KÉTSZÁZ ÉV MÚLVA – Gondolatok a váci hajón –
KÉTSZÁZ ÉV MÚLVA
– Gondolatok a váci hajón –
– Gondolatok a váci hajón –
Mennyi tömérdek víz ebben a Dunában! Mintha csak Tóth Kálmán poézise hömpölyögne alattunk, és a bajai molnárok csolnakáznának rajta. Az a jóízűen eső poézis, melynek tetejébe bízvást oda lehet írni azt a tanácsot: »vagy tüzet a versbe, vagy verset a tűzbe!« – lenni vagy nem lenni. No, de jó a tejjel-mézzel patakzó hazában minden kádencia. Akad publikum mindenre. Még a csász. kir. poéta, Szász Károly számára is terem borostyán.
Csakhogy neki már nem való sem bor ostyán, sem bor ostya nélkül, mióta az a csúfság történt vele, hogy a pezsgőtől… Pedig hát más ember azért issza a drága italt, hogy benne maradjon. No, de vigasztalhatja az a tudat, hogy összes kiadott művei között ez volt a legértékesebb.
Az ember úgy elandalog a morajló habokon. A gőzgép zakatoló kerekeiben, mikor egy-egy gyár mellett röpítenek el, az új Magyarország tündérarca mosolyog felém. A jövő Magyarországé. Látom behunyt szemekkel. Az ősz Duna büszkén viszi a magyar trikolórt hajóin a Fekete-tengerig: mindenütt úr a magyar. A budapesti világkiállításra rajzik az összes földkerekség. Éppen most rendeltek meg egyik könyvárusunknál 10 ezer magyar nyelvtant a külföldre, mivel Budapesten bajos más nyelven eligazodni. Mindenütt jólét, míveltség, szorgalom, gazdagság. A nemzet nem kapkod félszeg bolondságokon, charlatanerián, rüpők magyarságon, hanem versenyre szállt ki Európával, tollal, kapával, vésűvel, gyaluval. A régi kor nagy dolgairól, mikért a mai nemzedék lelkesedik, kacajt fakasztó szatírát ír valamelyik unokám. Tóth Kálmán és Szász Károly költeményeit már régen elfogyasztották a sajtosok: a múlt héten találtak meg valami füstös lomtárban egy kötetet belőlük; a lapok mint kuriózumot közlik, hogy miben lelte örömét a XIX. század nyájas olvasóközönsége. A bajai ezüst serlegből is persze pipa-kupak lett azóta, így is, úgy is az lévén rendeltetése, hogy elfedje a füstöt: csakhogy a mostani füstnek »üresség« a neve.
De menjünk tovább a fantázia útján.
A hajóról kiszállok Vácon. Szépen ki van aszfaltírozva a kikötőhely. Az indoháznál a »Nógrádi Lapok« reggeli számával kínál a trafikárusleány. A kiszélesített, hatalmas Nógrád megye orgánumát mindennap ötezer példányban nyomja a gyarmati villany-nyomda. Éppen most éli a kétszázadik évfolyamot. Készül is a szerkesztői személyzet az első alapító szerkesztő emlékére ünnepélyt rendezni… Mert hát hiába! a causa bibendi-t még most is szeretjük. Olyan nagy a nemzeti szomjúság, hogy kétszáz év sem olthatta el. Valószínű, hogy én is a Harmos ünnepére utazom. Az odavaló kanonok tartja az emlékbeszédet, aki mint szerkesztőségi tag és frivol író ismeretes. A gyarmati állandó színházban, mely az ócska aréna helyén épült, éppen e napokban adták elő legújabb darabját, melynek címe: »Egy becsületes asszony.« A főtisztelendő úr mindig ilyen lehetetlen címeket választ darabjainak. (A másik híres darabja: »Egy demimonde a világteremtés előtt.«)
Budapestről egészen kellemes kirándulás esik Gyarmatra. Vácról a sebes vonat egy óra alatt röpít oda a hullámzó kalásztengeren keresztül. Egy megtestesült földi paradicsom az, amerre repülünk. A szabályzott Ipoly mentében gyárak emelkednek. Melankolikus pacsirta-dal helyett gazdasági gépek kelepelése zavarja fel a mezők ünnepi csendességét. A falu tisztára meszelt, jólétet eláruló házai mellett büszkén emelkednek a vagyonosok kastélyai, a templom és a községi könyvtár épülete: de a legszebb ház mindenütt az iskola. Gróf Csibukházy bölcsésztudor és ribai néptanító éppen egy vagonban utazik velem és nagy tüzesen magyarázza, hogy mennyivel előbbre vagyunk Poroszországnál a nevelés terén. A gróf igen derék, képzett ember, csakhogy kissé komót. Mondják, hogy ez az oka amiért taval beadta lemondását a közoktatásügyi tárcáról, melyet oly közmegelégedésre viselt.
