A PLUTÓ • 1891 (41. kötet)
A PLUTÓ •
1891
(41. kötet)
1891
(41. kötet)
Sok megfoghatatlan dolog van a nap alatt, de semmi sem rejtélyesebb – dicsértessék a Jézus Krisztus –, mint a Plutó esete.
Gyerekkoromban magam is láttam a Plutót. Nagy, tizenhat markos, vékony lábú, finom növésű kanca ló volt, olyan fekete szőrrel, mint a korom.
Hogy került a falunkba, honnan szerezte Csabay Mihály, sohasem derült ki, pedig eleget kérdezték még a bírói székről is.
– Ezer forintos ló! – mondogatták a környékbeli urak, akik gyakran látták Csabayt hetykén ülve a fekete paripa hátán.
Ezer forintos ló Csabaynál, a szegény korhely nemesnél, aki ötven forintot se látott soha egy rakáson. Titokzatos mogorva ember volt, alig érintkezett az emberekkel. Mióta a katonaságtól hazakerült, apró viskójában lakott, egy tehénkét tartott (Mili volt a neve) s maga kapálta meg három-négyholdas földjét. Honnan, miből szerezte volna az a Plutót?
Plutó! De miért Plutó? Ki adta neki ezt a furcsa nevet?
Egyszer a Török Jánosék nagyobbik gyereke, az, akinek két ballába van, megkérdezte tőle:
– Miért híjják azt a lovat Plutónak, Mihály bácsi?
Az obsitos katona rávetette kísérteties üvegfényű szemeit:
– Ehehe – vigyorgott. – Azért, mert a Plutó istállójából való.
Majdnem ijesztő külsejű ember volt, torzonborz hajjal, tüskés lelógó bajusszal, széles bibircsós arccal, – csak a termete volt egyenes, daliás. De rejtélyessé a különös szokásai tették.
Sokszor két napra is bezárkózott kis vityillójába, éjjel-nappal füstölgött a ház födele, mert kémény nem volt a házán s a füst a zsupokon keresztül talált ki utat. Ilyenkor folytonosan főzött odabent valamit; de ugyan mit főzhetett, mert ételt ebédkor, vacsorakor özvegy Barcza Gáborné Pataki Erzsébet hozott neki és az ablakon nyújtotta be. Az emberek azt beszélték, hogy ez a Pataki Erzsébet volna a szeretője. De csak nem evett maszlagot ez a csinos, barna asszony!
Máskor pedig hetekre eltűnt Csabay a faluból. Híresztelték, átjár a szomszéd Bácskába korhelykedni. Értett az iváshoz.
Egyszer hetyke bácskai fiúk, hírhedt nagyivók, hajdani katonapajtásai, lefogták volna a bertóti csárdában, hogy igyék velök, ha mer, s midőn egy nap és egy éjjel ittanak már folyvást, és lankadtan hunyorgattak immár a pajtások, Csabay Mihály odaszólt a korcsmárosnak:
– Hozzon kend még friss bort és friss bácskaikat!
De azért a Plutón úgy ült utána, mint a parancsolat, egy cseppet se ingadozott, s a fekete kanca úgy vitte, mint a forgószél. Ezenközben egyre különösebb részletek szivárogtak ki a Plutó felől.
Körmöczy Mártonné látta egyszer a lészanyíláson keresztül, hogy a volt huszár főtt burgonyát és egy tál túrós csíkot vitt be az istállóba: »Ej no, milyen ló az, amelyik emberek főztjéből táplálkozik?«
Ennek a hírnek a kapcsán összeszedte az emlékezőtehetségét Berkenyés János, a szomszédban lakó tímár, s esküszik rá, mint a vereshagyma, hogy a Plutó tavaly télen a Luca-nap éjjelén került Csabayhoz, mert még előtte való este egyedül itatta a Milit (a tehenet), míg másnap, Luca-napkor délben már egy lovat is vezetett a váluhoz, »akármi legyek – mondja Berkenyés János –, ha nincs a dologban valami ördöngösség«.
Isten tudja, hogy volt, de többen erősítették, hogy a Plutó – csak álljatok oda közel a fejéhez – kénköves szagú füstöt fúj ki a száján és orrlyukain. Valami csodálatos az.
A parasztok fecsegésébe belevegyült az urak találgatása; lovag Podrovszky Leopold, az új megyefőnök szemet vetett a Plutóra. Egy négyest szeretett volna összeválogatni, olyat, aminő hajdan valamikor volt a főispán nevezetű megyefőnököknek, s ezer forintot ígért a Plutóért Csabaynak.
– Nem adom a Plutót sehogy – felelte Csabay.
Lovag Podrovszky nem az az ember volt, aki egykönnyen lemondott volna a kívánságairól. Különben se szerette az egyenes utat. Megbízta tehát a járási főnököt, Klamarik Ede urat, hogy ő perszvadeálja a korhely obsitost, de az csak rázta a nagy rút fejét.
– Nem adom a lovat a császárnak sem.
S most indult meg a találgatás. Miért nem adja? Mi oka lehet rá? Különösen Berkenyés, a tímár bosszankodott. Oh, a szamár, a szamár! Hiszen előbb-utóbb úgyis hozzám kerül a Plutó bőre.
De a bőrcserző még hagyján, beszéljen a varga amit akar, nagyobb hiba volt az, hogy a járási főnök sikert szeretett volna felmutatni a megyei főnök előtt, tehát így gondolkozott magában:
»Ha nem adja pénzért, elvesszük tőle ingyen. Mert hát végre is hol vette, kitől vette és miből vette? Hiszen csak a bolond nem látja, hogy a tíz ujjával szerezte a lovat.«
Nosza, megidézte Csabay Mihályt iziben s még ma is megvan, sokszor volt kezemben azóta, az esetről fölvett jegyzőkönyv:
Fölvétetett Hámfalván 1852. augusztus 20.
Mi a neve? Csabay Mihály rékási lakos, kiszolgált katona.
Hány éves? Negyven.
Mi a vallása? Római katolikus.
Nős? vagy nőtlen? Nőtlen.
Volt-e már büntetve? Igenis egyszer. Lólopásért.
