A NÉGY LÓ LEGENDÁJA • 1891 (40. kötet)
A NÉGY LÓ LEGENDÁJA •
1891
(40. kötet)
1891
(40. kötet)
Szép asszony-királyunk, Mária Terézia alatt még csak nagyon embrióban voltak a lóversenyek. Az epsomi és a longchamp-i gyep még akkor igazán csak gyep volt; üde zöld fű termett rajta, nem csengő-bongó arany. Széna a lovaknak és nem borostyán.
Minálunk pedig, azt hiszem, legföljebb az előzködés lehetett meg a mai versenyekből. Az előzködés az ősapa. Már talán Árpád is előzködött útközben a vezérekkel. A magyar népben eszerint mindig benne volt a lóversenyek bacillusa. Mikor a vásárról hazafelé jönnek a parasztjaink szekereiken, mérföldnyi területen folynak a lóversenyek. Gyű, Tündér! Gyű, Pajkos! A gazda közibe vág a két griffnek: »Hadd lássuk, hol termett több zab!« De az ellenfelet is biztatják a kocsiban ülők. »Ne sajnáld a lovat, mert nem püspök!« Az országút fölvert porfelhőjében az egész vonalon fakó fogatok rohannak, riasztó kurjongatások közt. Ezer meg ezer verseny dől el minden percben.
A királyné fülébe eljutott az új élvezet híre messze földről, és meg is csiklandozta. Mert az asszony asszony, még ha korona van is a fején. Elhatározta, hogy Bécsben is divatba hozza. Természetesen sikerült. Mert a korona korona, még ha asszony fején van is.
Beszélték az angol lordokról, hogy egyenesen avégből nevelnek lovakat, hogy előzködjenek, arabs vért eresztve beléjök. Hogy a westminsteri herceg mesterségesen soványítja magát és a lovászait a ló kedvéért, hogy könnyebbek legyenek a hátán. Pedig hát mi élvezet van abban, ha az egyik ló hamarabb ér be a csóvához, mint a másik? Hiszen szükségképpen elsőnek kell lenni valamelyiknek.
Laxenburgban volt az első efféle verseny. Gróf Nádasdy uram, a vitéz generális rendezte és báró Feldeck, aki Londonban járt őfelsége megbízásából, hogy szögről-végről kieszelje a futtatások mivoltját. Pünkösd másodnapjára tűzték ki az ünnepélyt, mely zárt körben folyt le. Csak a legmagasabb uraságok vehettek benne részt.
A felséges asszony lázas érdeklődésben égett; minden követ, fát megmozdított a siker érdekében, még fiát, József főherceget is megbiztatta, hogy jelenjen meg ott akkorra a lovaival.
– De ha nincsenek lovaim – felelte mosolyogva a főherceg, ki jobban szerette a könyveket.
– Meg kell tenni – mond a királyné szigorral.
Nem volt menekülés.
A királyfinak szót kellett fogadni; s lett belőle kínos udvari jelenet, emberöltők emlékezetében soha el nem mosódó.
Jött a kitűzött nap, pünkösd másodnapjának délutánja. A királyné sátort veretett a laxenburgi pázsiton, a tavaszi napfény a sátor aranyos kopjáin tört meg és a vitézek csillogó ruházatán. A királyasszony palotahölgyeivel a sátorból nézte az érkezőket, hogy arcát a napfény meg ne süsse. Mert még mindig őrizte az arcát, melyről azt énekelték volt a poéták, hogy barackvirággal festik be reggelenkint a tündérek. (Hanem bizony a tündérek festéke már réges-régen kifogyott a tégelyből.)
Rendre érkeztek a lovagok, a Lobkowitzok, Kolowratok a három agyarú Kinskyek, a Kaunitzok hímzett sörényes oroszlánnal, a paripa gránátszín takaróján. Jött Starhemberg János hókafejű lován. De még a lovásza is vezetett hármat. Mind tüzes arabs faj, a vér szinte lüktetni látszik a bőrük alatt.
Az urak félkört foglaltak a sátornál, míg a jelt a császárné megadja, s akkor lóra kapnak, a második jelnél egy sorba verődnek. Mikor harmadszor is összeveri a piciny tenyerét, akkor megindulnak.
De még várni kell a királyfira. A királyfi elkésett. Ni, amott jön! Most bontakozik ki a kanyargó útról a kíséretével. A csatlósok négy lovat vezetnek utána.
Suttogó moraj kél. Csodálkozó szisszenés, hullámzás. Imitt-amott titkon illetlen nevetgélés.
Az emberek egymásra néznek, majd a lovakra.
– Ah, ah! Ezek a lovak!
Csakugyan furcsák voltak. Az egyik sovány elcsigázott gebe, csak úgy zörögnek rajta a csontok, a hátulsó ballábára sántított, de az egészséges lábait is alig bírta emelni. A másik ellenben szilaj mén, mely rúgott, kapált és senkit sem hagyott fölülni a hátára.
Mintha csak ellentéte volna ennek a harmadik paripa, egy kihízott lusta állat, mely mozdulni se bírt a renyheségtől. Nemes alakú, formás lovacska volt a negyedik, de mind a két szemére vak.
A királyné idegesen vonta kérdőre a herceget: íves szemöldjei ráncokba vonódtak.
– Mi akar ez lenni, József? Miféle állatok ezek?
– A vásárban válogattam őket össze.
– Mondhatom, értesz a lovakhoz – jegyzé meg haragosan. – Ezekkel akarsz te előzködni az urak pompás paripáival?
– Éppen nem – felelte József –, hanem a politikai helyzetet akarom velök fölséged előtt feltárni.
– Halljuk! – mond a királyné félig gúnyosan, félig kíváncsian. – Halljuk, mi okosat gondolt ki megint a mi szeretett fiunk?
– Az elcsigázott sovány gebe a nép; a féktelen szilaj paripa a papság…
– Hallgass, hallgass!
De a királyfi arcát elöntötte a melegség, kékes hamuszín szemeiben megcsillant a bátorság; nem tudott hallgatni többé, vakmerően folytatta:
– Az elhízott renyhe ló a nemesség…
– Ah – szólt a királyné csípősen. – Nagyon elmés vagy, József. Nos, mit kell még hallanom a negyedik lovadról, a vakról?
– Bocsánat fölség, a szavamért. Az te magad vagy, aki nem látod, ami körülötted történik.
…Eddig a hagyomány a »kínos jelenetről«. Így volt, igaz vagy nem, ki tudná megmondani, de bármiként történt, a királyfi (kiből II. József lett) jól összeválogatta a maga négyes fogatát, mert egy bizonyosan igaz, hogy ez a négy ló sebesen vitte őt kunyhótól kunyhóig a népek szívébe.
Még ma is mesélgetik okoskodó parasztok falusi lakadalmakon, vagy a szüreti tüzeknél csigért iszogatva a nagy császárnak szatíráját, mely akkor egészen igaz volt, s mely még ma sem bír átváltozni egészen nem igazzá.
