Nini, biz isten azon vesszük magunkat észre, hogy már gróf Teleki Sándor sem egészen fiatal ember!… Maholnap már oda fog kelleni írni a könyveire: írta »idősb gróf Teleki Sándor«, mert van már egy ifjabb Teleki Sándor írónk is, – a fia. Biz az amilyen kemény gyerek, éppen úgy ki találja szorítani az édesapját az emlékekben, mint a bálozó kislány a mamáját. Mert egy Teleki Sándor csakugyan kevés ennek az országnak, de már kettő sok – mivelhogy nem marad sem meghódítani, sem megírni való nekünk többieknek, miattuk.
A fiatal Sándor szép sugárnövésű, legény, de még nagyon fiatal, a császárt is csak az imént szolgálta még ki, de a múzsáknak már esküdt jó barátja, mert a Telekiek soha nem tévesztik szem elől, hogy a múzsák a nőnemhez tartoznak, s illik úgy futva, útközben megudvarolni őket is.
Hanem hát persze még csak amolyan szerelmes apród a múzsák udvarában a mi Sándorunk, aki már ivott a Hippokrene forrásából, de még nem itta le magát: a bor gőze majd csak később fogja átjárni. Írt már egy-két csinos költeményt, fordított is egyetmást elég sikerülten, s valószínű, hogy sok örömünk lesz még belőle valamikor.
De még most csak kezdő s kivált az volt jó másfél évvel ezelőtt, mikor a Petőfi-Társasággal ő is kirándult Kiskőrösre, a Petőfi-házra illesztendő emléktábla-ünnepélyre, mely örökké emlékezetes marad arról a ragyogó beszédről, melyet ott Jókai tartott.
Kiskőrös színe-java igen pompásan fogadta a kirándult írókat (amire nézve elég nagy bizonyság, hogy ők maguk leszólják a fogadtatást) s roppant érdeklődést tanúsított mindenki a leutazott nagyok iránt. Kicsoda ez vagy amaz? Hogy hívják? Ez volna az a György Aladár? Hát Bartók melyik? Itt van-e Ábrányi Kornél is? És az a nagy fej azzal a serte hajjal ugyan ki-e?
Ezer alakban merült fel a kíváncsiság: mely nemegyszer végződött elégedetlenségben is. Mert a notabilitások között voltak bizony olyanok is, akiknek sohase hallotta hírét a kiskőrösi ember.
– Hát ez a fiatal gyerek ugyan kicsoda? – kérdé Szanától az egyik honorácior a fiatal Teleki grófra mutatva, s volt valami hányavetiség a hangjában, amint megtoldá a kérdését? – Ez is író? Mi?
– Micsoda? – vág bele Szana Tamás, ki azonnal látta, hogy emberére akadt. – Ha író-e ez? Uram, ehhez képest Jókai is semmi!
– Lehetetlen! – mondja a honorácior elképedve.
– Ez a világ-zseni! Nagy író – gyulladozik Szana a legkomolyabb képpel.
– Ilyen fiatalon? – rebegé még mindig hüledezve a kiskőrösi ember. – S hogy még eddig semmit se tudtunk róla! Vajon én istenem, mit írt hát?
No, erre aztán megeresztette Szana a szapora beszédét.
– Nem írt ez a fiatal ember még semmit, édes uram. Jókai drága pénzzel fizeti, hogy ne írjon, mert ha írna, azonnal elhomályosítaná…
– Szörnyűség – hebegé a honorácior.
– Jókai annyira fél tőle, uram, hogy éjjel-nappal magával hordja, vele alszik egy szobában, tollat, plajbászt elszed tőle, hogy ne írhasson a falra se… mert mindjárt kitudódnék, hogy ő a nagyobb.
A derék cívis áhítatteljesen pislogott a kis gróf felé, azután soká csóválta a fejét tűnődve.
– Isten úgyse, mégsem szép – dünnyögé –, mégse rendes dolog ettől a Jókaitól!
Alkalmasint tovább adta aztán a pikáns titkot, mert a fiatal Teleki nem győzött csodálkozni, miért bánnak vele egyszerre olyan nagy tisztelettel a kőrösiek: az asztalfőre ültetik Jókai mellé, s ha toasztíroznak, az ő arcáról nézik a megelégedést, ha szivarra gyújt, ötven kéz nyúl a gyufa után és a többi meg a többi.
Végre is megnyugodott abban, hogy a »szent birodalmi grófság« csinálja azt a nagy effektust, s kezdte kevésre nézni a derék kiskőrösieket – mert egyszer se nézett a Szana Tamás ravasz arcára.