A T. HÁZBÓL [dec. 1.]
A T. HÁZBÓL [dec. 1.]
Hegedüs Sándor beült az előadói székbe, ami azt jelenti, hogy ismét nyakunkon a »legszomorúbb téma«.
Szapáry Gyula pedig két rendbeli nadrágot csináltatott magának a hosszan tartó szakadatlan üléshez a piros székben, mert hihetőleg elkeseredett viták lesznek az új adójavaslat fölött.
Már magában a szabadelvű klubban is nagy volt az elégedetlenség. Vagy hogy csak a híre.
Mert a mamelukok is gondolkoznak néha, amikor a saját bőrükről van szó, és most arról van.
Mélyen átérzik ők annak a szükségét, hogy a kormányt fenn kell tartani, de még mélyebben annak, hogy önmagukat is fenn kell tartani. Ha mindkettő nem megy, akkor magukat sietnek megmenteni.
Besavanyítják becses énjüket, mint az uborkát, s elteszik télire, nehogy megrohassza az új szavazás az indájukat, mely a kerületben van elültetve.
Zajongtak már a klubban, napok óta folyik a frondeurködés az ablak mélyedésekben a tarokk-asztalok mellett – s oh, borzasztó! – a tanácskozó teremben, sőt a kis szalonban is, hol Deák Ferenc nyúlik el kedélyesen a falon, felütötte fejét az elégedetlenség ádáz szelleme.
A leghűbb mamelukok, az úgynevezett petrifikáltak, állnak csak a faasztal mellett, mint a szikla, rendületlenül, a többiek az ördögéi, a legjobb esetben Janus-arcot öltenek; a legrosszabb esetben pedig disszidenskedéssel fenyegetőznek.
– Lehetetlen! Nem bírja már meg a nép! – mondja X. úr. – Még tíz forint rebesszer!
– Feljajdul az alattuk levő föld! – sopánkodik B. úr, és megadja a tíz forint rebesszert.
– Inkább kivágom a nyelvemet, mintsem megszavazzam! – dörmögi Z. úr. – Hívok öt forintot blind.
– Szerencsétlen idea a kormánytól! Ki adja meg a blindet?
– Én! Én!
– Igazán szeretném tudni, ki szavazza ezt meg Szapárynak?
– Senki. Senki.
Alig egy negyedóra múlva Szapáry is odajön a lázongó asztalhoz, szétnéz ott, mint rendesen, mert egy státusférfinak illő tudni, mi történik az országban, megkérdezi a kártyajárást, ki nyer, ki veszít, látszik, hogy érdeklődik a közviszonyok iránt; B. van nagy fórban, négy nagy zsinórt húzott be egymásután, X. pedig állandó malörben szenved, pedig már kétszer cserélt helyet.
A jól értesült miniszter távozni készül, hogy más asztalnál tartson cercle-t: ilyenkor jó politika erősíteni a híveket.
De amint felkelt, X. is lecsapja a kártyát, plenipotenciát adván a legközelebb ülő gibicnek.
– Kegyelmes uram, egy szóra – mondja halkan.
– Kérlek, szolgálatodra állok.
– Ne méltóztassál elfeledkezni, kegyelmes uram, az öcsémről.
– Igen, igen, emlékszem…
– Az a kis hivatalka kellene neki.
– Tudom, igen, tudom, de majdnem lehetetlen, hiszen nincs üresedés.
– Igaz, igaz, kegyelmes uram, de a te kegyességed kitalálhatja a módokat, talán lehetne rendszeresíteni még egy állást.
– Honnan? Hiszen láthatjátok, hogy emelik az adókat.
– Igaz, igaz, de ezt a gyereket csak elbírja még ez az ország!
Alighogy lerázza a miniszter X. urat, már ott áll B. ennek a háta mögött.
– Kegyelmes ur! Megengeded, hogy alkalmatlankodom azzal az ügyemmel.
– Aha, tudom már.
– Annak a potom kétezer forintnak az elengedésével.
– Nem lehet. Az államkincstárnak minden garasára szüksége van.
– Az én garasaim nélkül ellesz az államkincstár – mondja B. édeskés mosolygással.
– Hiszen láthatjátok, hogy az adókat kell emelni, hát nem engedhetem el már éppen azért sem.
