynémelyikének végrehajtására őt szemelte ki. Lelkére kötötte Ferdinándnak, hogy mint szemefényére ügyeljen reá, mert a mi jót e nővel tesz, azt úgy tekintse, mintha ezt őneki magának (Károlynak) tette volna. Testvérein kívül mások is dicsérettel említik. «Eszességét és férfiasságát», a francziaországi nuncius, kinek alkalma volt őt a compičgnei vadászaton látni, hol egész nap sógora, Ferencz király oldala mellett versenyt vágtatott. «Nagy elmésségét, mindenre készszivűségét, elevenségét, ügyességét, rendkívüli mozgékonyságát» a velenczei követ mint jellemző tulajdonságait. Karnkovsky lengyel követ 1525 július 23-ikán Budáról azt írja Zsigmond lengyel királynak, hogy Szalkay, az udvari párt feje, a királynénak «elmebeli ékességét, elevenségét, derék voltát, hatalmas lelkületét és igazi hősiességét» nagyban dicséri. Tényleg Mária tanácsai s az ő, sokszor aprólékos ügyekre is kiterjedő közlései, Károly és Ferdinándra nézve irányadók voltak. Kivált Ferdinándra nézve, ki az ő támogatása nélkül el sem lehetett. Egyre kéri az ő véleményét és nézetét. 1526 szeptember 17-én sausteini Lamberg Jánost küldi hozzá Pozsonyba külön hitelesítő oklevéllel, tudakolva tőle, mely eszközökkel lehetne az ő – Ferdinánd – számára Magyarországot biztosítani? Kiknek lehetne a megürült püspökségeket adományozni? Tanácsolja-e, hogy Nádasdy Tamást, II. Lajos volt titkárát, befogadhatja-e a maga – Ferdinánd – tanácsosának? Egyúttal felszólítja, küldene neki két-három, az ország ügyeiben járatos embert. Mindezekben és hasonlókban Mária készséggel és buzgósággal szolgálta testvérét, kihez különös szeretettel ragaszkodott, még a legaprólékosabb ügyeket is közölte vele a maga éleslátása és megfigyelése szerint, egészen közvetetlenül, a titkárok igénybevétele nélkül.
96. ZSIGMOND LENGYEL KIRÁLY ÜVEGFESTÉSŰ ARCZKÉPE.
Mária első gondja volt pártját, Ferdinánd híveit szaporítani s hűségre kötelezni. Két párt állott akkor egymással szemben: a Ferdinánd- és a Szapolyai-párt. Amaz udvari vagy német, emez nemzeti párt czímén szerepelt. Az udvari párt jelöltje Mária királyné fivére, Ferdinánd osztrák főherczeg volt. Ellenese, a nemzeti párt jelöltje Szapolyai János, Szapolyai István nádornak és Hedwig tescheni herczegnének fia, szepesi örökös gróf és erdélyi vajda. Kívülök volt még Kázmér lengyel királynak is pártja, nem is szólva azokról az egyes főurakról, kiknek becsvágyuk szintén az elárvult magyar trónra tekintett. Mindezen trónkeresők közt azonban csakis Ferdinánd főherczeg és János vajda voltak az egyedül komolyak.
