A NÉMETKE • 1893 (41. kötet)
A NÉMETKE •
1893
(41. kötet)
1893
(41. kötet)
Azokban a napokban született egy fiam, mikor a miniszter rendeletet bocsátott ki a német nyelv tanulására, s a véderő-vita javában dühöngött az utcákon.
Gonosz, izgalmas idők voltak. A Schneider szürkéi száguldva rohantak végig az utcákon. No, már ezt csakugyan sohase képzelték volna el magokról a szegény szürkék. A Sándor utcától kezdve a Kerepesi útig, sőt még a Kerepesi úton is fenyegető tömegek ácsorogtak. A múzeum fáin nem verebek ültek, mint béke idején, hanem csizmadialegények, rögökkel, kövekkel a zsebeikben. Egyszer egy ilyen rög éppen a kalapomat horpasztotta be. Odanézek, hogy honnan dobták, s ím látom dühös gesztusokkal a fa tetején Korenka Mártont, a házmesteremet. No, megállj, gazember, hát ezért tömlek én esténként borravalókkal!
De aznap este, mikor a kapun beeresztett, már megint alázatos, szelíd volt, mint egyébkor.
– Korenka! – mondám. – Ön ma egy röggel hajított meg engem!
-- Az bizony meglehet – felelte vigyorogva –, az ember nem mindig célozza oda, ahova találja.
– És vajon mi bántja önt az új véderő-javaslatban? – Talán csak nem a német nyelv, hisz ön éppen csak tótul és németül tud; a kétéves önkéntesi szolgálat még kevésbé, mert hiszen gyerekei sincsenek. Mondja meg nekem, Korenka, őszintén, miért haragszik hát ránk?
– Harakszok – mordult fel indulatosan --, mert harakszok. – S bevágta a kaput olyan szilajan, hogy az egész ház megrengett.
Körülbelül még ez volt eddig a legigazabb argumentum e javaslat rovására, mely a közönséget fölingerlé, nemcsak a kormány, de a szegény mamelukok ellen is. Az utcákon gyakran voltunk kitéve inzultusoknak, úgyhogy az előrelátóbbak befüggönyözött ablakú kocsikon jártak-keltek a városban.
Én magam is jól leeresztettem a zöld függönyöket, mikor a kisfiút keresztelni vittük. A csőcselék talán megszagolta, hogy kormánypárti képviselő ül bent, mert véges-végig zúgott az »abcug«, s néha egy-egy kő koppantotta meg a jármű oldalát. A kis fickó fölébredt és sírásra fakadt. Egy felénk dobott porcelán-cserép bevágta a kocsiablakot. Az üvegek csörömpölve hullottak szét rám s a gyermek vánkosaira, akinek azonban tetszett a csörömpölés és elkezdett mosolyogni. De én dühbe jöttem. No, hát csak azért is dongó. Most már éppen azért is németnek nevelem ezt a gyereket. Isten engem úgy segéljen, megteszem. Ha ti kötekedtek, hát én is kötekszem.
Azon mérgesen vittük a fiúcskát a pap elé.
– Mi legyen a neve? – kérdé a lelkész.
– Albert.
– Albert! – szólt csodálkozva. – Hiszen az német név.
– Hát éppen azért.
Nagy fejcsóválások közt írta be a nevet. Ezt most már a macska se kaparja ki onnan, ámbátor az anyja mindent megpróbált, hogy lereszelje a németes rozsdát, s lett Berci, Bebsi, Beckó s isten tudja mi minden, csak éppen Albertnek nem hítta kívülem egy lélek sem. Ez még nyakasabbá tett. Amit megfogadtam, megtörténik. Hadd legyen a német az első nyelve, a magyart majd úgyis megtanulja. Az beleszalad, mint a fülbemászó bogár.
Mindjárt kerestem német dajkát, a következő nyáron Stájerből hozattam a pesztonkát; szakácsnét is németet fogadtunk a házhoz, hogy hermetice legyen elzárva más nyelvtől. Elcsapatás terhe alatt volt eltiltva magyarul szólni hozzá. De nem is lehetett, mert nem tudtak. Ez időben meglátogatott Helfy és az egész lakásban azt felelték a kérdéseire, hogy »nix ungrisch«. Csodálkozott és nagyban veszekedett velem, hogy kiíratja az újságba, de én csak azt feleltem: »No, azt bizony senki sem hiszi el az én háznépemről, hiába íratod ki.«
Így nőtt a kis Albert nyáron át Stájerben, Gleichenbergben, télen pedig itthon német szón, mintha Drezda kellő közepén lenne. Játszótársat a Szepességből hozattam melléje, s én magam is törtem a német nyelvet a kedveért. Nem jutott ahhoz magyar szó, még tán elvétve sem.
