A 13 SZOBRA
A 13 SZOBRA
Ott áll a szobor a koszorúval fenségesen… Az édes szép asszony, a mi anyánk, a mi hazánk tartja fölemelt kezében, míg pallosa csöndesen le van eresztve a másikban. Negyven esztendeje tartja így a pallosát leeresztve, de a koszorút csak most emeli.
Miért, hogy olyan későn?
Mert hát hosszú idő kell ahhoz, hogy a fa kővé változzék. Az a fa, mely minden fák között a legnagyobb, a legsötétebb árnyékot vetette. Sok idő kell ahhoz, hogy a bitófából szobor legyen.
Hosszú utat tett meg azóta a nemzet, mióta alusznak.
Amit ők tizenhárman összeálmodnak odalenn, magyarok újjászületéséről, növekedéséről, az mind valóságnak folytatódik idefent.
S amit mi összeálmodunk most a szabadságról, a hazaszeretetről, az mind valóság volt egykor, mikor ők arra az útra léptek, amely a bitófához vezetett.
Ám nem változott semmit sem az aradi mező, hogy e pompás márvány alak a városban fehérlik. Hiszen tizenhárom szobrot képzelt oda minden magyar. S most csak egy van. Billió fű nőtt az aradi mezőkön, s minden fűszál susogta nekünk, hogy mi volt itt valamikor.
Mikor a kalászát ringatta a búza, a kalász is mind azt beszélte: »Emlékeztek-e még?« S ebben a rejtélyes susogásban volt valami lázító, keserítő.
Ám most csak egy szobor lesz ott. Az kiáltani fog ugyan, de csak azt fogja kiáltani: »Én vagyok a szabadság, Itt állok, nézzetek meg. Engem nem lehet agyonütni.«
