november 5. 306. sz.,
november 5.
306. sz.,
306. sz.,
Denique megéltük, hogy az osztrák sógorok is a németet szidják. Nekik is bajuk van a némettel. De mi ez még a mi bajunkhoz képest? Nekünk kétféle némettel van bajunk.
Hogy világosabb legyek, mindjárt kijelentem, hogy az egyik a régi, az osztrák-német, a mások a burkus-német.
Az osztrák is azt mondja most, amit mi váltig hajtottunk, hogy: »jaj, de huncut a német«, de nekünk most is megmaradt azért érintetlenül a százados tapasztalás, hogy igenis, huncut a burkus is, de azért mégis nagyobb huncut a »mi németünk«.
Magas védvámot állít fel, úgyhogy Németország nem fogadhatja el; mégpedig azért kell neki a védvám, hogy iparcikkeit rátukmálhassa Magyarországra olyan áron, amint ő akarja.
A százados önzés vigyorog ki minden tettéből.
Bezzeg még őneki áll fellebb, hogy így, amúgy, a burkussal meghiúsult vámügyi szerződésnél mennyire szívén viselte a monarchia sorsát.
Igen, az ő felfogásuk szerint! Az osztrák sasnak csak azért rendelt két fejet rendelkezésére az ős fantázia, hogy Magyarországot gyorsabban megehesse. A védvám mellett, igaz, hogy az osztrák iparcikkek itthon fogyasztatnak el s a magyar pénz a monarchiában marad, ahelyett, hogy a külföldre vándorolna; dehát azt felelik azok a jó urak, hogy Magyarországnak is élni kell: neki is jövedelemre van szüksége.
Az ő jövedelme pedig a nyersterményei. Azoknak utat kellene nyitni a külföldre, ha pénzmagra akar szert tenni: a védvám pedig éppen ellenkezőleg, elzárja az utat terményeink elől.
Miből vesszük meg Ausztria iparcikkeit, ha nem tudjuk értékesíteni a terményeinket?
Ez igen lényeges pont s még a népies észjárás is felkarolta már régen: ha azt mondja a magyar ember, hogy »adjon isten jó termést« – rendesen hozzáteszi: »és jó zsidót, aki megveszi.«
Úgy látszik, a magyar népnek önkéntelenül is több vámügyi tudománya van, mint az osztrák kormánynak, mert a mienket, mely úgy sem numerált e meghiúsult egyezménynél, említeni is fölösleges.
Az önzés annyira vakká teszi, hogy nem látja, mikor Magyarország zsíros fazekát eltöri, miszerint többet árt magának, mint használ, mert ő is innen kosztol, zsírtalan lesz az étele…
Az ilyen gazdálkodás aztán nagyon hasonlít az egyszeri testvér-kocsmárosok rendszeréhez: kik egy nagy hordó bort vettek meg közösen, aztán kiszámították, hogy van benne ezer icce, ezért 10 krajcárjával éppen 100 forint fog bejönni.
S hogy aztán ez a summa igazán kikerüljön, határozatba ment, miszerint ők magok sem isznak ingyen, hanem valahányszor egy iccét elfogyaszt valamelyik, mindig átadja a másiknak az árát.
Úgy is lett… víg élet folyt… vendég ugyan ritkán jött, de azért az üzlet mégsem szenvedett rövidséget… ők magok ittak… és az öt garast mindig fizették pontosan.
A nagy hordó bor elfogyott lassan… lassan… De csodálatos, a száz forint mindamellett nem volt sehol… Mai napig sem foghatják meg azt a »kalkulust«.
A védvám mellett megesszük szépen itthon amink terem, s amit iparunk előállít, de boldogulni, egymástól nemigen boldogulunk.
Két koldus még meg sem lophatja egymást!
