[ELŐSZÓ AZ 1888-AS ALMANACH-HOZ]
[ELŐSZÓ AZ 1888-AS ALMANACH-HOZ]
Almanach!
Úgy hangzik, mintha a dédapját szólítaná valaki: Jó napot Almanach! Ni, öregapó, hol veszed itt magadat? Mi történt veled, hogy megint visszajöttél?
Ilyenforma riadalom lesz a könyvek közt a könyvkereskedések polcain, mikor e kötet megjelenik.
– Ejnye, vén kópé! Hiszen te a mi legékesebb modern ruháinkba öltözöl. Honnan jössz? A temetőből?
– Még csúfolódni mersz – kiált az Almanach egy kétkötetes regényre. – Hát ti nem a temetőben vagytok itt?
– Mondasz valamit, öreg – felel búsan egy verskötet.
– Helyet kérek.
– Helyet? Köztünk? Talán eltévesztetted az ajtót, jó Almanach, s egy antikvárius bolt helyett nyitottál közénk?
– Egyenesen idejöttem.
– Mit akarsz?
– Azt, amit ti. El akarok fogyni.
– Ne bolondozz, apó. Mi azért vagyunk halhatatlanok, mert elfogyhatatlanok vagyunk.
– Ejh, nem tudtok semmit, ti tacskók. A ti kedvetekért jöttem, hogy megint összehozzam a pbulikumot. Elrontottátok. Mindenitek a maga szakállára dolgozott. Szerencsétlenek! Van is nektek olyan nagy szakállatok! De hogy is jutott eszetekbe ilyesmi, itt a küldöttségek, testületi parádék országában. Eljöttem, hogy megmutassam a régi metódust.
– Halljuk! Halljuk!
– Mert lássátok, hogy egy forintot ki lehessen vasalni a magyar olvasótól, oda nem elegendő egy író, oda deputáció kell. Azért vagyunk mi most itt tizennégyen.
És ezzel a diskurzussal, amit a szegény türelmes felvágatlan nyelvű könyvekre kentem rá, körülbelül le van rajzolva a sorok közt a magyar irodalom szomorú helyzete.
Az írók nem produkálnak annyit, hogy mindenik egy könyvet adhasson ki évenkint. Ez a szellemi szegénység.
Az olvasók nem költenek annyit, hogy minden jóravaló könyv vevőre számíthasson. Ez az anyagi szegénység.
Tehát vissza kell menni a régire. Együtt adni ki minden írót, s egy kalap alá gyűjteni minden vevőt.
Ezért jelent meg könyvünk a negyvenes évek almanachjának képére szabva, csalogató mellékletével. Mintha mondaná elöl a tizennégyes küldöttség szónoka: »Mi képviseljük itt a jelenkori magyar elbeszélő irodalmat, lássanak bennünket uraim szívesen, hiszen nem vagyunk egészen idegenek, mert a Kalendárium is velünk van!«
Ez volt a kiadó ötlete.
Szívesen engedtem ráírni nevemet a könyvre, melynek szerkesztésében már a dolgok természeténél fogva is alig lehetett valami részem, de tetszett nekem a gondolat, holtakat küldeni el, hogy az élőket ébresztgessék. És látok abban némi hasznot, ha egy olvasó beugrik valamely kedvenc írója miatt, s kénytelen aztán megismerkedni ennek a révén a többi tizenhárommal is.
Eredj hát gúnyoló, szemrehányó könyv a nagyközönség közé, s hívd össze őket még egyszer az oltárhoz. Hátha neked is szót fogadnak, mint a régi jó öreg Almanachoknak.
