A BECSÜLETES ABDALLAH ÉS A ROSSZLELKŰ HASSZÁN (Török történet) • 1891 (41. kötet)
A BECSÜLETES ABDALLAH ÉS A ROSSZLELKŰ HASSZÁN
(Török történet) •
1891
(41. kötet)
(Török történet) •
1891
(41. kötet)
Ehhez a meséhez okvetlenül becsületes török neveket kellett választani, mert még mesének sem igaz nálunk, keresztények között. Hasszán még csak akadna, de már az Abdallahot okvetlenül hozatni kell egzotikus országból. Hasszán afféle szegénylegény-forma ember volt, akinek a lelkét sok tarka macska nyomta és a mekkai vásárokon, Allah bocsásson meg neki, enyves körmeivel sok értékes jószágnak adott lábat. A Bajram-ünnepeken, állítólag mint zsebmetsző foglalatoskodott a mecsetekben. Általában sok rosszat beszéltek róla. Mondták, hogy nyáron az erdőkben tanyázik és az útonállók mesterségét folytatja s fürge a tevéken utazó kereskedők kifosztogatásában. De mindezt álarcban teszi. Ezért nem került még horogra. Annyi bizonyos, hogy kétes jellem volt, de bizonyítani senki sem tudott. Üres szóbeszéd is lehet. Allah lát csak a vesékbe.
Mennyivel más ember volt Abdallah; nemes, nyílt jellem, akinek a jósága közmondásos, híre, neve szeplőtlen, tiszta, mint a ma kinyílt liliom fehérsége. Nyájas, szelíd, vallásos és adakozó volt. Maga a mekkai serif, El-Nazdram így szólt róla: »Abdallah a legtökéletesebb muzulmán, kibe Allah a maga lelkét küldé.«
Abdallahnak volt egy híres lova, a Rim, akit ő maga nevelt, etetett, itatott kis csikó korától kezdve, a sörényét fésülgette és fonta, szóval úgy szerette, mint ahogy az ember a szeretőjét szokta, vagy még talán jobban. Hanem szép is volt ez a Rim. Karcsú, délceg növésű, finom lábakkal, szép lámpásos homlok s az a fölséges fejtartás, akár egy kevély odaliszké. Hát még a különös színe; fekete volt, mint a fiókholló, de fehér és pej foltok rajta emitt-amott. Az egész környék csodálta a lovat, aki amellett oly gyors futó is volt, hogy szinte röpülni látszott.
– Ilyen lova nincsen a padisahnak sem – mondogatták szerte, kik a gyönyörű állatot megcsodálták.
A rosszlelkű Hasszán azonban mást mondott.
– Ennek a lónak az enyimnek kell lennie.
A rosszlelkű Hasszán ezt mondta s még aznap beállított Abdallahhoz.
– Tudod-e, miért jöttem hozzád?
– Allah vezetett ide, foglalj helyet.
– A lovadat akarom megvenni – folytatá az enyveskezű.
– Nem eladó – felelte Abdallah határozottan; amire Hasszán elszomorodék, rút, bozontos fejét lehajtotta csüggetegen s hosszú szakállán könnyek peregtek alá.
– Akkor hát el vagyok veszve. Jaj nekem!
Abdallahot nagyon bántotta a Hasszán elkeseredése, sörbetet hozatott neki s barátságosan kikérdezé:
– Mire kellene a ló?
– Egy haldokló rokonom Damaszkuszba hí betegágyához. Egy nagy örökségről van szó, jó Abdallah, amelyet elkanalaznak tőlem, akik a haldokló szemeit befogják. Sietnem kellene gyors paripán, de se pénzem nincs, se lovam. Reád gondoltam nagy szorultságomban; reád, kit a jószívűség mintaképének tartanak. Hittem, megesik rajtam s derék két fiamon, kiket ez az örökség boldoggá tehetne, a szíved, s eladod nekem a Rimet, melyért kész volnék visszatértemkor bármely árt fizetni az örökségből.
– Nem csalódtál a szívemben, Hasszán. Ím itt van kölcsön egy zacskó arany, vegyél magadnak alkalmas lovat és utazz el. Allah segítsen az úton és céljaidban! Örülök, hogy olyan derék fiaid vannak. Valóban olyan kitűnőek? szeretném őket ösmerni.
– Majd megösmertetlek velök, jó Abdallah.
Hasszán ajkaiba harapott, látta, nem boldogul ez úton, átvette a zacskó aranyat nagy hálálkodások között, de azért a ló megszerzéséről nem mondott le. Új és új terveket koholt ki.
Egy nap erőtlen, beteges zarándok érkezett Abdallahhoz, hogy kipihenje magát hajlékában. Mekkából jött, a búcsújáró helyről, s mindenféle szent ereklyéket hozott tarisznyájában, többi közt Mahomednek, az első kalifának zápfogát.
A zarándok elkezdett panaszkodni, hogy tovább immár nem folytathatja útját gyalog, elfáradt, megtikkadt, lábai fölsebződtek, s kénytelen megválni becses ereklyéjétől, a zápfogtól, hogy magán segíthessen.
– Mit kívánsz érte? – kérdé Abdallah.
– Add nekem lovadat érte.
Abdallah gondolkozott, aztán így szólt:
– Magam is belátom, hogy tested nem bírja ki az útat tovább gyalogosan; legyen meg tehát, fölnyergeltetem neked a lovamat.
A zápfog Abdallahnak maradt, a zarándok pedig felült a lóra és elvágtatott a Hasszán házába.
Az már az udvaron várta és dühösen riadt rá:
– Hisz ez nem az Abdallah lova, te szerencsétlen. Hisz ez nem a Rim. Az öreg gazember kijátszott minket!
