A MAJORNOKI LÁZADÁS • 1886 (38. kötet)
A MAJORNOKI LÁZADÁS •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Ma már okosabbak az urak is, mint valaha, de a parasztleányok is.
Ki emlékszik a Petky-esetre? (Szerelem volt a rugója – érdemes hát továbbadni.)
Abból az időből való még, mikor József volt Budán a palatinus, s Kotyogó István uram Majornokon a bíró.
Valami meseszép leánya volt az erdei major juhászának. Sokat járt a litavai templomba, mert Majornokon sem pap, sem templom, mindössze egy szegényes harangláb dicséri az urat. A litavai templomban minden szem megakadt az Erzsi nyúlánk termetén, almavirágszín arcán, koromfekete szemein; minden szem megakadt, de három megbotlott.
Ebből a három szemből Kovács Mihályé, a fiatal szűcsé volt kettő, a harmadik ellenben a földesúrnak, Petky Pálnak képezte tulajdonát (mert a másikat diákkorában kilőtték a vadászaton).
A litavai földesúr nagy gavallér volt, de a mellett zsarnok és erőszakoskodó. A főszolgabíróságot is azért viselte, hogy a vármegye hatalmát hozzácsatolhassa a magáéhoz.
Pedig jókora volt az övé is. Mikor a komposszesszorátusi gyűlésen azzal érvelt ellene a hétszilvafás Piry Gábor: »Nekem is csak olyan szavam van itt, mint nagyságodnak, az én földem is csak olyan mély, mint a nagyságodé« – ott nyomban letorkolta Petky: »Olyan mély lehet a nemzetes úré is, de nem egészen olyan széles.«
Tizenötezer hold volt egyvégben. Ha két szeme volna, sem tekinthetné be egyhuzomra a litavai toronyból, akkora darab az.
Ennek a nagy úrnak tetszett meg Erzsike, Erzsikének ellenben a szűcsmester tetszett meg.
Petky sokszor átkocsizott az erdei majorhoz; vadászat közben akárhonnan oda tért zsendicét inni, Erzsikével incselkedni, de édes szavakkal nem mehetett semmire. Azután elküldte az ispánját, Pankotai Ferenc uramat; az beszéljen a leány apjával, okos szavakkal, hogy adja a kastélyba a leányt, bizony jobb dolguk lesz mind a kettőjüknek.
Az okos szavak sem használtak. No, hát akkor meg kell próbálni a ravasz szavakat. Menjen át a majorba a kulcsárné, özvegy Demes Jánosné nemzetes asszony, majd elbánik az a fehércselédkével.
Ő mindjárt ott kezdte, hogy örökbe akarta fogadni Erzsikét: neki is volt egy szép lánya, ma már éppen ilyen volna, ha meg nem halt volna, nehéz iga a vénség, az egyedülléttel, a kis összekuporgatott szerzeményét sem tudja kire hagyni, ő bizony arra gondolt, hogy egy szerény, becsületes leányzót vesz örökbe, s viszi magához lakni.
Erzsike azt felelte erre (meglehet, élt a gyanúperrel):
– Nehéz már ebben a korban szülőket cserélni. Keressen a nemzetes asszony az apró gyermekek közt.
Mennyivel simábban ment a szűcs dolga. Pünkösd vasárnapján elment a majorba, megkérte a leányt és megkapta; még a lakodalom napját is kitűzték újborra, a dudást megfogadták nyolc váltóforinton; ha jól emlékszem, a nevezetes Lapaj Istók vállalkozott. Négy akó bor kellett a férfinépnek kilenc icce méz pálinkaédesítésre az asszonyoknak, hat fehér keszkenő a lovak kantáraira. Nagy költséggel jár az.
Mikor szétment a híre, még egyszer üzent Petky a hajdújától:
– Erzsike, Erzsike, megbánod te még azt. Kétszer siratod meg naponként. Este lefekvéskor, mikor a faggyúgyertyádat elfúvod, reggel felkeléskor, mikor a kopott, rongyos csizmácskádat felhúzod.
Erzsike vállat vont.
– Ha megbánom, azt majd akkor bánom, de amit a főbíró kíván, azt mindjárt most bánnám.
Méregbe jött Petky, felhívatta magához a szűcsöt, hogy mennyiben áll a dolog.
