november 23. 324. sz.,
november 23.
324. sz.,
324. sz.,
A Nikó Lina és a Harkányi-féle affér oly hullámokat vert fel a közönségben, illetve oly felháborodást szült, mely örvendetesen jellemzi, hogy van közönségünk, s hogy nem hagy magával játszani.
Angliában, midőn nem oly nagyon régen felemelték a bostoni vasút menetjegyeinek árát, meetingek gyűltek össze a környék lakóiból s ott elhatározták, hogy sztrájkolni fognak: minden ember bármily sürgős útja legyen is, vagy gyalog utazik, vagy tengelyen, de gőzkocsin semmi esetre nem addig, míg a tulajdonos részvénytársaság annyira le nem szállítja az árakat, amennyire ők akarják.
S az egyesült akarat mit ne vinne ki?
A vasúti menetjegyek ára leszállott a kívánt összegre.
Nálunk eddig a közönség csak arra való volt, hogy legyen kit lóvá tenni. Nehezen mozduló nagy tömeg volt az, mely alig látszott élni, érezni, lassan mozdult, mint egy sün, vagy mint egy elefánt, akkor is csak úgy, ha vasvillával döfködték: a tűszúrásokat észre sem vette.
Örvendetes, hogy most észrevette a tűszúrást is, és felháborodott miatta.
Nem kellemes foglalkozásunk a szúnyogból elefántot csinálni s apró emberek éretlen cselekedetét eseménnyé fújni fel olvasóink előtt, s azokat, kik csak gúnymosolyra érdemesek, megnevelni komoly ellenfeleknek.
A jelenlegi »népszínházi stikli« azonban sok történelmi visszaemlékezést ébreszt bennünk.
Aki a színházak ügyét figyelemmel kíséri évek óta, az elég keservesen tapasztalhatta, hogy a színházakat legtöbbször nem az intendáns vagy az igazgató, még kevésbé a közönség ízlése kormányozza, hanem némely méltsás urak szeszélye, kik mulatságos sportot űznek belőle, ha művésznőket csinálhatnak pártfogoltjaikból, s pártfogoltakat a művésznőkből.
Ez uraknak (kiket hibásan tévesztenek össze magával a kaszinóval) intriguái oly hálózatnak látszottak már, hogy szinte lehetetlennek tartottuk, hogy az intendáns vagy igazgató kibonyolódhassék belőlük, mert a közönség csendes megadással tűrte.
Annál meglepőbb tehát ma, midőn a közönségre támaszkodhatott volna, ha nem »vi coactu« történt, a Rákosy nyilatkozata a »Pesti Napló«-ban.
Eszerint Harkányi úr egy nemesszívű emberbarát, aki a közönség érdekében lótott-futott, hogy azt egy kellemetlen jelenettől megmentse. Oh, a kedves, csókolni való Harkányi úr! Sőt a 200 frt-ot is csak azért kolledálta össze, hogy a közönséget megkímélje. – Oh, az áldott ember; rózsa fakadjon ezentúl a lába nyomán! mely mögött eddig de sok tört liliom maradt.
Rákosy úrnak is jobb lett volna nem nyilatkozni. Olyat, amit ő maga sem hisz el, bizony a közönség sem hisz.
S ha egyáltalában úgy hitte, hogy neki is pártot kell foglalnia, bizony rosszul tette, hogy nem a közönség mellé állott.
Végül pedig legszebben ő fejezhette volna be ezt az egész dolgot azzal, ha egyszerűen megtagadja Harkányi úrnak az engedélyt arra, hogy ezentúl a kulisszák mögé mehessen.
Harkányi úrra nézve ez lenne a legnagyobb és legméltóbb büntetés, amint a halra nézve az, ha kiveszik az éltető eleméből, a vízből – s künn a szárazon reked.
