ÜNNEPLŐ MAMELUKOK
ÜNNEPLŐ MAMELUKOK
Egy ezer év betelt. Hogy kezdi a másikat a politikai világ?
Hajdanta talán nem is ettől a naptól számították az éveket. De ha igen, akkor nyilván összejöttek az Árpád sátorában, s lobogó tűznél áldozatokat hozván Hadúrnak, maguk is áldomást ivának.
Ma minden honatya fiákert hozatott az inasával. Ez volt a magyarság első dolga a második millennium legelső óráiban.
A klubban, ahol összejöttek, két válfajra oszlottak. Olyanokra, akiknek fiákerjük van és olyanokra, akiknek nincs. Azután Perczel Béni igen csinos beszédben üdvözölte a párt elnökét, Podmaniczkyt, mire az szokott, lelkes kedélyességgel válaszolt, az éljenzés után megkezdődött a fölvonulás Budára, ami a következő konverzációkkal történik:
– Hol van a télikabátom?
– Kinek kell egy hely a kocsimban?
– Ki vesz föl engem a kocsijára?
Végre eligazodnak valahogy, s megindul a hosszú menet. A képviselők nagy számmal jöttek össze. Köztük van Wekerle, aki még tavaly ott lakott a palotában, ahova mennek. Tisza Kálmán is ma megy először újévet gratulálni Budára. Ott van Széll, Csáky mindenki eljött, mintegy jelezni akarván, hogy éppen az oszlopok állnak a legszilárdabban. Van néhány vendég is; Pest megye főispánja, alispánja, Rudnay, az új főkapitány stb. Wlassics miniszter nem sablon ember. Ő is idejött és a képviselőtársaihoz csatlakozik, ahelyett hogy minisztertársaival fönt a palotában várná őket.
Így gyűlt össze szépen a szabadelvű tábor, vidáman, tele jó reményekkel, mint nagy csaták után a megmaradt seregek, és elindulának nagy robogással.
*
Szép, fehér a világ, csillogó hó födi a kígyózó utat a várig – úgy néz ki a hegy, mint óriási cukorsüveg.
Hosszú kocsisor húzódott fel; a jelenlevők megálltak, s rokonszenvező tekintetekkel kísérték a képviselők fölvonulását mindenütt (mert sehol se vitt az út parókia mellett).
Ott fönn kihámozták a honatyákat kabátjaikból a Bánffy vöröshajtókás, szürkeruhás inasai, s összecsoportosulván mindnyájan rendes szokás szerint a halványzöld színű nagy teremben – kisvártatva megnyílt a belső ajtó s kilépett Bánffy a minisztertársaival.
Persze nagy éljenzés támadt, s minden szem a miniszterekre irányult. De semmi különös nincs rajtuk – nem változtak azóta. Minden rázkódtatás nélkül jöttek át a második ezredévbe, csak egy kicsit szebben vannak megfésülve, mint tavaly, s bizonyos ünnepélyes hangulat ömlik el arcukon.
Most aztán a miniszterek sorából kilépett egy rőffel kijjebb Bánffy, a képviselők sorából pedig Berzeviczy, mint ősidőkben a párbajoknál, de itt csak azért, hogy egymást kölcsönösen megdicsérjék és nem, hogy megsebezzék.
Szép, tömör beszédet mondott Berzeviczy – sem elvenni belőle, se hozzáadni nem lehetne (ez a kritériuma egy jeles beszédnek); aztán Bánffy felelt nyugodtan, világosan és folyékonyan. (Egészen szépen beszél, ha nem zavarják.) A két beszédre nem teszek megjegyzést, végre is itt van, tessék elolvasni. Általában egy kicsit unalmas epithetonokat keresni az alkalmi beszédek egész sorozatára, s a riporter, aki ezt teszi, hasonlóvá lesz a vicinális vasutak előadóihoz, kik mindenikről azt mondják: »Kiválóan gazdag és virágzó vidéken vonul keresztül.«
Hát az alkalmi beszédek is többnyire gazdag vidéken mennek keresztül (bár csak zabtermés van néhol, amerre a szem lát).
De az kétségtelen, hogy a két beszéd, úgy a Berzeviczyé (ennek a Berzeviczynek nagy jövője van), mint a Bánffyé kedvező hatást gyakorolt. Még Falk, a gondolatcsoportosítás nagy művésze is helyeslőn bólintgatott Bánffynak. Különösen az istenbékére mondott passzus keltett nagy helyeslést – mert Apponyi jobbja ott lebegett láthatatlan ködben a fejek fölött.
Bánffy nem utasította azt vissza, és jól tette; de megmondta, hogy sértett önérzettel nem lehet békésen egy asztalnál ünnepelni, azért úgy legyen ez a jobb nyújtva, hogy egyik fél se érezzen megalázást.
Nagy politikai kijelentéseket nem tett a pártvezér – különben is nem a politikáé, nem háborúviselésé a következő év.
Míg ezek mind így történtek, baráti kezek egymásba fonódtak, vezér és pártja között a bizalmas szavak melegen kicseréltettek, a téli napfény benevetett az ablakokon s pajkosan futkosott az aggastyánok kopasz fején.
…És ez jó prognosztikon. Mert ez a palota néha megszólal.
Három esztendő előtt, Gyula napkor, mikor éppen úgy ott volt a szabadelvű párt összegyűlve gróf Szapáry Gyulát köszönteni, a mellékterem kis csillárja fogta magát, és éppen az ünnepi beszédek alatt nagy csörömpöléssel leesett, s a félig égett milly-gyertyák diribdarabra zúzva gurultak szerte.
A Pesti Hírlap következő napi számában le van ez a jelenet írva, ezzel a megjegyzéssel:
»Ha babonásak volnánk, rosszra kellene magyarázni.«
S valóban ez volt Szapárynak az utolsó nevenapja ebben a palotában.
…De ma a napfény benevetett.
*
Erre aztán fölcihelődött az egész sereg, megszaporodva a miniszterekkel, s hajtottak a képviselőházba Szilágyit meggratulálni.
Az első emeleti nagy teremben fogadta az összeseregletteket, hol néhány doboz szivar volt az asztalokra kirakva, annak a jeléül, hogy itt már familiárisabban vannak a képviselők. Mindamellett kevesen gyújtottak rá, míg a beszédek tartottak.
Münnich Aurél volt az üdvözlő szónok, ki igen melegen rajzolta azt a sajátszerű fölényt vagy nimbuszt, amellyel Szilágyi bír a Házban és a pártban.
Az elnök a nagy angol speakerek mintájára nem elegyedett a politikába, mintha mondaná: A ti politikátok léhaság. Én abba nem elegyedem. Az az én méltóságomon alul van. Hanem beszélek nektek a kötelességeitekről.
És tartott olyan remek beszédet a filozófia tengerének mélyéből hozott színes kagylókkal kirakva, hogy Tacitus is vállalhatná a magáénak….
Hát mégiscsak tovább vagyunk ebben a második ezredévben. Árpád nem kezdte meg az elsőt ilyen gyönyörű orációval.