De mintha kőből lenne a nyelve, már két éves is volt, járni, szaladgálni tudott, megszólalni mégsem akart se tüled, se hozzád, se németül, se sehogy, mindössze két szót gagyogott, amely minden nyelven beválik: »mama« és »Pepe«. (A pesztonka neve volt Pepi.) Azt is nehezen, akadozva, szinte érthetetlenül mondta. Már sopánkodni kezdtünk. Mire vár még ez a gyerek?
Karácsonyra két falovat kapott. Sokáig nézte őket, félénken, idegenül, az ajtó sarkába húzódva.
Az anyja ijedten kiáltott fel:
– Jaj nekünk, fél a lótul!
Pár nap alatt azonban megbarátkozott velök, meghúzogatta a pejnek a farkát s mikor látta, hogy nem rúg és nem harap, órákig elsimogatta mind a kettőnek a sörényét, de hogy felüljön valamelyikre, nem árult el semmi vágyat, kedvet.
– Istenem, istenem, sohase lesz belőle magyar ember.
Egy délben hazajövök az országgyűlésről, nagy pityergésben találom az asszonyt s veres szemekkel a sógornémat, a fiúcska keresztanyját.
– Mi történt? Albertnek van valami baja?
– Megszólalt szegényke – mondá a feleségem fuldokló hangon –, megszólította lovacskáit. Oh, mindjárt meghasad a szívem…
– Megszólalt? No, hála istennek! Annak csak örülni lehet.
– Úgy? – pattant fel. – Hiszen örülhet. Megölte a lelkét. Vége van. Nem az én szívemből nőtt, nekem nem gyermekem.
– Jó, jó – vágtam közbe nevetve –, valami borzasztót mondhatott, hogy ilyen gyászba borultak.
Most aztán a fiú keresztanyja vette át a szót.
– Bizony pedig, hallja sógor, maga is gyászba borulhat. Mert az nem illik, amit tett. Isten ellen való vétek. Ha nem restellném, odamennék a paphoz és kitörültetném magam a matrikulából. Tudja meg hát, hogy az a poronty »Fuchs«-nak és »Lizl«-nak szólította meg a lovait. Geh, Fuchs! Geh, Lizl! Így hajtja őket az ostorával.
És mintegy bizonyságul e percben betört maga a kis Albert a szobába. Ostor volt a kezében, végigütött rajtam pajkosan: »Geh, Vater, geh!«
Hát bizony ez testestől-lelkestől német gyerek. Az naptól rendesen kezdett beszélni. Kevés beszédű volt, de értelmes, világos. Bezzeg a der-die-das-t nem hibázta el egyszer sem. No, asszony, ez aztán könnyen leteheti a tiszti vizsgát.
Büszke voltam rá, azaz magamra, mert az én eszmém volt, hogy németnek neveljük. Dicsekedtem most vele. Ha látogatók jöttek, kiszóltam a gyerekszobába: »Hozzátok be a Csáky-gyereket«. (Mert »Csáky-gyerek«-nek neveztük ama bizonyos rendelet miatt.) Mint valami újkori csodát nézegették a faluról feljött rokonok. Bámulatos! Ilyen fiatal és már németül beszél. Magyarul pedig egy szót sem tud. Hát nem nagyszerű dolog ez?
Az anyja is kibékült lassan-lassan. Végre is nem árt neki, úgy lesz később a német nyelvvel, mintha lyukas hídon találta volna. Aztán mennyi mulatságos részlete van! Mikor imádkozik reggelenkint, kis ingében az ágyon térdelve: »Vater unser, der du bist im Himmel«, mikor megharagszik és felkiált, kis arcát morcosra összehúzva: »Tausend krucifix!« vagy mikor tagadóan rázza valamire a szöszke fejét: »Papperlapapp!« Az ember halálra kacaghat rajta.