Hol vette a Plutó nevű lovat? Ezen kérdésre a következőket vallja: Múlt évben körülbelül ősz elején a szomszéd helységben Kálnán voltam, meleg nyárias idő volt, a Patakiék házában künn az udvaron az öreg Patakiné feküdt az eperfa alatt dunyhákban. »Mi baja, öreg néni?« – kérdém, mire nyöszörögve felelte az anyóka: »Útban vagyok, fiam, a földbe.« »Hát a leánya merre van, hogy nem ápolja?«
»Erzse a városba ment a patikába – szólt Patakiné –, gyere, jó fiam te, igazgasd meg a vánkosaimat.«
Odamentem, fölráztam a párnákat, a derekaljat. »Adj valamit innom, aranyos gyerecském – mondá ismét --, nagyon tikkadt a gégém, s nem szeretnék szomjan érkezni a másvilágra.« Soha senki hozzám nem szólott még ilyen nyájasan. Levettem nyakamról a boros kulacsot s a haldokló boszorkány (mert annak tartották az egész környéken) jó nagyot húzott belőle, miközben megcsillámlottak hólyagosodó zöldes szemei: »Az én uram, a Plutó áldjon meg, édes fiam, de meg is fog áldani; hanem egyet cselekedj meg, jól ide hallgass: Luca-nap éjszakáján eredj ki éjfélkor a keresztútra, feküdj végig az úton s ne kelj fel, bármi történnék, bármivel ijesztenének, mert különben nagy bajod történik, hanem mikor egy fekete paripás ördög jön, ugorj fel a földről, taszítsd le az ördögöt, és pattanj fel magad a fekete kancára.« »Jól van, jól, asszonynéném«, feleltem nevetve és eltávoztam. Patakiné másnap meghalt s ahány csóka, varjú volt a környéken, az mind ott várta harmadnap a temető kapujában, a fákon, a karókon, a sírdombok rögeit ellepve. Élő ember még nem látott olyat.
El is felejtettem a dolgot egyelőre, hanem amint aztán a Luca-napja közelgett, egyre jobban furkálta a fejemet s elhatároztam, hogy csakugyan kifekszem a keresztútra. Jóval éjfél előtt fölvettem a bundámat a Mézgás dűlőbe tartva, ahol három út keresztezi egymást; lefeküdtem a hóra, várván, hogy mi fog történni. Mély csönd volt köröskörül, csak a rékási erdő zúgott balról, és jobbról a kálnai malom kelepelt.
Egyet kukorékolt egy rékási kakas, és a malom megállott, és az erdő fái meg se moccantak többé.
Szívem nagyot dobbant, a kakas szava az éjfélt jelenti.
Koromsötétség volt, felhők úsztak fönt, köd rengett lent, mint a kocsonya, olyan sűrű. Egyszerre éktelen robaj, ostorcsattogás, hámcsörgés keletkezett, mintha ezer vásáros jönne vágtatva, előzködve az utakon, pokoli zsibongással.
S mögöttem a hószemek mintha tűz-szikrákká váltak volna, villogtak, csillámlottak s megvilágíták messze az utakat, melyeken borzadályos látvány szakadozott ki a ködből.
Három holló repült el fölöttem süvítő szárnnyal, mint három nyíl. Ezek voltak a fullajtárok.
Utánok egy óriás szekér közelgett megrakva színültig fazekakkal. Ninini, hiszen ez az öreg Findura szekere. Az öreg Finduráé, aki az öregapámhoz szokott szállani s aki harminc év előtt halt meg. A lovak is ugyanazok; a szürke Beta, és a félszemére vak Pejkó. Az öreg Findura maga hajtja őket. De milyen őrülten vágtat.
– Hop hó! – lármázott az öreg messziről. – Ugorj fel, Miska fiam, mert agyontaposlak. Hallod-e? Vigyázz! Szaladj, ha mondom.
De én csak összeszorítottam a fogaimat, behunytam a szemeimet, rá se hederítve a fazekasra, a gyermekkoromból ismerős hangjára.
A kocsi átrobogott fölöttem – s föllélegzék, mert már nem volt belőle semmi, rajtam szétmállott, párává lett.
De új veszedelem jött. Két sárkány vontatott óriási vasboronát, mely az egész utat befogta. A borona hegyes, éles szögeiről vér csöpögött.
A vasborona tetején egy borjúnagyságú macska ült, szemei helyén két izzó tűzgolyó.
– Eredj el az útról, Csabay Mihály édes fiam – kiálta rám a Patakiné hangján. – Én vagyok, a Patakiné nénéd Kálnáról. Én tanácsoltam neked, hogy ide jőjj, de most azt mondom, eredj el, ha jót akarsz!
Veszteg maradtam s a vasborona is úgy szaladt rajtam át, mint egy széláram.
Most aztán egy ördög következett, aki úgy tett, hogy az utat locsolja. Óriási hordót gurított nagy robajjal s abból tűz-lávát öntött az útra, akárcsak a palacsinta-tészta a pléhen, úgy futotta be a kékes láng az egész utat, amerre ment. Két szarvára két halálfej volt szúrva.
»Eltakarodsz onnan, Csabay Mihály! Eredj el, mert mindjárt szénné égsz.«
»Nem megyek« – sziszegtem és meg se mozdultam. Nem lett semmi bajom.
De most azután kicsi híja, hogy veszedelem nem ért, mert az ezredesem, gróf Hardeck jött kivont karddal egy század huszár élén nagy trombitaszóval. A száguldó huszárlovakról csak úgy szakadt a tajték.
Az ezredes reám kiáltott.
»Állj fel! Mozdulj, indulj!«
A pajtások hangját is felösmertem. Gernye Laci megbiztatott: »Ide mellém, Miska!« Jászai Ferkó a kulacsot kínálgatta, Komoróczy Muki torkaszakadtából jelentette: »Itt hozom a lovadat, ülj rá fel hamar!« S csakugyan ott volt vezetéken hajdani szürke lovam, a Sármány, testestől-lelkestől. Az óbester még egyszer rám rivallt mérgesen: »Ezer mennydörgettét, hát mégsem tápászkodsz fel? Kaszaboljátok össze a gazembert!«
Száz kard ugrott ki a hüvelyből, s már-már fel akartam kelni, de a bundám szerencsére odafagyott az út rögeihez úgy, hogy szinte nem bírtam belőle kifejtőzni s ezalatt elrohant a huszárság; semmi sem lett. Csak a kardsuhogás maradt meg a levegőben, azazhogy csak szélsuhogás.
Jaj, ugyan mi lesz még? Hátranézek, hát látom, hogy egy ördög üget egykedvűen, gyönyörű fekete lovon. Ahá ez az én lovam! No, most résen legyünk! Az ördög jött, de egy szót se szólt, a világért se figyelmeztetett volna, hogy keljek fel, mint a többiek. Csak a lova sörényét simogatva mormogta: Gyí Plutó, gyí Plutó!
