PRILESZKY TÁDÉ
PRILESZKY TÁDÉ
A képviselőház elnökéhez a mai ülés előtt távirat érkezett e szomorú szavakkal Szalay Ödöntől: »Prileszky Tádé képviselőtársuk ma meghalt«.
Az ember azt hitte volna e távirat előtt, hogy az öreg künn ül valahol a folyosón, és intrikál egy kicsit, mert szeretett intrikálni, típusa volt a ravasz öreg politikusoknak, kik naivaknak teszik magokat, egyenesen mennek ugyan, de minden ajtót nyitva hagynak maguk után, mert senki se nem tudhatja, hogy fordulják a dolgok. Jókai Tallérosy Zebulonja alighanem Taddus után készült, vagy hogy Taddus idomult át csodálatosan a Jókai alakjához.
Nagy csontú, brontes ember volt, nagyobb egy ölnél is, mintha egy őslény lett volna, az ember akaratlanul a mamutot képzelte melléje háziállatnak; szinte rengett a föld alatta, mikor lépdelt. Sok eső eshetett, mikor ő nőtt.
A jó levegőjű Nyitra megyében született 1826-ban, s kalandos pálya jutott osztályrészéül, volt az öreg mindenféle, honvéd, jószágigazgató, még impresszáriója is volt a külföldön egy cigánybandának; élelmessége bizonyos szeretetreméltó bonhómiával volt összekötve, úgyhogy az öregre éppenséggel lehetetlen volt haragudni. 1869 óta, amikor Nagyszombat képviselője volt, egész 1887-ig megszakítás nélkül tagja volt a tisztelt Háznak, s a Tisza-rezsim vége felé, mint a zárszámadási bizottság elnöke, jelentékeny szerepet játszott. Többször szólalt föl a Házban, bizonyos eredetiséggel beszélt, és sajátos fölfogással védelmezte álláspontját, úgyhogy a Háznak többnyire jó kedvet szerzett.
Azon fölötte okos emberek közé tartozott, aki nem mutatta ki soha egészen, mennyi esze van – holott a parlamentben éppen ellenkezőleg, többet szeretnek mutatni az emberek, mint amennyijök van. Prileszky nem. Prileszky szívesen tette magát tudatlannak is a hatalmasok kedvéért, s ebben állott a roppant okossága.
Az első ötéves országgyűlésre 1887-ben nem jött föl, megbukott, s ezzel mintegy kizökkent pályája vágányából. Midőn újra előjött az öreg Taddus, új embereket, új vezéreket talált már a pártban, akik közt újra elölről kellett volna a tekintélyét fölépíteni.
Élete alkonyán tehát ott volt újra a kezdő képviselők közt, s nem feledhetve fényesebb múltját, váltig duzzogott és morgott, ott ülve esténkint a klub puha dívánjain, selyem fekete sapkával a fején, keresztbe tett lábakkal: váltig a fúzió mellett intrikált. Mert változás, örökösen változás kellett volna neki.
– Semmit se nem ér a dolog. Kevesen vagyunk. S amik vagyunk, se nem vagyunk okosak. Mért ne jöhetne be az Albert? Azt mondjátok, hogy folyton veszekedés lenne a mi vezéreink, meg az övék vezéreik közt. Dehogy lenne. Semmi se lenne. Minden jó volna. Hogy ellentétek vannak? Hiszen vannak, vannak, de mi az? Egyszer nem bírtam otthon Pozsonyban szobámban a zárszámadásokat számolni nagy kutyaugatástól az udvaron. Kimegyek dühösen, hogy agyon a kutyákat verem. Hát mi van odakünn? Az én kutyám, a Wodka ugatja a szomszéd kutyájára, a Tiszára. A Tisza visszaugatja a Wodkára. Csak úgy csattog ugatástól egész udvar. Köztük fekszik egy palánk, a palánkon egyik se át nem mehet, csak ugatnak, mindig ugatnak. No, eztet én tűröm nem tovább. Megfogom az enyém kutyát, a Wodkát, és áthajítom a palánkon: »Ebadta kutyái, végezzétek a ti dolgotokat egymással, de ne zavarjátok zárszámadási elnököt, egyétek meg egymást, ha tudjátok, de a zsörtölődésnek, zajnak legyen vége.« S íme mi nem történt? Mit gondolsz, Sporzon? Hát az történt, hogy mikor a Wodkát áthajítottam, amint együtt találták egymást, és nem volt a palánk közöttük, szép csendesen, majdnem barátságosan megálltak egymás mellett, anélkül, hogy csak egyet is vakkantottak volna többé egymásra. Istenúgyse így volt. Hiszen a Neiszidler is tudja. Csak a palánk tette őket oly mérgesekké és bátrakká. Sarleati pauca… Hát nem így van, Schober?
Ilyenforma parabolákban szeretett politizálgatni az öreg, s azért némelyek nem tartották elég jó mameluknak, pedig az öreget bottal se lehetett volna elkergetni a szabadelvű párttól, hű volt ő ahhoz – csakhogy a hűsége tele volt malíciával.
Most már szegény ő is csöndes ember lett, s a szép pozsonyi temetőben fogja tovább álmodni kedvenc töprenkedési témáját, hogy mi lesz a púroszokkal?
Alakja élni fog ismerősei és barátai emlékében nagyon sokáig, s ahányszor fölbukkan, mindig egy fájó húr rezdül meg szívükben: mert jó és becsületes ember volt az öreg Taddus, csak szája volt rossz, de az most már fájdalom, örökre be van csukva.