– Pedig éppen azért engedhetnéd el.
Az »éppen azért«-en nyugszik a súly.
Ha az ember elevenítő üvegen néz be abba az úgynevezett klubbeli oppozícióba, mely forr, miként a láva, csapong, mint a tenger hullámai, tüzet és tajtékot hány, mint a Vezuv, és mely egyszerre lecsendesül azon kijelentésre, ha a kormány kimondja a varázsigét, hogy: »Ez kabinetkérdés«. Ez a varázsige megállítja a legbőszültebb bikát is, a vipera sziszegő nyelvét megdermeszti, a sárkánynak a körmeit lemetéli… mégiscsak furcsa kis ige, mihelyt elénekli a kormány:
Ez most kabinetkérdés, tralla.
S az ellenzék sincs, csak vala.
Nem, ezt nem lehet megérteni másképp, csak ahogy én magyarázom!
De térjünk át az üléshez, mert az oppozíciót, amelyről az imént emlékeztünk, már szétsprengolta a kabinetkérdés, lévén az olyan, mint a próféta zászlaja, melyet a törökök akkor vesznek ki a mecsetből, ha nagy veszélyben van az ozman birodalom: ez segít, ha ez se segít, hát akkor vége.
A mi kormányunk azonban örökké a patrontáskájában hordja ezt a mentőeszközt, mihelyt a kis körme megfájdul, előveszi, minélfogva előreláthatólag hosszúéletű lesz a földön.
Kezdjük novellai stílusban…
Közönséges téli reggel volt. A ködöt harapni lehetett volna, midőn két alak tért be a Sándor utcai országházba.
Az egyiken szürke téli felöltő volt, a másikon könnyű barna őszi kabát.
– Csípős idő van, teringette – mondá a barna kabátos. – Apropó, melege lesz ma Szapárynak!
– Hm! Három millió! Nem érdemli meg – felelte a szürke kabátos búsan. – Valahányszor valamely kollegámnak melege van, tudja isten, és mindig fázom.
– Könnyű kegyelmes uramnak. Kegyelmes uram előre tudja mi van a csillagokban megírva – szólt ismét a fekete kabátos, amiből megérteni, hogy a szürke gérokk tulajdonosa Kemény Gábor.
– Hja, a csillagok, kedves barátom. Igazán furcsa dolog az ezekkel a csillagokkal. Én szeretem a csillagászatot. S igazán bámulom, hogy mennyire vitte már a mérnöki tudomány. Respektíve a közlekedésügy. Megmérik, hogy ez vagy az a csillag mennyire van a földünktől, megmérik magát a csillagot is, mekkora. De az még mind semmi. Én csak azt nem bírom fölfogni, édes barátom, hogy miképp tudták meg a neveiket? Ez a valami!
Ily épületes diskurzus közt ér be a miniszter és barátja a Házba, hol már messziről vészjóslóan rezeg végig az épületen az elnök csöngettyűje.
– Jézus Mária, mi történik benn?
A miniszter az órájára néz.
– Egy negyed tizenegyre. Mi történhetnék ilyenkor? Ez még nem idő!
Hát bizony az történik, hogy a Ház nem határozatképes. S hogy az elnöknek ne kelljen ott ülnie szégyenszemre, mint a petrezselymet áruló vénleánynak, hogy mégis teljék az idő valamivel, előveszi az új éra legolvasottabb művecskéjét: a katalógust.
A katalógus olvasást jól gondolták ki a régiek, mert az csakugyan hasznos arra, hogy amíg olvassák, azalatt időt nyernek a képviselők otthon reggelizni s nagy kényelmesen besétálni. Sőt, igen sok képviselő ebből a katalógusból hallja, hogy ő megvan.
Cogito ergo sum.
Csakhogy non cogito, ergo non sum. Ebből nem lehet kedvező eredményre jutni.
Sokkal hálásabb definíció: »Olvassák a nevemet, tehát vagyok«.
Vagynak, akik vagynak, ott ülvén hosszú orral széjjelszórva. Minden embernek külön pad jut, de nem minden padnak jut külön ember.
A karzatokon senki. Az adóemelés már csak a fináncokat érdekli. A többi közönséges halandó eljutott már arra a pontra, hogy körülbelül mindegy neki akárhány forinttal szaporodik évenkint a hátraléka.
