IV. ANNÁT KERESIK
IV. ANNÁT KERESIK
Úgy, úgy, osszuk föl a munkát folytatta komolyabban , mindenkinek azt a részt, melyben megállja a sarat. Ön lesz a tervező, én a végrehajtó hatalom.
Nem bánom. Tehát legelőször is a lapokban kell közzétenni, hogy Palowszki Anna fontos ügyben kéretik megjelenni, teszem azt mához három hétre, délután három órakor de hova? mert e házba nem hívhatjuk, hol mindjárt reám gyanakodnék.
Talán valamely előkelő vendéglő egyik e célra kivett szobájába?
Egészen jó lesz; de még ez nem minden. Kedvezőtlen esélyre is számítva, be kell szúrni a hirdetmény szövegébe azt, hogy aki az illető kisasszonyról felvilágosítást tud adni, ugyanakkor, ugyanoda jelentse magát; jutalma ötven forint.
Ez kevés, a több, ha nem használ, semmiesetre sem fog ártani.
Ön eszerint gazdag, ugye?
Atyám nagybirtokos volt: szépen örököltem. Majdnem oly gazdag vagyok, mint Kozenszky.
Hogyan? Kozenszky úr, ki oly szegényesen volt a Fürdő utcában?
Igen, ő, mert időközben megenyhültek otthon a politikai viszonyok. Talán néhány hét múlva hazatérhet s javait visszakaphatja.
Mari el nem fojthatott egy sóhajt.
Mily feledékenység szólt mohón , nem is kérdtem, hogy az orvos mit mondott?
Előadtam neki az egész történetet, mely az ájulásnak okozója lett. Apródonkint úgymond nem lesz ártalmas közölni Anna ittlétét. Ami kizárólag az ájulási tényt illeti, aggodalmát fejezte ki egy új nyavalya eshetősége iránt, mit még most, a keletkezés stádiumában meghatározni lehetetlen. De íme, hangot hallok a beteg szobájában, menjünk be.
Ott szomorú látvány várt reájuk.
Kozenszky hangja volt, amit hallottak, beszélt, de félrebeszélt, összekeverve mindenféle nyelveket. Arcán forró izzadságcsöppek gyöngyöztek, szemeit kísértetiesen forgatva, ujjaival mutogatta a csodálatosnál csodálatosabb alakokat a falon, miket képzelete odarajzolt: négy kecske, mely egy szekérrel szalad, hajszálon lóbálózó éles kés feje fölött, levágott emberfő, mely utána kiált. Éppen azzal volt most szóba eredve.
Új szerencsétlenség! hüledezék Gábor bizonyosan agygyulladás.
Valóban, Kozenszky ismét eszméletvesztve feküdt reménytelen állapotban. Az imént, egy-két óra előtt lefolyt jelenet talán hetekre, hónapokra vetette vissza, vagy talán örökre. Napokig tartott e veszedelmes, élethalál fölött határzó állapot. Kaziray két orvost tartott ott éjjel-nappal. Szomorú arccal látogatott le naponkint a szatócs-boltba; önmagát vádolta mindenért s szinte megszokta már, hogy Mari vigasztalja; az ő szavától, bűbájos közellététől visszanyerte lelke ruganyosságát. Mi is volna a világ Mari nélkül? kongóbb, üresebb! A Szántay grófoknak már a harmadik csészéje vándorolt le, hogy Bodnerné asszonyságban a koronkint ébredező oroszlánt megszelídítse, mely nem nézhette bosszúság nélkül, hogy Marinak valaki részéről nagyobb fontosság adassék »az ő házában«, mint neki, s hogy ugyanannak és Bodnernek kellemes társalgója van a boltban, mialatt ő a konyhában uralkodik két alattvalója: Panni szolgáló és a macska fölött, mely utóbbi még arra sem alkalmas teljesen, hogy kipattogja magát ellene, nem értvén állati oktalanságánál fogva szónoki értékét és hatását amaz ajkak válogatott kifejezéseinek, melyeknek édességét Bodnernek adatott megízlelni »másod ízben«. Ezt a történeti hűség kedvéért sohasem mulasztotta el odatenni Bodnerné.
Egy napon Gábor élénk örömmel nyitott be a boltba egy kis »angolkeserűre«. Ez volt az ürügy.
Jó hírt hozok, kisasszony. Kozenszky túl van a veszélyen, betegsége jobbra fordult, az orvos biztosított, hogy most már rohamosan javulni fog.
Hála istennek!
De ez még nem minden. Ő ma megszólított engem. Mennydörgettét, majd hanyatt estem örömömben.
Mari szíve elszorult.
Az új betegség folytatá Gábor helyrehozta, amit a régi elrontott. Mindenre emlékszik. Csodálatosan van az emberi természet alkotva! Képzelheti, milyen szemeket meresztettem, mikor egyszerre megszólít jóízű magyar kiejtésével: »No, Gábor, gonosz fickó!… ugyan jól őrizted az ajtót, hogy a halál be nem jöhetett rajta!« Akasszanak föl, ha nem ezt mondta szórul szóra. Nem hangzott még mondat magyar földön, mely kellemesebb lehetett volna fülemnek ennél!
Mari borult, elmélyedt arccal hallgatta Gábort.
És még ez sem minden. A lapok hozták a hirdetéseket. Holnap van a megjelenési idő az »Arany kulacs« című vendéglőben. Siker, Mari kisasszony, lehető siker! Ketten jelentkeztek a kapusnál, kik készek fölvilágosítást adni holnap Annáról a kitűzött száz forintért, egy nő s egy férfi.
Ah!
Meg kell önt kérnem, legyen kegyes magára vállalni ez ügyet egészen, mert én könnyen esem misztifikáció áldozatául, ki Annát nem ismerem, azt sem tudva, szőke-e vagy barna.