Hanem én sem voltam rest, mihelyt hozzám ért a pokolbeli lovag, felugrottam a földről s egy iramodással fenn voltam a lovon, lelökvén kezemmel az ördögöt, aki az első érintésre lefordult és ömlő szurokká vált a földön.
A kanca meghorkant alattam, fölágaskodott első két lábával a levegőbe, aztán engedelmesen leszegte nyakát s szép csöndesen megindult a falu felé.
Így lett enyém a Plutó. Ezt vallom eskü alatt és nevem aláírásával erősítem
Ns Csabay Mihály.
Mikor a tollnok úr, név szerint Koricsánszky János, elkészítvén a jegyzőkönyvet, átvitte elolvasni az ámbituson üldögélő Klamarik úrnak (aki azzal mulatta magát, hogy kenyérmorzsákat dobálgatott a tyúkoknak), a tekintetes úr szerfölött megbotránkozék:
– Megbolondult maga, amice, hogy erre a sok hazudozásra nem sajnálta az állam tintáját és papirosát?
– Beírtam, amit vallott. Sajátszerű egy ember!
– Vigye el az ördög, hanem a lovat, azt magam szeretném elvinni, hehehe. Eressze a Csabayt, domine, de a ló ide hozandó; kurrentálni kell a hivatalos lapban, hogy hatvan nap alatt jelentkezzék a tulajdonos.
– Jól van jól, rogo humillime – hebegte Koricsánszky –, de a hivatalos lap nem jár a pokolba.
– Na persze. Az nem császári királyi terület, hehehe. Ugyan, ugyan, Koricsánszky barátom, vallja meg nekem, hogy egy kicsit hisz az ördögökben.
– Nem tartok már én a világon semmit se lehetetlennek.
– Annál jobb, amice, bizony még jobb – mosolygott egyre a bezirker –; ha csakugyan az ördögé volt a ló, az legalább nem jelentkezik érte, minek folytán eladjuk nyilvános árverésen és megveszi a megyefőnök úr őméltósága potom áron.
S elrendelé nyomban, hogy a Kiczka zsandár induljon Rékásra és hozza be a Plutó lovat mint bitang jószágot a zsandárok istállójába.
Kiczka zsandár indult, de Rékáson innen hívogatólag integetett feléje a kálnai malom; jószívű menyecske benne a molnárné, nem nagyon fiatal már, de édes a szája mint a tepedt szőlő. Már hogyne nézne be egy kis délebédre, meg egy kulacs borra, mikor az asszony szeme is fényesre köszörülődik a látásán.
Ott dőzsölt a zsandár, bor, szerelmi mámor, a sok kövér falat, minden úgy összejött, hogy az egészségtől duzzadó vérmes ember egyszer csak ebéd után lefordult a székről és meg volt halva. A szél ütötte meg, de az se lehetetlen, hogy Pataki Erzsók rontá meg valami boszorkánypraktikával, mert ott üldögélt mogorván egy zsákon Erzsók is az őröltetők közt.
Klamarik csak várta, várta Plutót egész estig, másnap délben pedig már türelmetlen lett, mikor végre hírül hozták a zsandár halálát.
– Az már más – jegyzé meg szinte megkönnyebbülve. – Ha meghalt, jogosan tette; nem követett el hivatali visszaélést. Valami komolyabb rendetlenségtől féltem.
Aztán mint aki egyszerre tudatára esik annak, hogy a bezirk minden eseménye, dolga azért hozatik az ő tudomására, mert elintézést igényel, szórakozottan mondá a tollnoknak:
– El kell temetni. Természetesen. Ami pedig a Plutót illeti, nyergeljen a lovas zsandár, a Majna Pali és haladéktalanul menjen érte!
Majna Pali indult, de ő sem jött vissza estére, sem másnap délig.
A bezirker urat ideges nyugtalanság lepte meg. Végre uzsonnatájt látta az ablakon, hogy egy rékási suhanc vezeti a Majna zsandár lovát, kantárjánál fogva gazdátlan nyereggel.
Hajadonfővel szaladt ki kérdezősködni:
– Nos, mi ez megint? Mi történt?
– Az történt, kérem alássan – felelte a suhanc –, amit a két holló előre megmondott.
– Miféle két holló?
– A Pávai Gergely uram hallotta, aki hétfőn éjjel jött haza a vármegye börtönéből s leült megpihenni Kálnán túl a határmezsgyén, őkelme hallotta, hogy két holló beszélgetett egymással pont éjfélkor; egyik a kálnai tornyon ült, másik a rékásin.
– Ostobaság! Ilyeneket nekem ne fecsegj!
– Pedig megtörtént kérem, mert ha rab volt is Pávai Gergely, azért becsületes ember ám, aztán úgy tessék fölvenni, hogy a rékási tornyon Csabay Mihály szokott holló képében üldögélni, a kálnain meg Pataki Erzsébet. Így beszélgetnek egymással. Minden gyerek tudja már azt. Magam is élő szememmel láttam…
– Mit, te golyhó?
– Hát egy hollót a tornyon.
– Jó, jó – nevetett Klamarik úr –, de mi történt a zsandárommal?
– Hiszen éppen arról volt szó. A rékási holló panaszkodott, hogy meg van idézve a tekintetes úrhoz, mire mondá a kálnai holló: »Ne búsulj te azon, nem lesz semmi bajod!« – Magamnak, meghiszem – ellenveté Csabay uram, vagyis a rékási holló –, de hát a Plutót nem veszik-e el tőlem a zsandárok? »Azon se búsulj te, biztatta a kálnai holló, mert Klamarik küld zsandárt kettőt is, de hiába küldi; az egyik zsandárnak kevesebb ideje lesz hozzá, mint kellene, a másik zsandár pedig azért nem veszi el, mert sokkal több ideje lesz hozzá, mint kellene.«
– Hóbortos mesemondás.
– Pedig szakasztott úgy esett, tekintetes uram, mert a Kiczkának csakugyan kevés volt egy kicsit az ideje.
– Hüm, az igaz.
– A Majna Palinak pedig túlságosan sok az ideje hozzá, mert úgy hasba rúgta tegnap a Plutó, mikor hozzá akart nyúlni, hogy eszmélet nélkül megfekszi az ágyat legalább karácsonyig.
Klamarik úr gondolkozóba esett.
– Furcsa! Igazán furcsa dolog ezzel a lóval. Hát még mit beszéltek a hollók?
– Elmondjam?
– Mondd el, fiam.