– Ej, nem is nevetnénk – szoktam mondani –, ha ez a német bogarunk nem volna.
Némelykor szondírozni próbáltam, magyarul szólítottam meg. Rám nézett csodálkozva, majd az egész szobát körülvizsgálta szemeinek együgyű pillantásával, még az ágy alá is benézett: nem-e onnan szólt valaki? Máskor kacagásra fakasztották a gömbölyű szittya szavak. Olyannak látszott, mint a nedves tapló, akin nem fog ez a tűz-szikra. Német ennek a lelke is – gondoltam magamban –, s a magyar szavakat bizonyosan úgy veszi, hogy azok afféle bolondságok, amiket kis fiúk mulattatására fundálnak ki, »erge, perge, berge«, hogy nincsen azokban semmi értelem.
De bármennyire német gyerek volt is, egyszer csak odajött az ő kis ágyacskájához is a magyar gyerekek kaszása, a difteritisz. Szép diószín szemecskéi lázban égtek, halovány arca kigyúlt, mint a fáklya és apró ujjaival kábultan mutogatott a torkára: »Weh tut, Weh tut!«
Az orvos komoly, megriadt arcot vágott. »Tüszük vannak a torkában, ki tudja, hova fejlődik a baj.«
Szívünk összeszorult, minden nyöszörgése végighasogatta; amint ott hánykolódott, égett a fehér párnák közt, úgy éreztük, mintha az egész világ meggyulladt volna és égne, fogyna lassú tűzzel.
Az éjszakán át még csak fokozódott a láz. Másnap magához hítta anyját és elkérte tőle a Jánoska játékait. Erre azután elkezdett sírni az egész család.
Hát tud az a csepp lélek a János játékai felől? Hogy jutottak eszébe, mi sugallta neki a gondolatot? Hát nincs-e neki elég játéka, különb is?
De csak elő kellett szedni a nyulat, a lovacskát és a bárányt, amikhez még a János halála óta senki sem nyúlt, amik el vannak zárva örök emlékül egy szekrénybe.
És most a beteg gyermek a meghalt bátyácska állatjait kéri.
Az anyja remegő hangon közli sötét gondolatát:
– Jaj, már készül… oda készül Jánoskához!
Forogni kezd velem a világ. Csak a lehetőség is összeszorítja a szívemet. Elkészül, útban van a Csáky-gyerek is, a német tudományával együtt. Bezáródik piciny piros szája örökre egy német fájdalomkiáltással. Istenem, istenem! Hát tetőled ez is kitelhetik?
…Elkéri a János játékait, végignézegeti, hogy beszélhessen neki felőlük, mert Jánossal együtt lesznek a másvilágon s János tudakozódni fog: »Mit csinál az apám és a szegény mamám? Hát a lovamat láttad-e, megvan-e még rajta a nyereg, meg a kengyel? Hát a bárány nyakán a csengő?«
…Óh, csak nézd meg, nézd meg! Mindene rendben van. Semmi se tört még el. A piros pántlika, amit ő kötött a nyúl nyakára az utolsó napon, még most is ott fityeg. A lovacska sörényét mama megfésüli minden vasárnapon, a bárányka gyapját kiporozza…
A Csáky-gyerek hol az egyik állatot fogta meg, hol a másikat; hosszan nézegette egyenkint, majd izzó ujjával meglökte a bárány nyakán a csengettyűt.
A csengettyű szomorúan kongott-bongott. Csin, bin, csin, bin.
Jaj, ha erre a csengetésre bejön a halál.
– Ne, ne bántsd az állatokat, fiacskám. Jaj, ne csengess. Ha meghallja a Jánoska az égből, megharagszik.
Engedelmesen tolta el magától a játékokat. Csodálatosan szófogadó volt mindig. Lehetetlen az, hogy megéljen.
A feleségem zokogva rakosgatta vissza, miközben kitört belőle is, ami már az én fantasztikus fejemet megjárta:
– Ím, megnézegette, már elbeszélheti!
Elkezdtem a szegény asszonyt vigasztalni:
– Ugyan ne beszéljen bolondokat!
De mert én is hasonló kedélyállapotban voltam, hát én még bolondabbakat beszéltem.
