2. A palócföld flórája
2. A palócföld flórája
Szép őszi nap volt a hétfői nap. Aranyos sugarak fénnyel öntötték be a völgyet és a rónákat. A vén Naszály-hegy egészen nekizöldült a múlt heti esőzések után s míg nagy darabon velünk futott, hol közeledve, hol távolodva előbukkantak kék ruhában Nógrádvár regés romjai, Drégely is azon az oldalon, s balra a távolban ködösen, mint egy karabélycső, a vén Szanda.
De jó volt ezekben lakni valamikor.
Hanem iszen nem a daliás időket keressük most. Az én piktorom oda se nézett a sasfészkeknek!
Többet ért annál egy rozoga kunyhó a rétsági szőlőkben.
– Nini, a Lapaj kunyhója! – kiáltá a piktor lelkesedve. Menjünk oda! Hadd vegyek róla vázlatot.
Leszálltunk s megindultunk a hegyi gyalogúton a kunyhó felé, mely gallyakból és vesszőkből volt összetákolva.
Útközben jobbról-balról ismerős füvek és virágok mozogtak, susogtak harmatosan. A vadkomló felfutott a csipkebokrokra s egészen körülfogta a karcsú hajtásokat, mintha szoknyákat varrna belőlük. A feketebodza egész nagy táblákat lepett be… mosolygó gyászmezőket csinált.
Még a virágok is milyen egyszerűek itt!
A marmancsok, a tormalevelek hogy összekeverednek, összebújnak; a bajnokfű kiemelkedik közülök magasra, a farkastej buján szegi be az utakat s még a halványpiros virágú bogáncs is dísz itt.
Oh, kedves virágai a palócföldnek! A tündérkért se szebb tán, a kelet gyöngyei se bájolóbbak, mint a ti boróka-bogyóitok.
Ez a szőnyeg, amely az én bölcsőm alá volt terítve, amelyet én annyiszor megtapodtam.
Valami édes csiklandozást érzek a talpamon, ha rátok lépek… vagy hogy talán a szívemben van az…
– Milyen szomorú virágok és füvek! – mondá a piktor.
– No, ugye gyönyörűek!
Még egyszer megnézte őket, futólag, lenézőleg.
– Nem találok rajtok semmi különöset. Minden mező ilyen.
Ilyen? Oh, dehogy ilyen! Vagy igaz, a piktorral ők egy cseppet sem törődtek, hagyták elmenni magok közül idegenül.
Valamennyi engem nézett, kidugták kíváncsian fejeiket az apró füvek és a lóheres bokrok közül, integettek és kiabáltak, csalogatón magukhoz szólítottak… Nem ösmersz? Nézz csak! Itt vagyok… Látsz-e? Én is. Mi is. Mindnyájan. Nem öregedtünk semmit… semmit azóta…
Szívem hangosan dobogott szavaiktól… talán a könnyem is kicsordult; soha nekem még nem volt ilyen nagyszerű fogadtatásom.
De a piktor nem értett abból egy betűt sem.
Dunántúli ember, szegény!