A folyosókon csak Bánhidy dicsekszik vele, hogy az ő adója így kevesebb lesz vagy száz forinttal.
Prileszky tele szájjal hirdeti, hogy:
–Uraim, mit akarnak önök. Ez a javaslatok mintaképe. Ez a javaslat az első magyar javaslat, mely a hazai talajon nőtt: az adósok prémiumot kapnak. Hát lehet ennél valami fölségesebb ebben az országban?
Odabent ezalatt Hegedüs dicséri a javaslatot, de mi az a Prileszky dicséretéhez képest?
A mamelukok fanyar képpel hallgatják, még maga Tisza is otthagyja helyét tragikus vállvonogatással és részvevő tekintettel Szapáryra, mintha mondaná: »Nincsen biz abban semmi virtus. Hanem hát csak beszéljétek ki magatokat«.
Helfy igen ügyes és tartalmas beszédben ajánlja a javaslat visszautasítását. (Ilyenkor látszik meg, hogy ki a legény a szélsőbalon.) Utána Szapáry mondja el a három millió búcsúztatóját, sűrűn megvegyítve beszédét a szokásos: »De méltóztassanak kérem megengedni…« S ezt ő olyan nyájasan ejti ki, olyan kérő hangon, hogy az ember mindent szívesen megengedne neki, csak éppen az adóemelést nem.
Gaál Jenő volt a harmadik szónok. Gaál Jenő az olyan vidéki pénzügyi kapacitások közé tartozik, akik mert ösmeretesek talán egy takarékpénztár pénzviszonyaival, s tudják, hogy a wertheimkasszát hogy kell kinyitni és becsukni, azt hiszik, az államháztartás titka is az öt ujjukban van.
Lükő Géza legalább nem árul tudományt a gyékényen: ő még benne van félig a tegnapi zsidó házassági vitában, s az eladósodott, elzüllött zsidó családokkal kezdi beszédjét.
Legrosszabbul járt azonban a szélsőbal »Edusa«: Krisztinkovich.
Krisztinkovich után Eötvös Károly volt följegyezve szólásra, Eötvös Károly után pedig senki.
Eötvös azonban látván a Szapáry és a Gaál Jenő nevét maga előtt, miután feliratkozott, nyugodt lélekkel fölvette az übercierjét és hazament.
– Már énrám csak decemberben kerül a sor – mondá.
Azonban még nem volt félkettő sem, s már Krisztinkovich kezdte összevonni a frázisok vitorláit, sűrűen emlegetvén »Mindezeknél fogva tehát, miután…« Ami a lankadó szárnyakat jelenti, a mi barbár nyelvünk formája szerint ítélve.
Krisztinkovich háta mögött szorongó aggodalom fogta el a pártbelieket.
Nézték, hol van Eötvös? Eötvös sehol sincs. Nézték, nem iratkozott-e fel valaki. Nem az, egy lélek sem. Mintha minden embernek be volna pecsételve a szája.
Mi lesz hát? Szégyen és gyalázat, ha egy napi vitát sem ereszt meg az ellenzék az adóemelés ellen. Minek él akkor, ha erre se képes?
– Mit tegyünk, mit csináljunk? – tördelték a kezeiket a vének.
Itt nincs más mód, mint hogy Krisztinkovich beszélje ki még a hiányzó félórát, mert ha nem, a vitát menthetetlenül befejezi az elnök.
Ebben állapodtak meg. Súgják hát Krisztinkovichnak:
– Beszélj, kérlek még egy félóráig.
– De mit? – súgja ez vissza dühösen. – Hagyjatok békét. Még hat körmondat van bennem, aztán vége.
– Abba ne hagyd, ha istent ösmersz, ha szent előtted a haza!
– De lehetetlen beszélnem, ha semmi mondanivalóm nincs!
– Akármit, össze-vissza, csak beszélj. A párt becsületeért!
Így beszélt aztán Krisztinkovich még jó húsz percig iszonyú kínok között. Sem ő nem értette, mit beszél, sem a gyorsírók, sem a Ház, csak a körülülők értették, hálás szemeket meresztve rá annak jeléül, hogy van olyan eset mégis, mikor egy rossz beszéddel is effektust lehet csinálni.