– Kétszer kihirdettek, nagyságos uram!
– Nem ér semmit. Nem neked való virág az, hát nem is fogod leszakítani.
Majd úgy lett. Valami gonosz praktikát csináltak a majornoki elöljárósággal. Az ispán az esküvő előtt egy-két nappal ott járt, és egy jelentést íratott alá velük.
Öregbíró uram, Kotyogó István persze aláírta szó nélkül, mint ahogy alá szokott írni mindent. Az efféléhez nincs esze, nem ad a betűre semmit, pedig hogy megjárta egyszer… mikor Börcsök uram községi bizonyítvány alapján vesztette el a malomgát-pert, s azzal fellebbezett, hogy a községi bizonyítványoknak semmiféle erejük nincsen, mert íme ő is becsatolt egyet… s ez szóról szóra így hangzott:
Mi alulírott Majornok község elöljárói, hitelesen valljuk, hogy a Börcsök-ügyben kiadott előbbi bizonyítványban hazudtunk, s kérünk magunknak a tekintetes vármegye által egyenként tizenkét botot kiutalványoztatni.
Megvolt a nagy csúfság, de azért az elöljáróság mégsem tanult, ma is aláír mindent, amit elébe tesznek.
Hát most is aláírt egy jelentést, hogy a községben elterjedt hírek szerint Kovács Mihály szűcsmester lopott juhbőrökből csinálja a ködmönöket, s hogy a lopott juhbőrt a juhász szállítja neki.
Így lőn aztán, hogy mikor az erdei majorban összegyűlt a násznép, éppen már öltöztették a menyasszonyt, odajött hat pandúr, elfogták a vőlegényt, az örömapát, s vitték őket vasban a vármegyeházára.
Hiszen egy kis »méretlen« birkahús, elhiszem, hogy minden juhász lelkén lóg – de már ez mégis szörnyűség! A násznép szétfutott ijedten, magára maradt ott a kétségbeesett menyasszony.
Azaz, ha még magára hagyták volna, de két pandúr maradt vele; azok ott várják be a főbírót, aki házkutatást jön tartani – szép história lesz ott ma este…
Az elszéledt násznép rárontott nagy lármával a Kotyogó István uram házára: miféle írást adott ki a juhászék ellen? Két ártatlan embert tömlöcbe juttatott, s egy ártatlan leányt (nyíltan kiabálták) kiszolgáltatott a főbírónak.
– Hát tudom is én, mi volt az írásban – mentegetőzék Kotyogó István. – Nem káptalan az én fejem, hogy olvasni is tudjak.
– Akkor miért nem teszi le kegyelmed a bírói pálcát! – kiabálta a nép.
– Az már más – mondá a bíró, mellére ütve –, a pálcát tudom forgatni.
S kevélyen meglóbázta a levegőben.
– Ha tudja, hát forgassa meg. Most lássuk, mekkora ember kegyelmed.
– Meg is láthatják kendtek. Hát mi a baj?
– Két ártatlan embert tömlöcbe hurcoltak.
– No bizony – szólt közbe Kotyogó uram szelíden –, ha ártatlanok, hát hazaeresztik őket, punktum.
De már ebbe belesüvített Létassi Vince, aki násznagy lett volna a lagziban:
– Ohó! Nem addig, bíró uram! Hát a leányzóval mi történik? Tudja-e kegyelmed, hogy a főbíró mindjárt ott lesz a hűlt fészekben; ahol nem neki vetették a menyasszonyi ágyat. Kinek a lelkén szárad az az alávaló istentelenség, ha nem a kelmedén?
A Kotyogó becsületes, ráncos arca elsápadt. Az összecsoportosult falusiak zsivaja egyre fenyegetőbb lett.
– Vén bűnös, nem szégyelli magát! – ordított fel Kövér Istókné, az alsóvégről. – Bíró létére! Ó! Ó!
– Föld be nem viszi a csontját! – rikácsolt Kovács Péterné, az elfogott szűcs sógornője.
– Csitt, libavásár! – csattant fel a bíró. – Lassabban legyenek kendtek, mert én meg azt mondom, hogy a főbíró nem megy oda.