A 24 éves, becsvágyó, önérzetes s «meleg agygyal és hideg szívvel» nagy czélokra törekvő főherczeg a maga jogczímét a vérségi összeköttetésre, a családi szerződésekre és a politikai számításra alapította. Ő, mint az özvegy Mária királyné testvére és mint II. Lajos nővérének, Annának férje, jogot formált a II. Lajos elhalálozásánál fogva Mária kezére került ország birtoklására. E természetes jogczímhez kötötte a kötött szerződéseken alapuló jogczímet. Abban a levélben, melyet az alsó-ausztriai kormánytanácshoz intézett, nyiltan kijelenti, hogy ő és neje a korábbi egyezkedések erejénél fogva természetes örökösei II. Lajos országának. Ezt nővérének, Mária özvegy királynénak is tudtára adja. Abban az utasításban, melyet Ferdinánd Bécsben 1526 deczember 5-ikén a pozsonyi országgyűlésre kinevezett biztosainak adott, hangsúlyozza, hogy «mi a néhai fenséges Ulászó magyar és csehországi király veje, azon szerződések erejével, melyek egykori szépatyánk, felséges Fridrik római császár és a boldogult Mátyás király, – majd ugyanazon Fridrik, meg ennek fia Miksa, a mi tisztelt nagyatyánk és az említett Ulászló között köttettek, … mindezek felett pedig fenséges kedves hitvesünk, a már nevezett Ulászló királynak természetes leánya s azon Lajos királynak testvérnénje, mind isteni és emberi, mind a származási jognál fogva is, mely őt, mint született királyasszonyt és természetes örököst illeti. Ferdinándnak Pozsonyban 1526 deczembe 16-ikán szónokló orátora a kapott utasításhoz képest tényleg «a rokonság és a szerződések alapján» hívta fel az országgyűlés rendeit Ferdinánd megválasztására. S ez alkalommal a két szerződéses, a Fridrik és Mátyás és a Miksa és Ulászló között kötött szerződés okleveleit fel is mutatta. Továbbá azon levélben, melyet Ferdinánd 1527 január 15-ikén Perényi Péterhez intézett, ugyancsak az ősei által kötött szerződésekre és nejének jogaira hivatkozik. Abban a nyilt levélben is, melyet Bécsben 1527 január 19-ikén adott ki a magyar nemzet szabadságaikban való megtartása ügyében, azonkép szerzett jogaira hivatozik. Abban a beszédben, melyet Ferdinánd 1527 október 6-ikán a budai országgyűlésen a főrendekhez intézett, mondja, hogy őt a Pozsonyba hívott országgyűlésen a Frigyes és Miksa császárok által Ulászló magyar királylyal kötött és megerősített szerződés értelmében nevezték ki királylyá. És abban az irányban, melyet Ferdinánd 1527 június 29-ikén az ország rendeihez intézett, ugyancsak a maga, szerződéseken nyugvó örökösödési jogára hivatkozik.
97. ANNA, FERDINÁND NEJE.
98. POZSONY LÁTKÉPE.
(Régi metszet után.)
De ezt érteti meg magával a törökkel is. Így abban az utasításban, melyet ő 1527 február 14-ikén Belibeg nándorfehérvári basához küldendő egyén magatartása végett b. Polheim Cyriacus alsóausztriai helytartóhoz intézett, valamint az 1530-ban magához a szultánhoz küldött követei, Lamberg József és Jurisits Miklós által is. Mikor 1531 november 5-ikén Ferdinánd konstantinápolyi követsége, Nogarola gróf és Lamberg számára kiállította az utasítást, meghagyta nekik abban, hogy trónigényei támogatására hivatkozzanak ősei szerződéseire, és mikor a törökök Ferdinánd követétől báró Sprinzenstein Ferencztől, Konstantinápolyba tett 1537. évi követjárásakor tudakolták, hogy mely jogon is véli ura Magyarországot a magáénak tarthatni, Sprinzenstein azt válaszolta, hogy Ferdinándnak neje lévén II. Lajos nővére, annak halála után neki kell az országban következnie. Ám nemcsak Ferdinánd, hanem testvére V. Károly császár is, Granadából 1526 november 26-án a magyar rendekhez intézett levelében azt mondja öcscséről, hogy ő «azon országokat, mind természeti örökösödési jogon, mind a korább kelt szerződések s egyezkedések erejénél fogva öröklötte».
