Az íjj alakja.
Az íjj alakja.
Az Árpádkori íjj alakjára több egykoru emléket hozhatunk fel. Egyik a velenczei ú. n. indusok képén látható (20. t. 7.), hol az íjj alakja egészen megfelel az évezredes szkitha íjj-formának s miként ez, járom alaku, mint a föntebbiekben már volt róla szó, a midőn szerkezetéről azt is megjegyeztük, hogy az íjj két S alaku szárból áll, melyeket nyeregszerüen egy kis pálcza köt össze. Más a szerkezete annak az íjnak, mely a novgorodi Mária-képen (21. t. 2.) látható s a XII–XIII. századbeli keleteurópai íjj tipusának tekinthető. Valószinüleg az úzoktól (kunok) származik, mert a későbbi török íjjat is ilyennek találjuk s hasonló íjjal van ábrázolva a margitszigeti domborműves tégla nyilazó kun lovasa. Nálunk ilyennek látszik a bényi vadászok íjja (20. t. 10.). Jellemző sajátsága, hogy az íjj két különböző keménységü fából van összeállítva s a felső rész a fa természetes hajlatával ellenkező irányban van meggörbítve, a minek eredménye aztán az, hogy az íjj két vége, melyre a húr vagy ideg van erősítve, vissza felé hajlik, úgy hogy az egész íjjat megfordított hármashoz, ε hasonlíthatni. Ez a visszahajló vég úgy a novgorodi képe, mint a bényi vadászoknál s a margitszigeti kun lovas íjjánál tisztán kivehető.*
L. föntebb az 53. jegyzetet. – A nyilazó kun lovast ábrázoló domborműves tégla 1847-ben került napvilágra, a Margitsziget felső csúcsán levő romok közt. Az orsz. iparműv. muz. tulajdona. Többször közzétették, legutóbb a Milleniumi Magyar történetben. II. k. 463. l.