– A rékási holló még ezeket mondá: »S mégis félek a Klamariktól, hogy előbb-utóbb elveszi tőlem a lovat, hogy a megyefőnöknek juttassa.« Az ő baja lesz az – felelte a kálnai holló –, mert amikoron és ahol először megpillantja a Plutót, ott rögtön szörnyethal.
A járási főnöknek végiglúdbőrzött a teste, hosszúkás szeplős arca elsápadt, s homlokán halálos verejték gyöngyözött.
– Így mondta? – hebegte. – Igazán ezt mondta?… A Pávai Gergely hallotta?
Klamarik úr izgatottan sietett be a kancelláriába. »Jöjj utánam« – mondá a fiúnak. Ott bent néhány sort írt a rékási bírónak, Kelemen István uramnak, hogy rögtön fogasson be, jöjjön át egy kis barátságos beszélgetésre és hozza be magával Pávai Gergelyt is.
– Menj ezzel az írással, de meg ne állj sehol!
Aztán becsengette a hivatal-szolgáját, hogy gyújtsa meg a gyertyákat és hogy eressze le az ablak-zsalukat. Lóhátas embert ne eresszen az udvarra, s amint a rékási bíró megérkezik, azonnal tegyen jelentést.
Klamarik urat meggyötré a babona. Nyugtalanság, szorongó érzés fogta el. Fázott a gondolatra, hogy amint kitekintene az ablakon, éppen akkor jöhetne a Plutón valaki… Hiszen nagy bolondság, kolosszális egy bolondság, tudnak is a hollók beszélni, aztán az egyik toronyból a másikba, aztán hogy a Csabay lenne az egyik holló, Pataki Erzsébet a másik… Hahaha! És mégis, mégis. Van valami csodálatos a dologban. A Plutó megette a két zsandárját és még nagy szerencsétlenségeket okozhat. A Plutótól okvetlen meg kell szabadulnia. De ő már bele nem ártja többé a kezét. Hadd csináljon vele valamit a bíró. Annak úgyis nagy esze van. Azért úgyse nagy kár, ha valami baja esik.
*
Kelemen István uramnak csakugyan egy egész vármegyére való furfangos esze volt, de éppen azért ijedt meg nagyon a járási főnök levelétől.
»Ohó, engem nem csalsz lépre, bezirker uram. Én menjek a Pávai Gergellyel?… Barátságos beszélgetésre?« Éppen ez az egy szó ütött szeget a fejébe. Barátságos beszélgetésre és Pávai Gergellyel, a kiszabadult rabbal!
Mert nagy története van Pávai uram rabságának. Bíró uram benne a ludas.
Még tavaly, a csikorgó téli napokban történt, mikor a hatalom bosszúja az első friss lánggal dúlt, hogy idézést kapott a megyétől. Megérezte a rossz szagot, gondolta mi lehet, mert hát mi tagadás, az ő keze is benne volt a revolúcióban, már amilyen mélyen beeresztik az efféle kérges parasztkezeket.
Nagy előrelátással gondolta végig a következményeket, aztán zsebre gyűrte az idéző végzést s nyugodt, hideg arccal lépett be a falusi tanácsba, melyet úgy dirigált, mint egy imperátor.
Elintézvén a folyó ügyeket, hanyagul húzta ki az idéző levelet a zsebéből.
– Nini, még itt is van egy idézés a megyéhez csütörtökre… Alkalmasint a fuvardolgokban van megint galyibánk, hanem én nemigen mehetek be, mert bundám nincs, tegnap vitte el a szűcs igazítani. Kinek vagyon kegyelmetek közül jó bundája?
Amire rögtön hangot adott Pávai Gergely:
– Van nekem olyan bundám, mint a patyolat.
– No, hát akkor menjen be kend az írással a falu helyett aztán simítsa el a dolgot valahogy.
Pávai uramat megcsípte a hiúság bolhája, és elment. Nem adta egy vak lóért, hogy szerepelhet.
Mihelyest megmutatta a német iratot a megyeháznál, se szó, se beszéd, mindjárt vitte a profosz és belökte egy börtönbe. Ott ült a jámbor rabkoszton egész aratás utánig. Addigra azonban lecsillapodott a győzők haragja s amit eddig tettek, azt is bánni kezdték, úgyhogy a Pávai Gergely kihallgatása már az enyhe időkre esik, amikor a szabadoneresztés járta a nagyobbfajta bűnösöknél is. A vizsgálat csak úgy propter formam, fölületesen ment.
– Hát ön miért került ide? – kérdé a vizsgálóbíró az elővezetett Pávaitól.
Az csak a fejét rázta, hogy nem érti a német szót. A tolmács magyarázta meg neki: »Miért van kend itt?«
– Azért, mert új bundám van – felelte Pávai Gergely akkurátusan.
»Weil er neues Pelz hat« – adta vissza a felelet értelmét a tolmács.
A vizsgálóbíró elgondolkozott, aztán így szólt:
– Hóbortos egy fickó. Lökje ki, Johann!
Így szabadult meg a fogságból Pávai Gergely, s most a bezirker levelet írt a bírónak, hogy az rögtön menjen Pávaival Hámfalvára, egy kis barátságos beszélgetésre. Köszönöm én az olyan barátságos beszélgetést.
Kelemen uram azon melegében fogta a pennáját s megírta a járási főnöknek a lemondását a bírói tisztről s arról értesítette, hogy még ma elutazik a leányához a Dunántúlra. Haldoklik a szegény teremtés. (Be is fogott hirtelen, de a fiához utazott el a Nyírségbe.)
A tizedestől azonban odaüzent Pávainak, hogy a Klamarik járási főnök úr rendeletéből azonnal menjen Hámfalvára.
Gergely gazda, akin nagyon elnyűtt a ruha a fogságban, s éppen ma reggel vásárolt egy új kék dolmányt a »kecskénél«, keseregve mondá a tizedesnek a dolmány bolyhos kelméjét simogatva:
– Hát már nekem ezért is megint ülnöm kell.
Hanem hova-tovább meggondolta magát s megrakván a csíkos tarisznyáját eleséggel, kibújdosott el a hámfalvi járásból, a nádaskai erdőségbe. Különösen az hatott rá, hogy Kelemen uram kereket oldott, hogy most már neki nincsen patrónusa. Aztán nem lehet az kis dolog, ha a hatalmas Kelemen is kivette belőle a lábát. Szegény jó Pávai Gergely ott lappangott hetekig. Az unokái hordoztak neki nagy titokban eleséget.
Klamarikot pedig emésztette a méreg és a félelem. A sátán van a játékban, semmi kétség, nem is egy ördög dolgozik a Plutó mellett, de az egész pokol. A rékási bíró leköszönése is nyilván az ő műve.