E felfogásában még inkább megerősítette Ferdinándot, házát és pártját az a körülmény, hogy általános hit szerint Magyarország ezentúl csak úgy tarthatja fenn magát a törökkel szemben, illetve csak úgy remélheti a törökséget ismét visszaűzhetni, ha a nyugati hatalmasságok pártfogására és tényleges segélyezésére számíthat. Az nyugaton is el volt ismerve, hogy mindeddig Magyarország volt a nyugati tartományok védpajzsa a keleti veszély, a mohamedánság ellenében. A nyugat önérédeke kívánta tehát, hogy a megtört Magyarország ezentúl a török támadással ne maradjon hathatósabb segélyezés nlkül. Az osztrák házra nézve főjelentőséggel birt az, hogy a Magyarországgal tőszomszédos tartományok az osztrák ház birtokait tették: Alsó- és Felső-Ausztria, Stiria, Karinthia, Görz, Krajna, Tirol, Trident, odább nyugatra Burgund, északnyugaton Németalföld, délnyugaton Spanyolország és gyarmatai és a Balearok, Európa déli részén Nápoly, Sziczilia, Szardinia, ugyanazon hatalmas dynastia, V. Károly világbirodalmának tartozékai voltak. Ennek az országvédelemre fektetett felfogásnak kifejezést is adtak nemcsak az osztrák, de a nemzeti párton is. Várday Pál, esztergomi érsek csak 1527. évi október 6-ikán a budai orszggyűlésen mondott beszédében kiemelte, hogy az ország védelme tekintetéből, nagy hatalommal és számos oszágokkal biró uralkodóra van szükségük s azért óhajtották királyukul Ferdinándot. Maga Szapolyai is elismerte a regensburgi birodalmi gyűlésre küldött követének adott, 1527. évi márczius 5-iki utasításában, hogy egymaga Magyarország sem elegendő akkora ellenségnek, milyen a török, sikeresen ellentállani. Ez összeköttetésre való utalással tüntette fel Haberdanecz János portai követ is Ibrahim nagyvezér előtt, urának, Ferdinándnak a hatalmát, mert mikor a nagyvezér tudakolta, hogy hát miben is áll Ferdinánd nagy hatalma, a válasz az volt, hogy a leghatalmasabb uralkodó, V. Károly császár a testvére.
99. V. KÁROLY CSÁSZÁR.
V. Károly tényleg akkor a continens leghatalmasabb ura volt, kinek hatalmát valósággal csak egy körülmény bénította, az, hogy folytonosan háborúban állott a franczia királylyal s a pápával. Háza hatalmának gyarapodását mohón igyekezett azzal tetézni, hogy II. Lajos halála után Magyarországot Ausztriához csatolni vágyódott. Bár sógorsági kötelékek fűzték őt nővére férjéhez, Lajoshoz, mégis ennek a halála sem volt túlfájdalmas rája. Hatalmasul előbbre segítette ez háza terjeszkedési politikáját. Nagyon jellemzi Zsigmond lengyel király spanyolorsági követének, Danticzki Jánosnak abbeli jelentése, hogy a február 10-ikén Valladolidban II. Lajosért tartott gyászistentiszteletre sem ő, sem más követ meghíva nem volt. Inkább is öröm, mint gyászünnepnek tetszett. Mindenfelé beszélték, hogy a császár és testvére két új országhoz jutott.
E segély tehát, mely innen várható volt, sokkal biztatóbb volt, semhogy a másik trónkövetelő, a nemzetséges nagy urak, a nagybirtokosok, a tömeges nép vagyis a nemezti párt jelöltje, minden vagyona, népszerüsége és egyes megnyerő személyes tulajdonságai daczára is, csupa szláv szomszédságtól környezve, Magyarország fenntartását a maga erejéből remélhette volna. Ezért maga a lengyel király is, még mielőtt II. Lajos tragikus haláláról biztos híre volt, Magyarországba küldött követei által arra intette a magyar urakat, hogy Lajos király halála esetére oly királyt válaszszanak utódjául, ki képes lesz bölcsességével, kormányzási ügyességével és mások segítségével Magyarországot megvédeni és a szerencsétlenségből kiszabadítani. Mikor pedig szükségessé lett, akkor ugyanezen király felszólítja Bornemissza János pozsonyi várnagyot, hogy minden erejéből törekedjék egy oly királyi választásra, ki okosságával és tapasztalattal, nemkülönben a szomszéd tartományokkal való kapcsolattal képes legyen a támadt vihart ártalmatlanná tenni. Még világosabban fejezi ki magát abban az utasításban, melyet 1527 február 24-ikén Ferdinándhoz küldött követének, Schridlowiecki Kristófnak adott, melyben kijelenti, hogy nincs kétség benne, miszerint Magyarországot és a kereszténységet a császári ház sikeresebben védheti meg, mint bármely más fejedelem. Még a németbirodalmi gyűlés színe előtt is kijelenti orátora által, hogy Ferdinándnál senki biztosabban és könnyebben Magyarországot meg nem védheti. Természetes, hogy Ferdinánd szájában is ez az érvelés nyert kifejezést. Abban az utasításban, melyet a Zsigmond királyhoz küldött követének 1526 deczember 17-ikén adott, Szapolyai tehetetlenségével szemben a maga, nemzetközi összeköttetésein alapuló hatalmára hivatkozik.