A zarándok, aki nem volt más, mint a gonoszlelkű Hasszán nagyobbik fia, álszakállal és álhajjal, menten visszanyargalt Abdallahhoz.
– Megcsaltál a lóval, jó ember. Hisz ez nem a te lovad, nem a Rim.
– Természetesen – felelte Abdallah nyugodtan –, a szomszédom lovát vettem meg számodra. Éppúgy nem a Rim, mint ahogy a zápfog nem a Mahomed prófétáé.
Nehány hónap múlva Abdallah vásárra ment, léceket és gerendákat venni egy házhoz, melyet a helység szegényei számára építtetett.
Útközben egy hídnál jajgatást és siránkozást hall a híd alatt.
Leszáll a Rimről s kérdi hangos szavakkal:
– Ki nyöszörög ott alant?
– Én szegény szerencsétlen – kiálta egy hang –, nekitámaszkodtam a híd karfájának, a karfa letört, leestem és kitörtem a lábamat. Jó lélek, bárki légy is, Allah nevében segíts rajtam, ne hagyj elveszni nyomorultan.
A jólelkű Abdallah rögtön leszállt a híd alatti mélyedésbe s ott egy csinos fiatal embert látott mozdulatlanul elterülve.
– Nagyon fáj?
– Azt hiszem, mindjárt meghalok. Jaj, jaj!
– Jer, támaszkodj reám, magam mellé veszlek a lóra.
– Mozdulni se bírok, jó apó.
Az aggastyán kénytelen volt fölnyalábolni az ifjút, és ölben vinni nagy szuszogva a legközelebbi kunyhóig, ahol bekötözte s ecettel borogatta a lábát óránkint, s minthogy csakhamar leszállt az este, éjjel is ott maradt az ismeretlen beteg mellett, míg lovát, a gyönyörűséges Rimet, odakötötte az olajfához mely a kunyhó előtt, éppen olajszüret ideje lévén, hullatta érett bogyóit a szélben.
A beteg ifjú, ki Szelimnek mondta magát, lázasan lihegett fekhelyén, néha-néha a Koránból morogva egyes szép helyeket, amikre az öreg Abdallah ájtatosan bólintgatott; és addig-addig bólintgatott, míg egyszer csak bezáródtak ősz szempillái; öreg szemeit lenyomta Majmuna, az álom jótékony tündérnője, szelíd, puha kezével lágyan megsimogatva becsületes, ráncos arcát.
A lábatörött ifjú észrevette, felugrott fekhelyéről és kiosont.
Az okozott neszre fölébredt Abdallah is:
– Talán vizet akarsz inni, fiam? Mintha szóltál volna valamit?
De kérdésére nem jött felelet.
Abdallah elindítá tenyerét a sötétségben, hogy megtapogassa az ifjú homlokát, nem forró-e, de csodálkozva vette észre, hogy a fekhely üres.
A dzsinek űznek vele rossz játékot? Természetesen. Hiszen az ifjú meg sem moccanhatott törött lábával.
– Hej, Szelim, Szelim! – kiáltá és megragadván a szalmazsákot megrázta. – Hol vagy, Szelim?
Szelim nem volt sehol.
Az öreg felugrott és kirohant a kunyhóból. De későn. Szelim már akkor ott ült a Rimen, a kantár a kezében, a két lába a kengyelben.
– Hej, Szelim, Szelim, hol vagy, fiam?
– Itt ülök – szólt ez gúnyos hahotával. – Itt ülök a Rim hátán. Lefőztelek, vén szamár! Gyű, Rim!
A ló meghorkant a térd nyomása alatt, aztán megindult hetykén, délcegen, mint ahogy járni szokott, fejét hol levágva, hol felhajítva.
– Én vagyok a Hasszán kisebbik fia – kiáltá a lókötő messziről.
Az öreg kétségbeesetten futott utána.
– Megállj! Megállj egy szóra! Csak egy szóra!
– Nem vagyok bolond, apóka, hogy megálljak. Mondd el, amit akarsz a kádinak. Nem félek ám én a káditól.
De az öreg csak futott a vén lábaival lélekfogytáig, rogyásig.
– Állj meg, állj meg! – kiáltozá. – Nem akarom a lovat elvenni. Csak állj meg! Valamit akarok mondani. Allahra mondom, nem veszem el tőled a lovat. Csak hallgass meg!
Az ifjút megszúrta a kíváncsiság. Vajon mit akarhat mondani, ha a ló nem kell neki többé. Ez mégis különös egy ember.
– Nos, jól van, öreg, megálltam. Örömest teszek barátaimnak apró szívességeket. De ne gyere nagyon közel. Beláthatod, hogy a helyzet gyanakodóvá tesz egy kicsit. Állj meg te is s messziről mondd meg mit akarsz.
Az öreg Abdallah megállapodott néhány lépésnyire a lovastól s szelíd, nyájas hangon mondá:
– Ami megtörtént, megtörtént, csak arra az egyre kérlek, tartsd az esetet titokban, ne mondd el senkinek. Én is hallgatni fogok vele, mint a föld… Nos, megteszed?
– Mondtam már, hogy örömest teszek apró szívességeket barátaimnak. Hallgatni fogok, apóka. De valóban kíváncsi vagyok, miért kívánod ezt éppen te?
– Mert attól tartok, fiam, hogy ha ez az eset kitudódik, a jó emberek is elvesztik a kedvüket a jótékonyság gyakorlásától.
Így szólt az öreg, becsületes Abdallah és most már csendes léptekkel gyalog folytatá útját a városba, léceket és gerendákat vásárlandó ahhoz a házhoz, melyet a szegények számára kívánt építtetni falujában.
