A MAI ÜLÉS [okt. 22. ]
A MAI ÜLÉS [okt. 22. ]
Ha ellenzéki ember otthon a méhesében elmerengett most a nyár végén a tél gyönyörűségeiről, mindjárt elsőnek, vagy másodiknak képzelte a monori zászlóügyet:
– Micsoda ostrom lesz ebből!
A mameluknak ellenben hiába osztottak tizenegy tarokkot tout les trois-val, legott elromlott az öröme, ha valaki felemlítette közbe a monori dolgot.
– Micsoda botrány lesz ebből!
A kávéházi politikusok erről álmodtak, Fenyvessy Ferenc új mellényt varratott erre az alkalomra. Thaly becsapta a szultán könyvtárának ajtaját, s rohant haza Konstantinápolyból Fejérvárynak közbebeszélni.
Minden a régi alakját vette föl erre a napra. Vagy hogy csak képzelődés az egész. Itt kavarog már megint a hajdani füst a folyosókon, zsibong, hullámzik a képviselői tábor. Ott jár Rohonczy Gida, egyik kezét a nadrágzsebében tartva. Polónyi arca titokzatos, a Horánszkyé sötét… Itt csoszog Ucsu, elszánt tekintettel, s óvatosan jár, nehogy valami robbanószerbe lépjen, a selyem talpú Matuska.
Belülről ki-kihangzik koronkint az elnöki csöngettyű, mire gróf Degenfeld Lajos és Lónyay Sándor mindig nekiiramodnak az ajtónak… de szerencsére még jókor jut eszükbe, hogy ők már főispánok és elszakadtak az anyai emlőkről.
Bent meglehetős szelíd a hangulat. Csak az újságíró karzat mutatja, hogy lesz valami sürgönyözni való a bécsi lapoknak. Legfeljebb az Ivánka Zsigmond föltűnése aggasztó. Az öreg sirály vihart jelent. Szilágyi Dezső a »Pressburger Zeitung«-ot olvassa, mire Fejérváry Géza is keresgél a zsebében, de »Ofner Zeitung«-ot ő nem talál.
A Ház elnöke üdén felfrissülve ül zöld mennyezete alatt, a diadalérzet csillog kék szemeiben. Most már a múlt hét óta, mint nagy pánszláv-irtót senki sem vádolhatja gyöngeséggel.
Napirend előtt Helfy szeretett volna egy kis parlamenti csemegét szervíroztatni, hogy azt mondja: tűzessék tárgyalásra a király levele az »és« szócskáról. Tisza azonban nem engedte: »nem szokás«, mondá, s a mameluk tábor rázúgta, hogy nem szokás.
A jegyzői torkok kímélése miatt tagadta-e meg Tisza a királyi levél felolvasását, vagy abból az indokból, hogy Helfy is tartogat egy Kossuth-féle levelet felolvasatlanul, – azt döntse el a történelem, de annyi bizonyos, hogy ez epizód után a választásokra került a sor.
Jegyzővé megválasztatott Roszner Ervin, a közigazgatási bizottságba tagnak pedig Vojnics István. Mind a két választás olyan, mintha a női karzat befolyásolta volna.
Miután Rosznert, ki hamar nyerte ki a parlament nagyrabecsülését, élénken megéljenezték, megindult a közutakról szóló javaslat tárgyalása. Sem Bezerédj Viktor szép beszéde, sem a Gulner Gyula felszólalása le nem bírta csillapítani a Ház és karzat farkasétvágyát a következő »fogás«-ra nézve.
Végre egy óra után, az elnök megszakítá a javaslat tárgyalását, s fölhangzott a nyitányt képező »Helyre! Helyre!« kiáltás. A képviselők robogva foglalták el padjaikat, s Fejérváry délceg alakja fölemelkedett.
Mélységes csönd állott be, de csak azért, hogy aztán annál sűrűbben zuhogjanak a »közbeszólások«.
Ezek nélkül nem is tudna beszélni a honvédelmi miniszter. Az ő ereje, parlamenti sikerei e közbeszólásokra odavágott feleletekben vannak. Ő az ellenzék nélkül nem létezhetne. Az ő művészete a parírozás. Baross pompásan beszél, ha mind a két oldal helyesli, magát Szilágyi Dezsőt is fölvillanyozza, mikor látja, hogy ellenfelei hallgatagon, leteperve ülnek a padokban. Fejérváryt zavarba hozná, ellankasztaná a csönd.
Mai beszédjének is az volt a sikerültebb része, amit a közbeszólók fejéhez paskolt. Feje tele van ötletekkel, s ezekben annyi elmeél, annyi kedély, a helyzet oly gyors fölismerése, hogy egy igazi nagy debatter lett volna belőle, ha kard helyett könyveket forgat vala. A sárga-fekete szín használatát a törvényből magyarázgatta; a közös hadsereg e jelzőszínt használja a többiek mellett a szolgálati szabályok szerint, s a szolgálati szabályok törvény szerint egyenlők a két hadseregben.
