102. sz., november 26. A VÁLASZTÓKHOZ!
102. sz., november 26.
A VÁLASZTÓKHOZ!
A VÁLASZTÓKHOZ!
Ma hallgatni annyit tesz: mint lemondani évekre a legnagyobb alkotmányos jogról.
S az, aki lemond róla, nem érdemes rá.
Teljesítse kötelességét ma a szavazás napján mindenki.
Honnan van az, hogy néhol a föld egyszerre soha nem látott virágokat hoz, amiket nem vetett, nem ültetett oda senki – támadtak maguktól.
A virágok az anyaföld gondolatai. Még a föld és a tehetetlen rög is gondolkodik.
Még annak is vannak új eszméi, és ki tudja vinni azokat.
Csak mi nem gondolkoznánk? Csak mi engednők bűnös fatalizmussal, hogy »hadd történjék, ami történik«.
Két jelölt áll egymással szemben. Az egyik azt mondja, hogy ő a Kossuth barátja, a másik már rég bebizonyította, hogy az.
Az egyik Magyarország büszkesége, a másikat még nem tudjuk, mi.
A külföld ismeri, bámulja s tiszteli az egyiket, – s itt, a saját otthonában is kiismerhetlen a másik.
Az egyik is elítéli a Tisza-kormányt, a másik is, – de csak az egyik bírja megbuktatni. Csak az egyikben van annyi államférfiúi erő.
A 48-ik törvények egyik alkotója az, kinek egész élete folytonos harc volt a magyar nemzetért, ki mindig a népet szolgálta, a ki nem fogadott el azért soha jutalmat. Egy ember, aki a királyok körül forgott és azoktól sem fogadott el soha semmit.
A nagy nemzeti alakok legutolsója. Pulszky Ferenc.
Válasszanak a kettő közül tetszésük szerint.
Csupán még egy szót! Midőn a lyoni kerületben Franciaország nagy fiával, Gambettával szemben valami Lefčvre nevű gazdag szeszgyáros lépett föl, Gambetta egyik barátja a választás előtt így szólott egy gyülekezetben, hol a szeszgyáros emberei tanácskoztak: »Uraim! Én becsületemmel jótállok önöknek arról, hogy ha sírköveikre fölírnák: – Ezen emberek itt Gambetta Leonnal szemben Lefčvre-nek szavaztak bizalmat – száz év múlva az önök csontjait meggyalázva kihánynák sírjaikból a megbotránkozott unokák.«
Szegeden éppen ez az eset van szőnyegen.
Vigyázzanak önök, választó polgárok, amikor ide vagy oda teszik le bizalmuk zálogát. Egy röpke szó csak, kinek-kinek kénye-kedvére van bízva, hányhatja olcsón ide-oda, de jegyezzék meg, hogy az emlékezet messze leér.
És jönnek utánunk, kik számon kérik, hogy mit cselekedtünk.
»Szeged népe, nemzetem büszkesége« – mondá egykor Kossuth e város lakóiról.
Vigyázzanak önök, hogy ez a mondás még holnap este is igaz legyen.
