II. A tanácsteremben
II. A tanácsteremben
Ma a miniszterelnök nem volt a Házban. Átment a méltóságos főrendekhez, ahol az ötéves mandatumon babráltak. A mamelukok magukra maradának. Szapáry kényelmetlen gondolatokkal ült székében. Babona, nem babona, de mindég olyankor történik valami, ha a miniszterelnök nincs jelen. Hátha ma is?
A mamelukok mély hallgatásba burkolózva ültek padjaikban. Aki hallgat, az nem csinálhat lapszust. Lapszust pedig nem szabad most csinálni, mikor nincs aki helyreigazítsa.
Így történt aztán, hogy az egész ülés alatt egyetlen hang sem emelkedett a költségvetés mellett.
Az ellenzéki szónokok háborítlanul beszélhettek, nem hangzott sem zaj, sem ellenmondás. Csak Szapáry rázta meg néha érdekes fejét.
Később azután ő sem rázta. Megadta magát, s látszott a homlokán, miként borul el egyre jobban, jobban…
A tépelődés tüneteit lehetett rajta észlelni. Látszott a szemeiben a hamleti tűnődés:
– Hátha csakugyan jobban elvezetné az én tárcámat Gaál Jenő?
Ha még öt perccel tovább beszélt volna Margittay, ki tudja mi történik?
De Margittay csak egy óra és két perc hosszáig beszélt.
Az utolsó mondatnál kihúzta az óráját, egy röpke pillantással összehasonlította a Ház órájával s egy méla tekintettel, mely azt látszott mondani Szapárynak: »Megkegyelmezek önnek, uram« leült.
Ez az a beszéd, amely tegnapelőtt másfél óráig tartott volna. Derék beszéd volt. Két nap alatt huszonnyolc percet jövedelmezett az országnak. (Kár volt nem pihentetni a jövő hétig.)
Utána Beöthy Ákos szólalt fel. Sok ész van ebben a torzonborz főben.
A kormány politikáját bírálta erősen, menten a sablonszerű érvelésektől, sajátos logikájával, melyet éppen ez a sajátosság tesz becsessé. Csendben hallgatták, de csak a saját pártfelei. A mamelukok unatkoztak ma mindenen és kevesen is voltak az ülésen.
Beöthy pedig, mint minden szellemes szónok, ingerkedni szeret.
De kivel ingerkedjék?
Szétnézett és belátta, hogy itt most csak a saját pártjával lehet.
Elkezdte hát dicsérni Tiszát, hogy milyen hatalmas ember.
Prileszky Tádé nagy szemeket meresztett és körülnézett megbotránkozva:
– No, mi ez! Hát már a mi szájunkkal beszélnek odaát?
Beöthy Ákos szép beszéde a nap eseménye lett volna, ha nem Herman Ottó jött volna utána, ez az excentrikus nagy ember, akivel meg kellett osztozniok a napon. (Hát mégis osztozkodnak valamin az ellenzékiek is.)
Hanem Herman Ottót is utolérte az ádáz végzet, mert rögtön utána Grünwald Béla vágott ki egy hatalmas, eszmékben gazdag dikciót.
S most három felé kellene vágnom számukra az aranyalmát – ha bicskám volna hozzá. (Azazhogy aranyalmám sincs.)
S így tisztán arra kell szorítkoznom, hogy megdicsérem őket:
Szépen beszéltek, okosan beszéltek, jól beszéltek, – de mit ér az, ha Tisza nem hallotta?