– Ki mondja azt? – vágott közbe gúnyosan Barkás György, maga is bíróviselt perszóna.
– Én mondom – kiáltá harsány hangon a tömeg feje fölött. – Én, a majornoki bíró!
– Kegyelmed majd intézkedik, hahaha!
– Igenis, intézkedem.
E vakmerő szavakra mély csend lett. Csak imitt-amott hangzott fel a nevetgélés nesze. Koczó Gergely villámló szemekkel rántotta meg Túri Mátyás uram dolmányát: »Komé, de iszen kemény gyerek ez a Kotyogó mégis.«
Csak Barkás György mert élőszóval is tamáskodni.
– És ugyan ki állja a földesúr útját? Talán kee?
– Nem én, a világért sem – mondá Kotyogó csendesen.
– Hát kicsoda?
– A mi urunk, Jézus Krisztus!
De már erre kitört a kacaj. Ne bolond, ne! Tiszteletlen észrevételek csúsztak ki az ajkakon. »Az esze ment el szegénynek! Hamar, hamar, meg kell a fejét locsolni!«
Bíró uram azonban még csak oda se hunyorított a közbeszólásoknak.
– Nem az eszem ment el, atyafiak, hanem a tietek jár lassan, az enyim után. Igenis, a Jézus Krisztus állja majd el a földesúr útját, mert a hegyi út, amely az erdei úthoz visz, sziklák közé van vágva, oly szűk néhol, amint tudjátok, hogy alig fér át rajta a kocsi. Ki kell emelni nyomban a temetőből a keresztfát az üdvözítő képével, és mélyen beásni a hegyi út közepére… Ám akkor menjen aztán rajta szerelmi kalandokra a főbíró úr…
Nagy riadalom támadt. Tomboltak a lelkesedéstől, s a kalapjukat hajigálták a levegőbe. »Vivát«-ot kiáltott száz torok. Legények kapákért, ásókért futottak. S egypár óra múlva a Krisztus keresztje, mely eddig ott búsult zöld gyepes sírdombok fölött, ott állott a fordulón túl az ösvény közepén, tiltakozón, fenyegetőn.
Éppen ideje volt. A litavai országúton most bontakozott ki a négylovas könnyű kocsi, kocsissal, hajdúval a bakon.
A hegyi úton csak lassan mehetett a négy ló. Boróka bokrok sűrűn benőtték az út két szélét. Különben is már esteledett, szürke, átlátszó pára lepte el a mezőket. Az esti szél csendesen rengette a füvekre font bikanyálat. Fák gallyai behajlottak a keskeny útba, s összecsapódva egyre fenyegették az uraságnak azt az egy szemét. Az erdő felől bagolyhuhogás ijesztgette. Egy nyúl, mely a plébános kukoricásából csörtetett elő, keresztülszaladt a lovak előtt, fel a Parájka-hegynek tartva, a tarlókon át.
– Pokol pozdorjája! – káromkodott a hajdú. – Ez veszedelmet hoz ránk!
– Lődd le! – szólt a főbíró, átnyújtván a hajdúnak a puskáját, melyet mindig magánál hordott.
A hajdú célzott, de nem lőtt. Ijedten eresztette le a fegyvert.
– Miért nem lőttél? Messze van?
– Nem, de megfenyegetett.
– Kicsoda?
– A nyúl – hörgé rémülten.
– Ne beszélj bolondokat, János.
– Itt haljak meg, nagyságos uram, ha nem igaz. Amint célzok rá, megfordul, rám néz, a hátulsó két lábára áll, és az első lábával megfenyeget. Így tett, ni.
– Bolond vagy. Képzelődöl.
E pillanatban értek a kereszthez. Az esti köd egészen eltakarta. Az első két paripa meghorkant és hátrahőkölt.
– Valami korlát van az útban – vélte a kocsis.
– Ugorj le, János – parancsolja Petky. – Vágd ki!
A hajdú előkereste a fejszét, és leugrott, de egy perc múlva visszatért holthaloványan.
– Nos? Kivágtad?
– Nem, nem – dadogta –, a Krisztus az!
– A Krisztus? János, te meg vagy bolondulva.
Erre lepattant a bakról a kocsis, hogy ő is megnézze.
– Seregeknek ura! Csakugyan a Krisztus keresztje!
