november 1. 302. sz.,
november 1.
302. sz.,
302. sz.,
Halottak napján
A hírlapírónak is vannak halottjai…
Sírok, melyeken nincs koszorú, melyek nem tudnak begyepesedni soha, hanem ott állnak némán, vádolón, mély repedésekkel engedve szűk benyílást a sötét üregekbe.
Hideg rögök, mik némán is beszélni tudnak és szavaikat megérti, akinek fájnak…
Emlékkövek, amiken nincs felirat… amikre nem vet fényt semmi mécs, amiket láthatlanná tesz a hatalmasok által csinált mesterséges sötétség…
Halottak, akik senkinek a szülöttjei és mégis mindenkinek a halottjai.
És mert mindenkinek a halottjai, tán éppen azért nem ünnepli ma senki, gyászoló nők és férfiak kinn járnak a temetőben és megszólítják kedveseik porait… és azok a porszemek felelnek nekik…
Idebenn, az igazi nagy temetőben… csak a hírlapíró virraszt… az ő halottjai az eszmék között járnak…
Eszmék… remények… politikai programok! Megannyi sírkereszt.
…Itt egy magas domb, durva kőrakás, olyan nehéz sír, mintha csak arra volna számítva, hogy ki ne jöhessen alóla a feltámadás napján az, aki ott alussza álmát; kettős sír: az »Erkölcs« és »A politikai szemérem« fekszik alatta halva.
Ott egy mély gödör megásva, nyitott sír, mely még várja a maga halottját… ki most fekszik valahol a ravatalon: Talán »az önálló magyar bank« ez!
Amott egy harmadik sír… csupán garád… odalökték ki a benne nyugvót, ahova az öngyilkosokat szokás… megvetőn, hanyagul. A »nemzeti önérzet« dísztelen fekhelye az…
S hant hantot követ a szomorú mezőn, melynek »tejjel-mézzel patakzó Kánaán« volt valaha a neve boldogabb időkben, most meg már a »Szahara kiélt sivatagja« is hízelgő nagyzolás lesz…
Itt a remény fekszik, ott nagyszabású tervek hullái vegyülnek a megátkozott, erejéből kifosztott anyaföldbe, mely már nem képes a lelkesedés gyökereit a föld színére föltolni…
És e nagy temetőben nincs mécs, nincs koszorú… csak a láthatlan kétségbeesés virraszt… Hát a kegyelet? A kegyelet rab e hazában… Az nincs itt… a maga helyén. A maga rabja ő. Ennek a temetőnek a nyugalmát hordárok őrzik…
És csakugyan nyugalom van. Semmi sem zavarja meg a szomorú fűzfákat (a polgárokat); egykedvűn hullatják leveleiket, mik ott fognak rohadni az egyre szaporodó sírokon céltalanul… És a szaporodó sírokon nincs jel, nincs kő, amelyre az a nagyhatalmú úr, aki semmi áron nem engedte elhagyni nevét az indóház emléktáblájáról, szintén feljegyeztetné: »Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt.«
Vagy sejti tán, hogy e sírok meg fognak nyílni egykoron… s a fölnyíló hantok robaja millió darabra löki szét a köveket, mik oda nehezülnek.
A mi halottaink föl fognak támadni.
S amint így végig gondolkozom mindeniken, az út fölkavart porában, virágok illatában, a tomboló vihar zúgásában, megszólítanak a politikai halottak egyenkint.
Az illat elenyészik, de nem vész el… a levegőbe olvad…
Az út pora, mely a virág kelyhébe temetkezik, új alakban kerül vissza a földbe.
Igen: A hírlapíró halottjai föl fognak támadni, húst öltenek, élet s vér pezsdül ereikben… s még ebben az életben karöltve járunk velük, akiket örökre eltemetve hittünk.
Ma a halottak napja van!
Nem a csüggedés merev fájdalmával, de a kegyelet meghatottságával lépünk e hantokhoz, s egy könnyet ejtünk… rájok, koszorú gyanánt…
Ez a könny, mely beszivárog a rögökön át az életrehívó emberi akarat igaz csöppje… súgja meg a halottaknak valamennyink hívó üzenetét…
Mikszáth Kálmán.