100. SZAPOLYAI JÁNOS.
A másik trónkövetelő, János vajda, kit féktelen egyéni és családi becsvágy, szertelen gazdagságának híre és a Habsburgok ellen irányult állásfoglalása tolt előtérbe mint olyat, ki mindazokat a szerződéseket, melyekre ellenfele a maga joga igazolása okából hivatkozik, hiábavalóknak és hiuságosoknak mondotta, jogigényeit az 1505. évi országgyűlés azon határozataira alapította, hogy «ezentúl a királyságból minden idegen fejedelem kizárassék és csak született magyar emeltessék a királyi székre». Csakhogy ez az alap az ő igényeinek támogatására mindenkép inogó volt. Mert először is az idézett czikkely nem nyert volna szentesítést, tehát kötelező erővel sem birhatott. Másodszor pedig minden magyar előbb hivatkozhatott volna rá, semmint éppen Szapolyai, ki családjának előkelőségével ugyan hivalkodhatott, de melynek szláv eredetisége mégis nyilvánvaló s közismeretű dolog volt. A főrangú urak, kik törzsökös családfájuk tudatában dölyfösen s lenézően tekintették rá, Szapolyait csufondárosan «tót király» néven emlegették maguk között. Szapolyai maga is érezhette trónigénye alapjának inogását, mert törvényes jogalapot keresve, II. Ulászló leányát Annát nőül akarta venni, de e terve nem sikerült, mert Ulászló, ragaszkodva az 1491-ik évi szerződéshez s a Habsburg-ház örökösödési igénye megsemmisítésére nem akraván eszközül szolgálni, megtagadta leánya kezét Szapolyaitól. Ám ennek daczára hívei mégis készségesen hivatkoztak az 1505. évi törvényczikkre akkor, mikor Ferdinánd jelöltségének megbuktatására egyesülniök kellett. Eljárásukat Szapolyait illetőleg azzal látták igazoltnak, hogy az, bár szláv származású, mégis mint ilyen a magyar nemzeti eszmék szolgálatában állott. Ő és pártja ezen alapon tudni sem akartak Ferdinándról, mint idegen fejedelemről és legkevésbbé mint olyanról, ki származására német. A mérsékeltebbek nem Ferdinánd egyéniségétől idegenkedtek, mert hiszen ők is kegyes, bölcs, igazságos, szelid és vallásos fejedelemnek ismerték, hanem idegenkedtek német nemzetségétől. Valamennyijét a német nemzet ellen való gyűlölet vezette. Az akkor Magyarországon járó lengyel követeknek is módjukban volt tapasztalatokat szerezni a németség gyűlöltségéről. A némettel szemben készebbek voltak a magyarok magát a törököt is inkább testvérökül és barátjokul tekinteni. Minden, a mi külföldi, kivált német volt, számüzetett. «Sehol kereskedő, műiparos, orvos, gyógyszerész nem volt látható, mondják a lengyel követek jelentéseikben, külföldi, főleg német szokások és ruhák száműzettek, számüzetett a cultus és a műveltség, minden scytha szokássá változott át.» Nagy baj volt Ferdinándra nézve, hogy a magyar nyelvet nem ismerte. Ezt Soriano Mihály velenczei követ különösen ki is emeli egyik hivatalos jelentésében. Tetézte Ferdinánd baját azonkivül az a körülmény, hogy ő királyi hatalmát az örökösödési jogra fektette: holott ők – a magyarok – a szabad királyválasztást sarkalatos alaptörvényül tekintik. Királyi méltóságának hátratételéből származik aztán ő felségének bizalmatlansága a magyarok iránt, melyet a német tanácsos urak saját előnyeikre felhasználván, a kormányban, az előbbiek kirekesztésével, minden hatalmat és befolyást magukhoz ragadnak.