Nagy zaj keletkezett erre a szélsőbali vidékről (a habarék-párt csöndesen viselte magát).
– Egy kis türelmet kérek még – szólt oda nekik a miniszter maró gúnnyal –, hagyják a dolog végére. Mert tudom, úgysem lesznek megelégedve.
A törvények fejtegetése után áttért a sárga-fekete szín mentegetésére, hogy az végre is a király családi színe.
– Nem igaz! – mordult közbe Thaly, s száz megrázott tigrisfej suhogott. – A heraldika azt bizonyítja, hogy »veresfehér«.
Nyomban riposztozott Fejérváry:
– A király nem a heraldikához alkalmazkodik, hanem a heraldikának kell alkalmazkodnia a királyhoz.
Ez egy olyan pompás mondás volt, hogy még Thaly is behúzta fejét a váll-lapockái közé. A mamelukok arca kiderült, a karzaton ülő hölgyek mosolyogtak. Ucsu kacagott. S ha Ucsut kacagni hallja a párt, fölpezsdül minden élő lélek, mintha a tavaszi nap verőfénye csiklandozná, melegítené a táblabírói hasakat.
Ucsu kacagott, a gyorsírók vígan percegtették a ceruzáikat, az elnök roppant kedvteléssel játszadozott a csöngettyűjével. Csáky gyöngéd tekintettel méregette szomszédjában ülő kollégáját!
– Milyen kabinet ez! Milyen kabinet!
Csak Beöthy Algernon szívét mardosta az irigység – ezért a jó mondásért.
A miniszter ezalatt egyre tovább ment a fejtegetésekben messzebb, följebb, míg végre, mint a jó acélnak, sikerült kicsiholnia a kovából az alvó szikrát.
Szalay Imre ajkán megjelent a »Hoch«. S utána húsz-harminc ajkon zendült fel.
Íme, itt van a téli rém. A »Hoch«, a rettenetes »Hoch«! De ez nem a régi kísértet többé; a disszidensek és aggályoskodók össze nem rezzennek többé tőle. Most már nincsenek disszidensek és aggályoskodók. A párt mosolyog. Ucsu kacag. A miniszterek füleit ösmerősen csiklandozza meg. Az élénk eszű Harkányi Frigyes nyomban komponál hozzá egy legfelsőbb kéziratot:
Kedves Hoch!
Önt ezennel megbízom magyar ellenzékem szellemi támogatásával.
Kelt Meran, stb.
A Hoch csakhamar elhalt, s Fejérváry a szabadelvű párt zajos helyeslése és az ellenzék zajos ellentmondása közt ült le.
Utána Irányi helyezte magát méltóságteljes állásba. A budapesti szobrok mind irigyelhették volna tőle.
Hosszas volt és elejtette az érveket a fekete-sárga jelzőzászló ellen (mert ha a jelzőzászlóknak nincs jelentőségük, mért nem használnak csupa közönyös színeket, vagy ha a közönyös színek között használnak egyet, melyik a királyé, bízvást használhatnának egyet a nemzetéből is).
Irányi azonban beletévedt szokott frázisai- és rémlátásaiba úgy, hogy a saját pártja is elálmosodott. S az álmos ember nem rebellis.
Viszontválaszában hát egészen felülkerekedett Fejérváry. Thaly is elhallgatott, még csak Polónyi merte odabökni a »frakció« szóra, mellyel a szélsőbalt illette:
– Legalább nem svarc-gelb frakció!
– Hanem oly frakció – vágott a miniszter vissza –, melynek ügynökei és diplomatái hiába járnak külföldre.
Ez volt az utolsó tromf, azontúl aztán nyugodtan beszélhette ki magát, és a viharosnak ígérkező zászló-ügy oly csöndes, szelíd véget ért, mint akár egy szemcsés köthártyalobról szóló törvényjavaslat.
Annyiban részesült mégis több figyelemben, hogy név szerinti szavazást kért a szélsőbal. (Talán a habarék-pártot akarta vele megbosszantani, hogy valljon színt. S az most nemzeti színt vallott.)
A név szerinti szavazásnál a P betűt húzták ki. Ami egészen boldoggá tette Podmaniczky Frigyest.
– Barátom – áradozék a szabadelvű párt szeretett elnöke, örömtől sugárzó arccal –, egész politikai pályámon nem húzták ki a P betűt, mindig ki kellett böjtölnöm az egész ábécét. Ez keserített engem örökké.
Szemében hálás elragadtatás csillogott a szerencse ilyetén kegye miatt. Íme, látható ebből, hogy vannak még mamelukok, akik kevéssel megelégeszenek.
Leszavazott az elsők között, s hazament azzal a sejtelemmel, hogy a többség a választ tudomásul veszi. Sejtelme megvalósult.