Hiába vigasztalta magát a fölvilágosodott kor tanaival; fülébe csengtek hajdani prágai tanítójának szavai: »Nincs boszorkány, nincs ördög«, de hát akkor mi ez összevéve? (Hátha csak Csehországban nincs ördög?) Hiszen azt mondják, Magyarország sincs, s mégis szembe találkozik vele az ember mindenütt. Hátha csakugyan van ördög is.
Napokig töprengett, analizálta az esetet, hol így, hol úgy. Miért ne lehetne minden a maga rendjén való? A Plutó egy közönséges ló, mint a többi, a Csabay pedig egy közönséges gazember, mint a többi. Lopta valahol valami grófi ménesből s most az elpalástolásra rejtélyességgel, miszticizmussal veszi körül lovát is, magát is. Sokféle zsírral van egy-egy obsitos megkenve. Elkereszteli Plutónak s boszorkányságokat, bűbájt diktál be a hivatalos jegyzőkönyvbe. Mindez a legközönségesebb fifika. De lássuk most már a többit. A Kiczka zsandárt megüti a guta. Hát mi van abban? (Csak nem halhatott meg a kedvemért végelgyengülésben harmincéves korában?) Vérmes volt, korhely volt, utólérte a nemezis, punktum. A Majna zsandárt hasba rúgta a Plutó… Nos aztán? A zsandárnak hasa volt, a Plutónak lába volt, ergo megrúgta lábával a hasát. Sokkal nagyobb csoda lenne, ha Majna a hasával rúgta volna meg a Plutó lábát!… Dőreség! dohogta Klamarik úr ezerszer egy nap, de azért a verejték csurgott a halántékáról. Úgy van, úgy, minden szétfoszlik az elme boncoló kése alatt. Minden, minden. Mi is van még, mi is van? Igen, a hollók beszélgetése. (Megálljatok akasztófára való Fáy Andrások, majd ráncba szedlek benneteket!) Hiszen csak tudnám, ki terjeszti? Hátha maga az obsitos vagy a szeretője, olyan népies cipellőkbe bújtatva, amilyenekben járni szeret a babona Rékáson? Az egyik zsandárnak kevés lesz az ideje, a másiknak sok lesz. Igaz, hogy el van találva, mert eddig úgy történt, de vajon azt mutatja-e valósággal, hogy Belzebub diktál ott, vagy csak azt, hogy utólagosan, a hasbarúgási eset után, van kigondolva a rékási jóslat? Fogadni mernék száz osztrák értékű forintba, hogy a birhami erdőt is csak az a skribler indította meg, aki a Macbethet komponálta és csak azután, mikor már látott fagallyakkal felcifrázott katonafövegeket.
Hiszen semmi sem volna könnyebb, mint kipróbálni az efféle babonás legendák értékét, mint azt mondani Klamarik úrnak: »Vezessétek elém a Plutót, hadd tekintsem meg, – ti meg aztán nézzétek, hogy halok szörnyet.« Igen, igen, szemlét tartani a Plutó fölött, szembeszállni a babonával. És Klamarik úr meg is próbálná, ha nem éppen az ő személye volna kockán, vagy ha két élete volna Klamarik úrnak, hogy az egyikkel kísérleteket tehetne a fölvilágosodás érdekében.
De így meggondolatlanság volna, igenis, mert sok megfoghatatlan dolog van a nap alatt. Mit tudják azt a tudósok, hogy a kuvik mit kuvikol, hogy a bagoly miről huhog éjjelente, hogy a varangyos gyík hova kúszik, hogy a csillagokba mi van írva, hogy a békák mit kuruttyolnak?
Klamarik úr reszketett a gondolatra is, hogy a Plutót megpillanthatná; nem mert kimozdulni a szobájából azóta. Otthon nyomozta a rékási holló-legendát a beidézett lakosoktól, de csak mind jobban összekuszálódék az egész; Sarlay János látta a hollót a rékási tornyon ülni, de beszélni nem hallotta; Nagy Mártonné hallotta suttogva beszélgetni hétfőn éjjel Csabayt Pataki Erzsókkal, de egészen emberformát viseltek. Ami Pávai Gergelyt illeti, kisült a többi vallomásokból, hogy ő csak álmodta a dolgot hétfőn éjjel a határmezsgyén, ahova ledőlt pihenni, és csak mint álmot beszélte szerdán reggel, de midőn beteljesedett, akkor jött rá, hogy voltaképpen mégis a valóságban kellett hallania, mert be sem volt a szeme hunyva. De ha a legenda eredete nem hogy kidomborodott volna, sőt inkább elmosódék titokzatos ködbe ereszkedő gyökereivel, egyet mégis kisütött Klamarik úr, hogy miért bujdosott el Kelemen István uram.
Megörült a fölfedezésnek s nyomban meghízta Koricsánszkyt, hogy keresse föl Kelement, ha a föld alatt van is s nyugtassa meg a Pávai-ügy iránt, mondja el neki, miért volt meghíva éppen Pávaival s bírja rá a lemondás visszavételére.
Mert semmi sem lett volna borzasztóbb Klamarikra, mint üresedés esetén a bíróválasztásra személyesen elmenni Rékásra, s kiállani a pokol minden kínját, félelmét, hogy a Plutó a szeme elé kerül valahogy.
Ez a rettegés töltötte be egész lényét; éjjel nem aludt, nappal nem evett. »Egy országot egy mentő gondolatért«, kiáltozá a bajuszát tépdesve. Koricsánszky mindenféléket segített neki kitalálni.
– Legjobb volna visszamenni Csehországba.
– Ejh, ostobaság! Oda is eljöhet a Plutó. Mást gondoljon ki, amice.
– Egyetlen radikális szert tudok.
– Beszéljen amice, beszéljen.
– De roppant drasztikus szer.
– Nem bánom én. Elfogadom vakon. Becsületemre mondom, elfogadom. Mert ez a nyugtalanság, ez a kényelmetlen érzet rosszabb a gyehennánál.
– Szúrassa ki a spektábilis mind a két szemét.
– Maga egy nagy oktondi, Koricsánszky! Hol látott maga a történelemben ilyet?
– Hát II. Vak Béla nem volt vak?
– Vak volt, de nem volt járási főnök. Maga egy lelketlen ember, Koricsánszky, akinek természete Plutóhoz húz -- maga is az ördögé, amice. Legelőször is arra gondol, hogy én távozzam, nem pedig arra, hogy a Plutót kellene eltávolítani; aztán, hogy én szúrassam ki a szememet, hát nem volna egyszerűbb, a Plutót szúratni le?