101. SZAPOLYAI JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.
Az idegentől való irtózat tehát akkor, mikor a mohácsi vész véget vetett a Jagellók Magyarországban trónra jogosított fiágának, a nemzet jelentékeny részét elidegenítette Ferdinándtól a Szapolyai János pártjára terelte azt. E résznek politikai ösztöne és érzése vakká tette azt választott jelöltjük gyarlóbb egyéni tulajdonságai iránt. Mert Szapolyai semmi tekintetben nem mérkőzhetett meg akár egyéni, akár uralkodói erényekre nézve Ferdinánddal, kinek buzgóságát és kötelességérzését, vallásosságát és lovagiasságát, szívósságát, munkabírását és józan észjárását senki, ki ismerte, tagadásba nem vette s kinek főfőhibája csak szegénysége volt. Háza, családja gazdagságát bátyja, a császár költséges harczi vállalatai emésztették fel. Szapolyai vele szemben, ha az 1514-iki országgyűlés még úgy dicséri s a jobbágy-lázadás leverése miatt mindjárt az ország szabadítójának mondotta, kicsinyes, hiú, félénk, tétovázó, kevély, kétszínű, alattomos és bosszúálló. Hadi ügyekhez való értése csak költött volt, mert egész hadviselési modora mutatta, hogy se hadvezetési, se polgári kormányzati ügyekhez nem értett. Szerencsétlen elbizakodó, szerencsétlenségben kishitű egyén volt, a félrendszabályok barátja. Ehhez járult nagy fösvénysége, pénzszeretete s pénzszerzésének erőszakossága. Sem igazságot osztani, sem királyi fényt kifejteni nem tudó egyén volt. Amellett nem ugyan előhaladott koránál, mint inkább betegeskedésénél fogva, hosszú élettel s utóddal sem igen biztatott. Legrégibb barátjainak bizalmas körében sem húnyhattak szemet az ő elmebeli és erkölcsi nagy fogyatkozásai előtt. Mondogatták maguk közt, hogy az Uristen a koronázás napján elvette erélyét s esze éleslátását. Igéreteit nem tudta beváltani s biztatásai foganat nélkül maradtak. Minél többet vártak tőle, annál nagyobb volt a csalódás. A tőle elpártolt barátok s párthívek festett királynak mondták. Ferdinánd oly emberül tüntette őt fel a lengyel követ előtt, ki «bőrét folyton változtatja». A legsúlyosabb ítéletet Szapolyai felett kétségtelenül Wese János lundi érsek, V. Károly császár oratora mondta azon jelentésében, melyet Károly császárhoz 1536 szeptember 6. és 7-ikén Nagyváradról intézett. A Szapolyaival való hosszas tárgyalásai alatt az érsek meggyőződött arról, «hogy a vajda ámításokat keres és csalárdul tárgyal. Nem tudja, mi az igazság, melytől messze áll, mert semmit sem teljesít mindazokból, melyeket nekem úgy a köz- mint a magánügyekben igért. Nem is szégyenkezik azon, ha olykor szemébe mondom, hogy előbbi napon vagy máskor nekem másokat igért. A kötött fegyverszüneteket sem tartja meg, sőt azok tartama alatt nagyobb csalfasággal, erőszakkal avagy ezer rászedéssel biztatja a római király alattvalóit elpártolásra. Szóval semmi hit, semmi igazság, semmi szégyenérzet és semmi állhatatosság nincs e vajdában és amennyiben megítélhetem, hozzája hasonlóak az ő tanácsosai is. Lelkemből fájlalom, hogy ilyeneket kell keresztény emberről mondanom, de kötelességem és lelkiismeretem nem engedte, hogy hallgatással mellőzzem ezeket. Mást mint egyszerű, tiszta igazságot nem írtam». Szapolyait egyébiránt maguk a törökök sem becsülték sokra, kicsinylőleg nyilatkoztak róla, őt erélytelennek, félénknek, tudatlannak és gyávának mondták. Eltelve uralkodási vágytól, minden igyekezetét ennek kielégítésére fordította, míg a hazának súlyos bajaival nem törődött. Nem gondolt a török ellen való fellépésre, hagyta azt a rablott vagyonnal és a rabszíjra fűzött foglyokkal visszavonulni, Szegedről Fegyvernekre vezetve seregét, nem harczot keresett, hanem trónigényeinek megvalósítását. S így nyilván igaza van annak a történetírónak, kinek állítása szerint «az 1505. évi rákosi végzést ugyan ő érte iktatták törvénybe, de ezt csak azért tették, mert jövőjében bíztak, nem azért mintha a nagy kitüntetést megérdemelte volna».
102. WESE LUNDI ÉRSEK LEVELÉNEK TÖREDÉKE.
103. SZAPOLYAI JÁNOS PECSÉTJE.