Mari némán intett fejével.
El fogok menni. A 20-ik szám, nemde?
Itt a kulcs és itt a pénz. De mi baja önnek? még nem láttam ily kedvetlenül.
Semmi, éppen semmi bajom sincs. Sőt inkább…
Hiába ámít, egészen ki van kelve képéből.
Nem tetszem önnek, gondolom, ezt akarja mondani.
Oh, Mari mondá Gábor úr és ebben ki volt fejezve minden. Először életében hagyta el a »kisasszony« szót s talán szinte először életében hajlott lággyá szokott érdes hangja. Vajon megértették-e azt »illetékes« helyen?…
Többet azután egész délután nem mondott Gábor úr, hallgatott s hosszan elmerülve nézte Marit, ki nemkülönben el vala mélyedve és ki tudja, mit nézett, mit gondolt?
Ez este a negyedik csészét küldte Bodnernénak és borzadva gondolt arra, hogy több nap, mint csésze. Egész éjjel nem bírt aludni. Ugyan nem-e valami olyan diplomáciai csínyen törte fejét az álmatlan éjen, mely a csészeritkulásból és Bodnerné nagyhatalmi állásából eredhető bonyodalmak gyökeres meggátlását célozta?
Hát Mari? Hozott-e édes álmot az éj? Volt-e rá vonatkozással az, ami Gábort annyira melegítette. Mari egészen másról álmodozott! Egy nagy víz partján feküdt a fűben, ölében a Kozenszky feje pihent, ujjai a fekete fürtök közt játszadoztak, midőn egyszerre kánya csap le a magasból s száll egyre lejjebb, de amint közelebb jött, mindinkább átidomult fehér galamb lett belőle, s a fehér galamb arca szakasztott az Annáé volt. Mari fölébredt s megrezzent: többé nem tudott elaludni s nem tudott szabadulni e képektől. Hol járhat, merre lehet most a szegény Anna? Ugyan fogja-e Kozenszky kívánni még? Nem fogja többé, mert hiszen már fölösleges lett. Oly szegénynek érezte magát ebben a tudatban, mint aki egyszerre elvesztette a bűvös kincset, mintha az Aladin csoda-lámpája esett volna ki kezéből s tört volna szét ezer diribdarabra…
Azzal a szilárd elhatározással kelt föl reggel, hogy minden erejét megfeszíti Anna föltalálására. Ő fog, a gyenge leány, cselekedni a beteg férfi helyett. Türelmetlenségében nem bírta bevárni a délutáni három órát, melytől sokat remélt, addig is bejárta a statisztikai hivatalt, a rendőrséget, bár sikertelenül, mert a hónapos szobák bérlőiről a magyar fővárosban nem vezetnek lajstromot. Pesten nem lehet megtudni semmit, hanem a száz forint, az majd megteszi a magáét!
Ebéd után Szabó Sámuel uram szokott megérkezésével majdnem egyidejűleg sietett az »Arany kulacs« vendéglőbe s ott a kijelölt szobában tompa álmodozásba merülve várta a tudósításokat, illetve tudósítókat, és ha a szerencse kedvez, magát Annát is; édelegve képzelte el, mint fog odarohanni a föltalált Annához, hogy keblére borulva elmondhassa neki »Megtaláltam őt neked.«
Végre kopogás hallatszék az ajtón.
Szabad! szólt Mari fölugorva, a beközelgő eseménytől izgatottan.
Az ajtó megnyílt, s belépett madame Bodner.
Leírhatatlan a tekintet, melyet az érdemes asszonyság bámulatában Marira vetett. Volt abban gúny is, harag is. Majdnem öt percig maradt némán, tátott szájjal. (Még annyit egyhuzamban sohasem pihent az a száj.)
-- Ah, ah, kisasszony! No, nézze meg az ember, milyen szemes. Hja persze, szemesnek áll a világ… lassú víz partot mos, a hollónak holló a fia, rókának róka… Ő is eljött pályázni a száz forintra. Hüm! kisasszony! Mire kellene önnek az a száz forint? Azt mondom, leány, menj haza, én, a családfő akarom értékesíteni ama tudósításokat, én várom be itt azt az urat…
Mari meg nem állhatta, hogy szívéből ne nevessen.
Miféle urat?
Nos, aki a száz forintot adja.
Hisz az én vagyok, én kutatom Annát a Kaziray költségén, ama beteg barátja számára, ki senki más, mint az Anna kisasszony sokat emlegetett vőlegénye. Annyit pedig, amennyit ön mondhat volt lakónkról, Kaziray már tőlem tud.
Mily szerencsétlenség! szörnyülködék Bodnerné asszonyság rendkívül savanyú arccal, de legalább kétszeri utamat mégis meg kell téríteni Kaziraynak. Úgy van, Mari, kétszeri utamat kocsibérrel.
Újra kopogás hallatszott az ajtón, melyet tiszteletteljes lábcsoszogtatás kísért a gyékényszőnyegen.
A két nő feszült várakozással tekintett a lassan, csikorogva táruló ajtóra, Bodnerné még mindig kételkedett kissé s várta a száz forintos urat. Mari pedig az igazi tudósítást.
Mindketten csalódtak, mert bizony csak Bodner apó sompolygott be a maga lassú tempójában.
Már odáig mégsem visz a bátorság, hogy a bekövetkezett jelenetet megkísértsem rajzolni. Viharos volt az és humorteljes, de mégsem végignézni és végighallgatni való.
Mari is ezt gondolta magában, s magára hagyván az akként összekerült házastársakat, hazasietett; visszatarthatatlan nevetése csak kissé enyhíté a bosszankodás érzetét és a sikertelenség kedvetlenítő benyomását.