– Hiszen persze, persze, de ki meri azt elrendelni? Ki mer az ördöggel kikötni? Mert úgy áll a dolog, kérem alássan, hogy vagy nem ördög a Plutó és akkor kár olyan szép lovat leszúrni, vagy pedig ördög és akkor lehetetlen vele bírni.
– Éppen azért kell a Kelemen. Hozza nekem elő a Kelement. Még ebben az órában utazzék el utána!
Domine Koricsánszky szerencsével járt. A falu hatalmas diplomatáját megtalálta a Nyírségben s harmadnapra behozta Hámfalvára, hol a kölcsönös felvilágosítások után Klamarik úr előadta a Plutó-kérdést, feltárta kétségbeesett helyzetét, bepillantást engedett lelkébe, mely kínosan vergődik és habozik a hivés és a nem hivés között, és hogy semmit se bír kigondolni ellene.
Kelemen uram hümmögött, csóválta a fejét, szidta a sok babonás parasztot, akik a saját koponyájukban hizlalják a kísérteteket, de a másik szavával ráhagyta, hogy a Plutó azonban mégsem egészen tiszta jószág (s ájtatosan keresztet vetett magára). »Nem hiszem, hogy istentől való közönséges kanca szülöttje volna«, aztán sercentett egyet a foga között s mondá:
– Csak bízza rám a többit a tekintetes úr, mert a tekintetes úr okos ember, sokat tanult, sokat tud, tömérdek téglája van, de nem tud belőle építeni. Majd elbánok én a Plutóval.
– Van tán valami jó terve? – kérdé mohón.
– Majd kigondolok. Mert ha ló a Plutó, kitudom a faluból szépszerivel.
– De hátha nem ló? – szólt bele aggodalmasan a bezirker.
– Ha nem ló, akkor ördög. De én magam meg két ördög vagyok, tekintetes uram.
S hamiskásan mosolygott hozzá a nagy tömött bajusza alatt.
– Amice Koricsánszky – kiáltá lelkesedetten Klamarik úr –, írjon a megyefőnökhöz felterjesztést egy arany érdemkereszt tárgyában a bíró úr részére.
S háládatosan dörzsölte a kezeit.
Kelemen uram szabódott:
– Nem illet az meg engem, köszönöm a kegyes gráciáját, de ha Pávai Gergely kapná helyettem, nagyon megköszönném, nagyon megszolgálnám.
-- De kegyelmed ezzel hasznos szolgálatot tesz a császárnak.
– De Pávai Gergely meg nekem tett hasznos szolgálatot.
– Jó, ahogy akarja! Írjon hát, amice, Pávai Gergelyt!
A falu hatalmas diplomatája helyeslőn bólingatott nagy, fésűs fejével, s aztán Koricsánszky felé hajolva, mintha a felterjesztés cifrán kanyargós betűit nézegetné, a tollnok vállára tette széles tenyerét, halkan dohogva.
– Amit mondtam, mondtam, János úr, maga lesz a bezirker.
*
Mindenféle csodák kezdtek történni Rékáson. A »negyven diófa«-dűlőben véreső esett a következő héten. De erre meg se mozdult a falu. A legokosabb emberek is csak azt mondták vállvonogatva: »Azzal locsolgat az Úristen, amije van.«
Mire aztán másnap nagy vihar kerekedék a falu fölött, rémítő fekete felhő kúszott az égen s apró békák kezdének belőle potyogni: »Ehol ni, istentelen rékásiak, ha nem vettétek kutyába se a véresőt, itt küldi a mennyei gondviselés a békákat.« De már ennek fele se tréfa. S ehhez járult még, hogy Berkenyés tímár állítása szerint a Plutó egész éjjel gúnyosan nyihogott-nyerítezett az istállóban. A Balogh Jánosék tehene vért eresztett tőgyeiből a tej közé. A falubeli lovak elkezdtek köhögni. Kiütött a keh és ragályossá vált. A község csevicés kútjából egy éj alatt eltűnt a savanyúság. Egymást érte a sok mennyei ujjmutatás és csoda. Kozma József uram egy fekete lovat vett Szabadkán, mire hazaért vele azon az esős északán, reggel virradatkor nézi, nézi otthon, hát fehér lett mint egy vén kanári madár.
Az országút mentén azok a hatalmas koronájú nagy jegenyefák, melyek a faluba vezettek, jobbadán kiszáradtak az idén; csak utólag sült ki, hogy a Plutó dörzsölődött hozzájuk egyszer-másszor. Egy gyerek (a Kónya Ambrusék Pistája) Kisasszony-napkor megnémult. A szegény szerencsétlen szülei visszaemlékeztek rá, hogy egy reggel meghajította kővel a Plutót.
Ami sok, az már sok, nem lehetett tovább eltűrni.
Bíró uram összehítta a falusi tanácsot s a folyó ügyek közt föl volt véve az »ördög ellen való intézkedések« is.
Az elöljáróság nagy dolgokat mozgatott volt a múlt hetekben. Egy községi deputáció a mezőbíró Jászai Mihály vezetése alatt fent járt titokban Bécsben a császárnál, Klamarik ellen: hogy adjon nekik őfelsége Klamarik helyett szolgabírót, ha pedig azt nem adhatna, akkor legalább adjon más bezirkert.
A deputáció »gyenge« híreket hozott. A császár (mondhatom kendteknek, hogy csinos szőke fiatal ember) végighallgatta a sérelmeket, de semmit se ígért bizonyosat: »Majd meglátom, mondá, mit tehetek.«
A deputáció leverten tette meg e jelentést, mire közbevágott Kelemen István uram méltósággal:
– Ne búsuljanak kegyelmetek. Őfelsége sok dologban nemigen mozoghat szabadon. De ha a császár nem teheti, én tehetem (s önérzetesen ütött a mellére). Ha a császár nem adhat más bezirkert, hát majd adok én. Megértették kendtek?
A bizalom fénye csillant meg a szemekben. A törvénybíró, a templombíró és a mezőbíró áment bólintottak a fejeikkel. A tizedesek, kik az ajtónál álltak pálcáikkal, mint a római liktorok, áhítattal nézték a hatalmas ember mozdulatait; míg az egyik tanácsbeli, Sós Demeter, aki háttal támaszkodott a tanácsterem egyik szögletében álló kalodának, meg nem állhatta, hogy közbe ne kottyanjon:
– Meghiszem azt, ha kegyelmed akarja.
Azután a deputációt vezető mezőbíró olvasta föl írásból az útiköltségre vonatkozó számadásokat.
