A CEGLÉDI ESET
A CEGLÉDI ESET
Mi volt ma a napirenden?
A napirend előtti dolgok.
Mert ma egy úgynevezett »kínos jelenet« jött közbe a Házban.
Kínos, de kinek? Hiszen mosolyogva hallgatta mindenki.
S az a felületes sajnálkozás és megbotránkozás, mely széltiben hangzik a ceglédi eset miatt, hasonlít ahhoz a kereskedői párbeszédhez, melyben így kéredzkedett el főnökétől egy kereskedősegéd az akasztásra:
– Kérek délelőttre szabadságidőt. Szegény nagybátyámat akasztják. Mégiscsak illendő dolog elmenni.
Közbeszólt erre a főnök:
– Nem ereszthetem el, sok a dolog ma, s elsőbb a kötelesség, csak azután jön az élvezet.
A képviselők közül is sokan jöttek el ma a kínos jelenetet élvezni. Ott láttuk még az államtitkár követeket is, mert elsőbb az élvezet, mint a kötelesség. Hogyne!
A haldokló Ház fölélénkült. A közeli választási tusákból itt az első fecske.
S az első fecskének veres a tolla.
Cegléd, a híres Cegléd áll a vádpadon, az a Cegléd, mely künn járt illendő tisztességgel unokák szívének megdobogtatásáért az öreg Kossuthnál. A tíz legmagyarabb város közül az egyik szégyenbe esett. Hát ugyan mibe kevélykedjünk ezután.
A legislegelső tárgy az Ugron panaszoló levele volt, melyet Tibád Antal olvasott el mameluki lelkesedéssel.
Tisza arcán derű látszott elömleni, míg hallgatta. (Talán az teszi olyan jókedvűvé őexcellenciáját, hogy a szegediek elhatározták tegnap lefesteni az ő portréját is.)
Igazi elkeseredést csak Rakovszky érzett.
– Hej, ha Turóc megye teszi ezt, összetörik a címereit!
Némelyek a fátumot szidták:
– Ezt a Verhovayt mindig az ellenségei mentik meg!
Ott künn a könyvtárszobában az öreg Pulszky szórja az elmélkedéseit a szélsőbalról:
– Rosszul áll a szénája ennek a pártnak! Pedig élelmes emberek! Az ördögbe is! Vannak okos emberek, akik teszik magukat, hogy bolondok és vannak bolond emberek, akik játsszák az okosat.
Eközben lihegve szállingóznak a terembe új meg új képviselők, friss híreket hozva az esetről:
– Hoitsyt is megdobálták!
– Az még semmi. De képzeljétek mit tettek Hermannal?
– Ugyan mit?
– Lefogták és megnyírták a haját félrövidre.
Erre az élcre kitörne a derültség egész erővel, ha Tisza nem kelne fel, aki kijelenti, hogy addig is, míg a panasz a mentelmi bizottságnál lesz, szigorúan fog intézkedni.
S valóban homlokán összegyűltek most a szigor redői, pápaszemei úgy villogtak, mint a katona-szuronyok.
Már a levélolvasásnál nyüzsgölődni kezdett Széll György s Tisza rövid nyilatkozata után, nadrágszíját kijjebb akasztva egy likkal, belefogott a ceglédi eset elmondásába.
Széll György nyárspolgári alak, kikent ősz hajjal, melynek a választéka veszedelmesen nagyobbodik, tömött bajusz, ritka deres szakáll, zavaros kék szemek s egy dohányszínű Kazinczy-kabát képezik ismertetőjeleit.
A szolgák eleibe tesznek egy pohár vizet, s ő szónokolni kezd.
Mély csend uralg a teremben. S az öreg Pulszkyval igazán megeshetnék, hogy bekukkanna a karzatra, s csodálkozva morogná:
– Mi? Széll beszél? Lehetetlen! Azt hittem a Guszti fiam!
Valóban Széll beszél. Ő most a legszívesebben hallgatott ember.
Pedig rossz elbeszélő. Szakadozottan, kapkodva, döcögősen mondja el a ceglédi ünnepélyt, hogy jöttek Verhovayék és Ugronék egy kupéban, hogy ragaszkodnak Verhovayhoz a nép ezrei, s azután miképp akarta Ugron az ünnepélyt megzavarni, mint jött feléjök levetett fejjel…
Erre a lapsus linguae-re kitört a harsogó kacaj.
– Hiszen ha a fejét levette volna, akkor nem verhetik be! – kiált közbe egy hang.
Mire aztán kiigazította magát Széll, hogy levett kalapot akart mondani, megivott egy korty vizet, s még kijjebb eresztette egy likkal a nadrágszíját.
Akárminő rossz elbeszélő azonban Széll, ahhoz mégis, úgy tetszik, nagyon ért, hogy kell az eseményeket gruppírozni.
A jó szónoknak az csak az egyik forsza, hogy mit kell elmondani, a másik ereje abban van, hogy mit nem kell elmondani.
Széll György hát nagyon szónok: félig.
Ugron közeledve az ünneplőkhöz, Verhovayt szidalmazta, mire a nép dühbe jött, s visszahátrálni kényszeríté a maga módja-útja szerint.
– Hiszen éppen ez az! – Kiáltozák a jobboldalról.
De vitéz Georgius Széll beszédét nem folytatá tovább művészi szempontból, hanem a rajzírók szokása szerint a képzeletre bízta kiszínezni a »módja-útját«.
A Ház hol zúgással, hol derültséggel hallgatta, de arról ugyan egyetlen ember sem volt meggyőződve, hogy Csatár és Verhovay »valóságos ártatlan bárányok«.