No, hanem Gyarmat aztán igazán csinos város.
A Zichy-sétánytól fel a Balassa-térig csupa emeletes házai az iparosoknak, a takarékpénztár és a hitelintézet palotája. A hajdani Deák-kör helyén az »Egyenlőségi klub« négyemeletes épülete néz le kevélyen az ódonszerű alacsony megyeházra. ha a tekintetes vármegyének volnék, szégyenszemre sem tűrném ott csúfnak a sok szebb magánház között, különösen mikor annyi a pénze, hogy a bécsi banknak is kölcsönöz. No, de ki tehet arról, hogy olyan fösvény belügyminiszterünk van, mint egy Harpagon, és semmi fölösleges költséget nem engedélyez.
A színház előtt Madách és Teleki László szobrai ékesítik a platánfákkal beültetett tért, melynek padjain szerelmes párok andalognak beszélgetve a pesti világbőrze állásáról.
A széles, hosszú főutcán fényes fogatok robognak fel s alá a hullámzó népsokaság közt, melynek soraiban nem válik külön keresztény és zsidó. A keresztény is mind zsidó lett. Nincs rang, nincs valláskülönbség.
Este azután felgyúlnak a gázvilágítás ragyogó csillagai, az ősanyák fele hektikába esett, míg a »lámpabálokon« összetáncolta ezt a fényes ékességét a megifjodott székvárosnak. No, csakhogy megvan s a »Balassá«-ból későn hazavergődő utódok nem esnek kanálisba a sötétségben.
A régi temető helyén a felső-magyarországi fa- és salgótarjáni kőszéntelep raktárai, távolabb a megyei kórház, árva- és lelencház magasló épületei tesznek tanúságot vagyonról, míveltségről, iparról. A temető küllebb szorult Patvarc felé, a régi sírokból csak itt-ott maradt egy-egy csonka emlékkő idő megviselte, eső lemosta olvashatlan ákombákomjaival. A jó isten tudná, kinek hítták, mi volt 200 évvel azelőtt, aki ott egy-egy dombosabb helyen alussza örök álmait a zöldellő fű alatt. Csak egy kövön van még olvashatólag felírva e pár szó:
»Itt nyugszik Sramko.«
Valami pajkos nebuló diák, mintha fel akarná költeni a kétszázados alvót, odaírta vereskrétával a fehér márványra:
»Hallja, Samu bácsi! Most már van pinz.«
.......................................................................................................................................................
A hajó fütyül. Igazán Vácon vagyunk. A fantázia ragyogó köde, melyen keresztül olyan rózsaszínűnek látszott minden, apró foszlányokban kezd eltünedezni. Nagyot zökken a hajó és – kétszáz évvel vet hátra. Ott vagyok, ahol voltam. Absteigen! – ordítja a magyar dunagőzhajózási társulat hivatalnoka. Kiszállok, váci kocsit keresni, lelkemet csendes mormogással az istennek ajánlva, ha valahogy útközben vagy Vácon vagy Gyarmaton találnék fúlni a sárba.