1. Pesten a füstösre (a gőzhajóra) szállván, személyenkint 3 frtot fizettünk, summa summárum12 frt – kr.
2. Hajón élelmezés 1 frtjával4 ”– ”
3. Pozsonynál összevesztünk, kitettek bennünket a hajóból a partra, tanakodási költség a »Zöld Majomnál«, hogy mit csináljunk2 ” 40”
4. Két szekeret fogadtunk, mivelhogy az összeveszett felek nem akartak egy szekérre felülni, summa6” – ”
5. Bécsbe érve, kibékülési költség az »Arany Csillagnál«5” 30”
6. Bécsben a császárt kerestük2” – ”
7. Élelmezési költség két napig32” – ”
8. Hazafelé indulván a füstösön billéták, item12 frt – kr.
9. Pozsonynál ki nem tettek a hajóból. Ennek örömére áldomás8” – ”
10. Hajón élelmezés 6” – ”
11. Pesten költségkímélés tekintetéből egész éjjel fennmulattunk, summa20” – ”
Az egyes tételeknél sűrűn hangzott a »hüm«, de a »helyes« is. (»Hja, az ilyesmi költséggel jár.«) Csak éppen az utolsó pontnál csóválta meg a fejét Kelemen uram, összeráncolt szemölddel kérdezvén a mezőbírótól:
– Hogy értik kegyelmetek ezt a költségkímélést?
Amire csodálkozva nézett az öregbíróra Jászai Mihály uram.
– Hogy értjük? Hát úgy, hogy nem vettünk ki éjszakára hálószobát a fogadóban.
– Nagyon derék, nagyon derék – jegyzé meg a templombíró Mészáros Gáspár.
Kelemen uram se vetett eleibük több »diffikultást« hanem simán áttért a következő tárgyra, az ördög ellen való intézkedésekre. Nagy aktuális ügy volt ez, mely lázba hozta az egész falut. Ember ember hátán tolongott a faluháza körül. Az ablakokon tündöklő arcú kíváncsi menyecskék ágaskodtak be, az átellenes eperfákon egész raj gyerek ült visítva, hancúrozva.
S messze le a Korotnokiék kertjéig, túl a Cseresznyés-féle pincén, kandi emberek, vénasszonyok csoportosultak, akik mind türelmetlenül, bizsergő vérrel várták a tanács bölcsességét, de beleelőlegezték a saját véleményüket is.
– Meg kell őket égetni, punktum. Mint ahogy őseink tették Timicza Mátyásnéval, mikor az a lapáton lovagolt a sámsoni csurgóhoz.
– Lófarkára kell kötni a csecsés Erzsókot. Mégpedig a Plutóéra.
– Kerékbe kell törni az obsitost!
– Igen ám, ha nem volna nemes famíliából való. Pallos dukál a nemesembernek.
Bent a nemes tanács szelídebben fogta föl a dolgot.
Kerekes István konstatálván, hogy a községnek mindenféle oldalról való megrontásaért nemes Csabay uram Plutó nevű ördöngős kancája vádoltatván, végeztetik, hogy a nevezett kanca, a község elöljárósága által nyilvános vásáron eladassék, s hogy a tulajdonos kárt ne szenvedjen (nem lévén más cél, csupán a kárhozatos állat eltávolítása) neki az eladási ár hiánytalanul átadassék.
Miután ezt az ítéletet az egész tanács helyeselte, még az ellenzékeskedő Hamu Kristóf is, csupán azt jegyezvén meg, hogy célszerű volna, ha határozatba hozatnék, hogy lutheránus vevő olcsóbban kapja (mert nagyon haragudott őkelme a lutheránusokra), kitűzetett a jövő heti szabadkai vásár, amikor is mezőbíró uram felcihelődvén két esküdttel és négy vasvillás ember kíséretében, elviszi a Plutót eladni. Isten és a Szűz Mária legyen segítségükre.
Felvirradván a nevezetes nap, elindult a különös menet Szabadka felé. Csabay Mihály káromkodva fenyegetőzött utánok, mikor a Plutót kivezették. A mezőbíró elöl ment egy kocsin, magához kérvén a tisztelendő úrtól a szent füstölőt, melynek filigrán lánca kilógott a guba ujjából. Mellette ült az egyik esküdt, a kocsis mellett a másik. A Plutót Ács Jóska, a fiatalabbik tizedes vezette kötőféken, egy ág szentelt barkát kötvén a homlokára. Két oldalt a vasvillás emberek ballagtak mellette csendesen. A Plutó kevélyen lépkedett, szép okos fejét feltartotta, nagy szemei villogva jártak szerte a sokaságon, mely ellepte a kapuajtókat, a rozmaringillatos kis kerteket a házak előtt. Csak a temetőnél, mikor a kereszt mellett vezették el, horkantott fel kínosan s hatalmas farkával megcsapta a hátulsó vasvillást, a Gongoly Gyurkát, aki erre olyan sápadt lett, mint a halott.
De más említésre méltó azután nem is történt, egész Szabadkáig. S ott is jól ment minden. Tetszett a pompás ló, minden szem megakadt rajta; a becsületes bunyók majd megbolondultak érte, mondta is nem egyik: »Érdemes volna, hogy arany patkót verjenek a négy szubtilis lábára. Biz’isten, nincs különb egy kisasszonynak sem.« De amint arra került volna már a sor, hogy megvegyék, amint fejét, fogát nézegették a vevők, mintha csak valamit súgott volna nekik nagy titkon a Plutó némán odább álltak. Mezőbíró uram váltig vakarta a tarkóját. Mit mondhatott nekik az a ló? S kétségbeesve kérlelte az ördöngős jószágot: »Plutó, kedves Plutó, ugyan ne okoskodj! Eredj már, mit kötekedsz? Isten úgy segéljen, nem viszlek vissza Rékásra, akármit csinálsz. Engedj már, Plutócskám. Légy te az okosabb.«
A Jászai uram ékesszólása hatott-e rá, vagy mi, de éppen déltájban harangszókor csak ott terem egy sarkantyúcsizmás hetyke-petyke molnár ember, akkora ezüstgombokkal a dolmányán, mint egy dió.
– Hogy az a ló? – kérdi.
– Háromszáz forint, nemzetes uram!
– Rúgós-e?
– Nem rúgós.
– Vannak-e még csikó-fogai?
– Olyanok annak a fogai, mint az alabástrom.
– Adja ide a markát – szólt a nyalka molnár a mezőbíróhoz s odacsapta a tenyerébe a három százast.