– Mindegy! Mi áll az útban? Vágjátok ki.
De a két szolga meg sem moccant. Ott álltak rémült tekintettel, gyámoltalanul, megmerevedve.
– Micsoda? Ti még haboztok? Hát nektek több az a fa, mint én? Léhűtő gazemberek!
Ezzel könnyedén lelépett a kocsi hágcsóján, kivette János kezéből a fejszét, s megcsóválván azt magasan, belevágta a szent jelvénybe.
A fejszecsapásra egyszerre előjött a közeli bozótból Kotyogó uram és tizedesei. Az egyik tizedes, Ács Ferenc, elkiáltá magát:
– Majornokiak!
A bömbölő hang messze elhallatszott, s meg is felelt rá rögtön a harangláb tájáról az az ünnepélyes, átható ércnyelv, mely félelmetesen bong: Jertek! Jertek!
De Petky észre sem vette. Az első fejszecsapás után jött a másik, a harmadik és a többi. A fékezhetetlen düh megacélozta erejét… Hopp! egy reccsenés, a kereszt ledőlt.
Kotyogó uram a kezeit tördelte:
– Jaj, mit cselekedett?
Petky megfordult: csak most látta meg lázas felfortyanásában Kotyogót.
– Aha! Jó, hogy itt vagy, vén gazember. Ezt a keresztet te állítottad ide, hogy át ne mehessek a majorba. Húzzátok le rögtön, János!
A huszár rá akarta magát vetni a bíróra, de az szelíd kézmozdulattal elhárítá az erőszakot.
– Lefekszem én magam is. Csak tessék feldiktálni a többit. Ha az üdvözítő megcsúfoltatott, az én csúfságom semmi se.
És a büszke Kotyogó István végigfeküdt az út porában, szétcsapván lábát, mint egy levelibéka, és szétterpesztvén nagy engedelmesen a kezeit, mintha a keresztre lenne feszítve.
– Vágj rá ötvenet!
Piff, paff! pufogtak a pálcaütések (a negyvenes évek népzenéje), de csak a kilencig…
Akkorra a vészharangszóra felriadt tömegek rohantak elő a faluból, fejszékkel, kaszákkal és vasvillákkal.
– Halál a pogányra! Üssük agyon az istentelent!
Valaki fölvett egy követ (a hagyomány szerint Vincze Pál nevezetű), és még messziről a főbíróra dobta. A kő éppen a halántékát érte, s arcát egyszerre elborította a vér.
– Nyolc, kilenc! (Megsebesülve is a botütéseket olvasta.) Tovább, tovább!
De a hű hajdú hozzárohant, átnyalábolta erővel, s feltette a kocsira.
– Gyi! Meneküljünk!
– Nem, nem! – hörgé a feldühödött kényúr, kit János erővel tartott lefogva, s öntestével befedve. – Csak legalább egyszer lőhessek a népre.
A kövek zápor módra hullottak, a vasvillákból egész erdő villogott egyre közelebb, közelebb.
De megsuhant az ostor, megiramlott a négy ló, s vitte a kocsit szélsebesen hazafelé Litavára.
Litavára vagy még tovább. Csak mikor lehűlt a vére, akkor vette észre Petky, mit csinált; egy szép parasztlánynak a két fekete szeméért, amik őrá soha édesen nem néztek…
Otthon lovat váltott, s ment, futott tovább, ki a megyéből, ki az országból.
Húsz álló évig nem látta senki. Csak a híre kísértgetett. A majornokiak mesélgették, hogy Bécsben van, hogy a papság bepanaszolta a kivágott keresztért a király előtt, hogy a király a Kotyogó uramra rámért minden botütésért egy font húst vágott ki belőle.
Kilenc bot, kilenc font hús… Ejnye no, de nagy kár, hogy a János hajdú mind az ötvenet rá nem vágta Kotyogó uramra!
Húsz év múlva aztán egyszer csak előjött Petky Pál. Kinevezték a megyébe főispánnak.
Ugyanott lakott a litvai kastélyban. Ősz haja volt és két szeme (az egyik üvegből).
A majornokiak kíváncsian nézegették, de biz abból nemhogy hiányzott volna a kilenc font hús – inkább több lett vagy egy mázsával.
