Szeyffert
Szeyffert
Miért veszem be a védők közé a vádlót. Miért? Hódolok a divatnak.
Hiszen az egész világ erről beszél.
Pedig az egész világnak nincs igaza, mert a világ vádlókból és vádlottakból áll. (Mióta kriminalista lettem, nem vagyok képest másként osztályozni az embereket.) Igenis! Gondolják meg önök, leendő vádlottak, hogy még egyszer meg fogják kívánhatni az ilyen vádlót.
…Tehát ne vádoljanak.
Azt mondja Hamlet, hogy sok megfoghatatlan van a föld felett és a nap alatt.
És van sok megfogható is.
Szeyffert a legbátrabb ember, akit valaha láttam.
Külsejéről éppen nem látszik. Magas, sovány ember. (Ha kövérebb lenne, sokkal lustább lenne, mintsem a mások dolgát csinálja.)
Hosszú nyaka van, laikus ember azt hinné, hogy hajlékony ez a nyak. Pedig makacs kálvinista természetű.
A háta meg van egy csöppet görbülve, fejét sűrű deres haj köríti, s épp ilyen tömött szakáll az arcát, apró, kékes szemeivel szelíden néz.
Halkan beszél, nagyon rossz szónok, nagy műveltségű ember, kellemes modora van. Arcán sohase látszik semmi. Örökösen egykedvű. Egy csöpp izgatottságot sem árul el, s éppen ez ingerli legjobban az ellenfeleit.
Vonásaiból, melyek lágyak, senki som venné ki a roppant akaraterélyt, és azt a rettenetes csökönyösséget, mellyel egy egész országot dühbe hozott.
Oly bátor ember, hogyha katona lett volna, bizonyosan vette volna be Boszniát.
Így pedig csak velünk veteti be minden nap a mérget. Ámbár neki is jut ki szépen.
Tegnap azt mondja valaki a vacsoránál:
– Ni, mennyivel jobb kedvű ma Szeyffert, mint tegnap!
– Lehet is: hiszen ma csak négy lapban piszkolják össze, tegnap meg kilencben mosdatták.
S valóban meglátszik rajta a könnyebbülés, jókedvű volt, sőt még adomázott is az illavai börtönökről, amikben persze egyetlen rab se lenne, ha minden közvádló hozzá hasonlítana.
– Most értem már – mondá ez adomázás közben Eötvös –, miért nincs megelégedve velem, mint védővel, az öreg Scharf.
– Hogy ugyan miért?
– Mert hasznosabbnak találja a vádlóját.
*
A Sóstón szokta eltölteni délutánjait egy antiszemita társaság.
Az antiszemita asztalnál esett meg a következő jellemző párbeszéd.
– Ha én király volnék… – mondá az egyik cimbora.
– Hát ugyan mit csinálnál?
Legislegelőször lenyakaztatnám Szeyffertet.
– Hát azután?
– Hát azután Eötvöst.
– No és a sakterekkel mit csinálnál?
– A sakterekkel? – szólt vállat vonva. – Azoknak megkegyelmeznék.
És ez mutatja leginkább, hogy a szomorú eszlári ügy kibontakozásával milyen személyes irányban kezd összebonyolódni.
