SZOMORÚ JELEK
SZOMORÚ JELEK
Egy képviselőtársam beszélte el ma a következő esetet a klubban, nem teszek hozzá semmit, se le nem veszek belőle. Komoly ember, miniszter-viselt ember. Az oláhok közt van birtoka Erdélyben, s e hetekben vett ott egy másik nagyobb birtokot. Ennyit szükség tudni előzményül a neve helyett.
Az én oláhjaim szeretnek – úgymond –, mert jól bánok velök. Többnyire mind ösmerem, a keresztnevükön szólítom. S hogy javítsam őket, bizonyos fokozatokat éreztetek az érintkezésben.
A rossz magaviseletű oláhnak alig biccentek a fejemmel a köszönésére, a kifogástalannak már megbillentem a kalapomat is. Az ismerős jó embereknek pedig a kezemmel is intek: »Jó napot, Tógyer vagy Pável, hogy vagy?« A legérdemesebbjével pedig megállok beszélgetni, kezet fogni. Ez a legtöbb: ez a fekete sasrend! Így aztán szeretnek. Azonfelül emelem a pozíciójukat vagy lefokozom érdemük szerint. Életben és halálban. Mert a derék emberek temetésére elküldöm a tisztemet, a legkitűnőbb férfiak temetésén pedig személyesen is megjelenek, s hozza utánam a kertész a ménkő nagy koszorút. Azt kellene aztán meglátnotok, hogy mekkora hatást tesz a gyülekezetben, hogy mormogják egymás közt: »Bizony jeles embert vesztettünk… Szent Miklóskám, vedd kegyelmedbe! Nagy fa dőlt ki itten.«
Az én falumban ez idő szerint egy Simion nevű aggastyán viszi a »falu bölcse« szerepét. Okos ember, éles eszű ember, becsületes, mint az arany és jó, mint a falat kenyér. Magam is sokra becsülöm a Simiont, de egy idő óta, mintha hidegebb lenne, ritkán láttam; s ha nem került is, nem kereste úgy a velem való találkozást, mint azelőtt.
Most a hét elején, hogy a birtokvásárlás végett otthon voltam, keresztülmenve a községen, messziről láttam az öreg Simiont a portája előtt állani. Észrevett, kijebb jött és állva maradt. Úgy látszott, mintha rám várna.
– Jó napot, Simion – mondám hozzáérve. – Hogy vagy, öreg?
– Jól vagyok, uram és örülök, hogy látlak s még jobban örülök, hogy te vetted meg a szomszéd nagybirtokot és nem valami kóberle. *
Kóberle valószínűleg a »Kóborló« szóból jövevényt jelent oláhul, s ezalatt a magyar is értetődik, nemcsak a zsidó.
– Hiszen persze jó, de látod, a gondjaim is megszaporodtak most a nagyobb birtokkal. Ökröket, lovakat, mindenféle marhát kell vennem.
Simion megrázta nagy, bozontos fejét, a hosszú galambhaj csak úgy táncolt a vállán.
– Ne vegyél ökröket, uram – szólt titokzatosan.
– Miért? – kérdém csodálkozva.
– Hát csak. Ne vegyél és ne vegyél. Jóakaród vagyok, az apád házában növekedtem, a nagyapádnál voltam kisgyerek – hát ne vegyél. Érted-e?
– Hát miért ne vegyek? Miket beszélsz te itt, Simion? Neked az eszed hibbant meg – hiszen csak nem szánthatom meg az új birtokot a fogpiszkálómmal.
– Mégse vegyél ökröket! – mondá csökönyösen.
– Magyarázd meg legalább a szavaidat.
– Nem szeretek fecsegni; aki sokat fecseg, keveset mondhat. Isten veled, uram!
– No, de legalább, miképp érted. Addig el nem eresztlek, Simion.
Az aggastyán zavarban volt, jobbra nézett, balra nézett, a reszkető kezeivel megnyomogatta a homlokát, mintha a helyes formát keresné, végre így szólt:
– Látod, uram, én voltam nálad. A belső szobádban voltam. Nem is egyszer, elégszer. Abban a szobában, ahol írni szoktál… Láttam az irományaidat. Mindened rendben van a telekkönyvekkel. Ott vannak az összes irataid egy nyalábban az alsó fiókban. Ugye ott vannak?
– Hát aztán, Simion? Miket beszélsz te nekem?
– Tudom, hogy ott vannak és ha úgy fordulna a dolog – hogy is mondjam csak –, hogy el kellene egyszer innen menned, értesz te engem, hamarosan kellene elmenned, hát beletehetnéd egy táskába és mikor aztán visszajönnél, valamikor, akármikor, hát mert az írások veled volnának, mégiscsak megtalálnád a földeidet.
– Simion, Simion, megbolondultál?
– Nem, nem, domnyule. – Igazam van. Hiszen nem mondok én semmit (s élénk villogó szemeiben kihamvadt a tűz). Nem, nem, semmit se mondok egyebet, mint hogy a földeidet itt találnád, de az ökreidet bizony nem.
Otthagytam felháborodva és gondolatokba merülve. Egy perc múlva, amint megfordultam a szél ellen, hogy szivaromra gyújtsak, még mindig ott láttam állni a háza előtt lengeteg ősz hajával, füstölgő makrájával s a kezeivel látszott integetni.
– Ne vegyél ökröket, ne vegyél!
