I. Dáni szüretén
I. Dáni szüretén
A főispánék is csináltak maguknak egy jó napot. S az ő jó napjuk az, ha a nagy úr köztük van, és nincsenek haragosan összevonva a szemöldei.
Sohasem taposta homokját annyi nagyságos láb, mint tegnap.
Megélénkült a főispán tanyája, s bürokratikus rossz viccek és esetlen nyájaskodások kerekedének kelet, nyugat és dél felől.
Nappal volt, és mégis éjjel, mert hiszen ott volt maga a tündöklő csillag, Tisza Lajos is, és körülötte a göncöl szekér fényes kerekei Bakay, Kovács Albert s még nehány bennfentes.
Föltálalták az arisztokratikus birkahúst kásával, jöttek azután a pecsenyék is. Mindenki nyugodtan evett és ivott, és senki sem hitte, hogy olyan közel van egy rettenetes bomba, mely, mint a villám lecsap, és összezúzza a kedélyeket.
A mi jó öreg Dáni Ferencünk emelkedék föl helyéből, poharát fölemelte ünnepélyesen, köhintett egyet-kettőt, Tiszára sandított a balszemével és stentori hangon kezdé.
Véghetetlen öröm fog el…
Ohó, hohó! Vág bele a kir. biztos csak azon föltétel alatt jöttem, ha nem lesz toaszt!
Ezer bocsánatot kérek, de: Véghetetlen öröm fog el…
Semmi esetre sem engedem akadékoskodik Tisza.
Akkor hát véghetlen sajnálat fog el mondá a főispán és leült nagy dünnyögve, elégedetlenül hordozva körül szürkés szemeit.
Bántotta ez a dolog, kikéredzkedett belőle a hazafiúi harag; hol a homlokára ült ki, hol az erein nyargalt keresztül.
Lemondatták; nem fájt neki annyira.
Elvették hatáskörét, tekintélyét: békén tűrte.
De hogy a toasztját meg nem hallgatták, az ő okos, szép toasztját, az már valami rettenetes.
Azt várta, hogy elmenjen a kir. biztos; egy disszidens természetű vendégét kihítta az udvarra, körülnézett nagy óvatosan, ha nincs-e ott valaki aztán halkan, szomorúan suttogá:
Gyermekem! Most már én is azt mondom, hogy nincs szabadság.
