Magyar viselet a XVII. század második harmadában.
Magyar viselet a XVII. század második harmadában.
A két Rákóczi György, másfelől pedig Esterházy Miklós és Zrinyi Miklós kora tölti be a XVII. század második harmadát. Míg előbb jó félszázadon át Erdély adott irányt a magyar viselet alakulására: most – körülbelül a negyvenes és ötvenes évek felé – a pápistaság terjedésével együtt Magyarország nyugoti részei kezdik magukat függetleníteni az erdélyi befolyás alól s önálló fejlődést vesznek, a mi a következő nemzedéknél még szembetünőbb módon jelentkezik. Előbb a dunántúli megyékben is járta a törökös hajviselet nagyra növesztett szakállal, úgy hogy még Esterházy Miklós nádor (XXIV. 5.) s legidősebb fia, István pápai kapitány (XXIV. 3.) is rövidre nyírt hajat hordott, elől üstökkel; de mind sűrűbben borotválják állukat a nős emberek is és a franczia divattal egyezően megnövesztik hajukat, mely hosszu fürtökben omlott le vállukra, a hogy a két Zrínyi, Miklós (58. 18.) és Péter (63. 3.), gr. Pálffy Pál nádor (XXV. 6.), gr. Frangepán György (XXIV. 2.) stb. viselte, vagy pedig, ha viselnek is rövidre nyirt hajat, mint gr. Nádasdy Ferencz országbiró (XXVII. 2.), szakállukat leborotválják. A dolmány és mente szabásában a XVII. század dereka táján kezdenek feltünni a rézsutosan, vagy mint régen mondták, csákóra vágott szárnyak (XXII. 8., 63. 6.), a melyek aztán még jobban kifejlődve egy egész századig divatban maradtak. Ellenben Erdélyben még a következő nemzedék is bő és hosszu dolmányt és mentét viselt, különösen a fejedelmi udvarhoz tartozók (XXIII. 1–2.), valamint a szászok. (XXII. 1., 63. 7., 9.) Az egy-, két- vagy három újj széles és vitézkötéses zsinórzat, régiesen Apor Péter szerint «oldalpecsenye» mellett (l. 63. 1.), a mit skófiumból, arany-, ezüst fonálból, selyemből készítettek, gyöngyökkel, pikkelyekkel diszítettek s elláttak 8, 9, 12 vagy 15 nagy vagy öreg, hasonló készítésű, skófiumos selyemgombbal, vagy részint tekervényes menetű (XXII. 7., XXIV. 3.), részint áttört zománczos arany-, ezüst- vagy pedig kifurt kláris, vérkő s más ékkő-gombbal s nemcsak egyenlő távolságban, hanem hármas csoportokra osztva (XXII. 7., XXIII 1., 2., XXIV. 5.) is alkalmaztak: ez a nemzedék kezdett legelőször alkalmazni a mente és dolmány szegélyén zsinórzás helyett széles arany és ezüst csipkét (XXIV. 5., XXV. 6., XXVI. 6.), a mit aztán később fölváltott a paszománt. A XVII. század dereka táján kezdett szokásba jönni, hogy a régi pánczéling vagy felimeg már csak az ifju legények diszöltözetévé vált (XXV. 7.) s a felimeg újját, mellét, gallérját gazdagon kiczifrázták, skófiummal, arany, ezüst fonállal vart virágokkal, tulipánnal, gránátalmával stb. díszítették s a fosztán-dolmány horvát módra kivágott vagy csonka újja alól kilátszó bő ingujjat széles arany vagy ezüst csipkével szegélyezték. Átalakult a süveg is. I. Rákóczi György érmein már váltakozva találjuk a Bethlen-kori süveggel azt a másik, kozákos és lengyeles formát, a mi aztán a XVII. század derekától kezdve általánossá vált, melynek jellemző sajátsága az alacsony prémes karima s a posztóból vagy finomabb kelméből készült, kissé lekonyult csücskü hegyes és magas tető. Ismét fölkezdte kapni a divat a könnyebb fajta lábbeliket, a czifra telekes bocskort, a bőrkapczás papucsokat (XXIII. 1.), a könnyű szellős czipőszerű sólyát (63. 6., XXIII. 3., 5.) s e nemzedéktől kezdve használták a salavárit vagyis a czombig érő kamásniféle vendégcsizmaszárt, melyet zsinórral vagy kapocscsal csatoltak a nadrághoz.*
Apor P. id. m. 351, 352, 353. Radvánszky B. id. m. I. 111–117, 129–131. l. továbbá 70–74, 90, 96, 97–98.