– Már hogy beszélné el, hiszen meg se hal. De ha meghalna, se beszélhetné el, hiszen a Jánoska egy szót se tud németül.
No, ezzel aztán még jobban elkeserítettem. Hogy nem is beszélhetnének a testvérkék a másvilágon, hogy Jánoska talán nem is vállalná a Bercikét: »Ugyan ne bolondozz, te nem vagy a mi fiunk!«
Sőt nemcsak az asszonyt, de magamat is végképp kétségbeejtettem. Megnyomta a lelkemet a föltevés, hogy ha most hal meg a fiú, anélkül, hogy egyetlen magyar szót, szívembe édes zsongással beszivárgót, hallottam volna tőle, milyen idegen lesz rám nézve a Jánoskához képest, kinek száz meg száz szava cseng fülemben álmatlan éjszakákon, s ha végigmegyek magányosan a városon fényes nappal is, egy-egy hang üt meg az ismerős helyeken, ahol azelőtt jártunk, összerezzenek, őt hallom, bár nem szólított; hátrafordulok, ott kell lennie valahol, bár nem látom.
– Ejh – kiáltottam fel keserűen –, hibáztam, nagyon hibáztam. Életemet tudnám od’adni most, ha az a fiú magyarul tudna.
A »németke« fölkönyökölt az ágyában, hosszan, fürkészőn nyugtatta rajtam bágyadt tekintetét, aztán magához intett.
Odatámolyogtam, mire beljebb húzódott a nyoszolya közepe felé, hogy szélére ülhessek, de csak nem akartam a kényelmét rontani.
Megfogta a kezemet, simogatta, aztán megbökte a paplan szélét és így szólt tisztán magyarul:
– Ülj le koma, itt a kő!
Káprázat ez vagy álom? Talán elvesztettem az eszemet vagy hallucinálok?
– Te szólottál, fiacskám?
– Persze én.
– Oh szívecském, gyémántom, hát tudsz te magyarul?
Átfogtam, összevissza faltam örömömben.
– Hogyne tudnék!
– Szent isten, de mért nem beszéltél hát eddig?
– Hát szabad? – kérdé félénken, pihegve.
– Természetesen!
– Akkor szüret – mondá a gyerek élénken, látható vidámsággal.
S aztán megindult, mint a kifagyott patak; fecsegett, csörgött olyan zamatos magyarsággal, akár csak egy fiók Vas Gereben.
– Ej, ej, gyerekecském! No, ez csoda. Mikor, hol tanultad te ezeket?
Nem felelt, gondolkozott, a homlokát összeráncolta, mintha az emlékezőtehetségét firtatná, majd így szólt, becsületes, nyílt szemeit rám függesztve:
– Hol, mikor? Nem tudom, apa. Azt gondolom, hogy már akkor is tudtam, mikor kicsi voltam.
– Oh, te bolondom, hiszen most is kicsike vagy!
– De mikor olyan kicsi voltam, mint egy mákszem. Már akkor is tudtam. Úgy kell annak lenni, édesapám.
…Valóban, úgy kell annak lenni. A Csáky-gyerek felgyógyult s ma (ötéves korában) már csak ellenértékekért, egy piculáért, vagy egy mákos patkóért vehető rá, hogy az érkező bácsiknak és néniknek a pacsiadásnál németül feleljen a kérdéseikre. Mikor a tiszti vizsgára kerül a sor, már akkorra talán a kardbojt se lesz elég kecsegtető érték.
Így ment üres szalmába fáradságom, hiába volt minden rendelet, mindenféle pesztonka, a gyerek magyar maradt, mint ahogy fehér tolla nő a hattyúnak, ha fekete lúdak nevelik is.
De a költségem nem veszett mégsem kárba, mert ha ő elfelejtette, amit tanult, én újra megtanultam, amit már elfelejteni kezdék: hogy van külön magyar vér és talán egy külön isten is. Egy csodálatos mag a lélekben, mely se puha nem lesz, sem össze nem zúzza semmi erő, mely kicsírázik, előbújik, szántás nélkül, borona nélkül, esőben, fagyban, szárazságban, még ha sziklát hempergetnek is rá. Magyarok! Minden összeomolhat, átváltozhat, de ti világvégeiglen megmaradtok. Elég sokan talán egyszer se lesztek, de végképpen soha el nem fogyhattok.