Azzal mint a golyó felpattant a Plutó hátára, még a pakszust se kérte, csak a mellényzsebéből dobott le az elöljáróknak egy összegyűrt ötforintost.
– Igyák meg kendtek az áldomást a lacikonyhán.
– No, ez aztán derék, akkurátus ember! – szólt a mezőbíró. – Nézzenek körül kegyelmetek, ki lát meg leghamarabb egy borókát.
Boróka-ág elég integetett a láthatáron: őkegyelmeik meg is látták (mert hiába az összes növények és virágok közt ez a legkedvesebb a szemnek). Betértek s iddogáltak jó kedéllyel. Mert hát nagy dolog ez, nagy nap ez. Mikor a fekete posztóval bevont mesebeli városban levágta a sárkányt a rozsdás királyfi, ott is nagy lakomát adott az öreg király. Rékás nemkülönben nagy veszedelemtől szabadult meg a mai nap. Dicsértessék érte a Jézus Krisztus és a helység szentje, a határőrző Vendelin.
Már szinte uzsonna után volt, mire hazaindultak, az egyetlen szekérbe összegyömöszölve elöljárók és közönséges vasvillások, vidáman énekelvén az akkori új nótát:
Müller Gyula Nagy Naptára
Szerkesztette Friebeisz István
Ezernyolcszáz ötvenegyre
Emich Gusztáv betűivel
Szerkesztette Friebeisz István
Ezernyolcszáz ötvenegyre
Emich Gusztáv betűivel
Énekelték torkukszakadtából lelkesen, szomorúan, dacos hangon, éppen úgy amint ők hallották a rékási uraktól. Mit tudták ők, hogy az egy kalendárium címe; s hogy ebben az egy dalban benne van mind az a száz nóta, amit eltiltottak… Olyan furcsa volt az, olyan nevettető, hogy sírva lehetett rajta fakadni.
Éjjel nagy vihar volt, eső esett, de különben is messze van Rékás Szabadkától, hosszú pihenőt tartottak a bertóti csárdában úgy, hogy csak reggel értek be Rékásra, egyenesen a Csabay uram portájára hajtatván, hogy átadják neki a háromszáz pengő forintokat.
Pataki Erzsébet ült az eszterhaj alatt a lócán s kolompért hámozott egy zöld mázos tálba, melyet két gömbölyű térdével szorított össze. Formás lábidomai ingerlően verődtek át az apró virágos perkál-szoknyán.
Be csinos, be kívánatos! De hát könnyű neki; olyan formát kér magának az ördögtől, amilyent akar. Piros rózsákat a hosszúkás arcára, hószínű almákat fehér kebelére, két fekete diót két szeme helyére.
– Jó reggelt galambom, húgomasszony.
– Hasonlóképpen kegyelmednek is, Jászai uram.
S gonosz mosoly szaladt át az ajka körül.
– Itthon van-e a gazda, húgomasszony?
– Ott van az istállóban. Kerüljenek arra kegyelmetek.
Jászai uram olyan jó kedvében volt, hogy nem átallotta odahajolni pajzánkodva a menyecske fölé és megcibálni a nyakán egy lecsüggő csitri hajfürtöt.
– Ne bolondozzon, mert megharapom a kezét.
– Ha nem félteném az üdvösségemet, Erzsi fiam, ha tudnám, hogy úgyis a pokolba jutok, én harapnék beléd, de mindjárt.
– Hát persze, hogy odajut kend – kötekedett vele a menyecske. – A mezőbírákra ott külön katlan van.
– Talán már láttad is? – kérdé hüledezve a mezőbíró.
– Forralják már a vizet – nevetett Pataki Erzsébet. – Hát hozott-e kend vásárfiát? Milyen volt a vásár?
A mezőbíró megelégedetten dörzsölte a kezeit.
– Maradhatós volt. Hála istennek, jól végeztünk. Vásárfiát is hoztam, mindjárt is átadom a gazdának.
S ezzel az istálló felé indult a többiekkel, de az ajtónál halott-sápadtra válva, tántorodott vissza.
… Ott állt a gazda a jászolnál és a Plutó fényes, fekete szőrét kefélte. Az pedig csendesen, megelégedetten ropogtatta a zabot s szelíden csapkodott jobbra-balra a farkával.
A rémület hangos kiáltásban tört ki Ács Józsefből:
– Seregeknek ura! Ne vígy minket a kísértetbe!
A többiek kővé meredtek. Maga pedig a gonosz boszorkány Pataki Erzsébet ott állt nem messze a hátuk mögött s vihogott, mint egy ördög. Ugrált a nagy örömtől s a combjait verdeste nevettében.
Igen, a Plutó otthon volt. Testestől, lelkestől a Plutó.
– Félre kellene verni a harangokat! – vélte Gongoly Gyurka.
De a harangok nélkül is gyűlt a nép. Villámgyorsan terjedt a csoda híre.
S a tömeg nem jött most haragba, hanem megadta magát. Mintegy meghajolt a végzet előtt, letette a fegyvert. Történjék az Úr akarata.
Amilyen ingerültek voltak egypár nap előtt Csabay ellen, most lecsillapodva még nyájas, hízelgő szavak mézével is kenegették őt is, Pataki Erzsébetet is. Mert még az ördög is imponál, ha egész, ha valódi erőt mutat.
Csak a vén Ugrainé mert csípős lenni:
– Ejnye, lelkem Erzsi, de korán kelhetett fel ma Kálnán a nap, hogy már ideértél. Vagy talán…
– No, csak mondja kelmed, amit akart. Itt háltam, ha éppen tudni akarja.
Nemsokára előjött Kelemen István is. Kevélyen lóbázta magát a Csabay háza elé; hatalmas léptei alatt szinte rengni látszott a föld.
Ónszínű arcán nyugalom ült. Még ez a nagy esemény se bírta kivenni a sodrából.
– Megfoghatatlan – morogta halkan mintegy magában. – A Plutó itt van megint! Végre is – folytatá a tanácshoz tartozó vének felé fordulva – egy ördöggel több vagy kevesebb, nem tesz nagy különbséget.
Aztán a mezőbíró jelentését hallgatta meg. Az még mindig elképedve, holt-halaványan dadogta el a szabadkai vásár lefolyását; a fiatal molnár, aki olyan hirtelen a tenyerébe csapott a három százassal, szép deli legény volt, ezüstgombos dolmányban. Az ugyan megjárta szegény. No, de majd eljön a három százasáért. Íme, átadom bíró uramnak.
Gongoly Gyurka odatolakodott a nagyfejűek közé, mert egy fölfedezés fúrta az oldalát.
– Nagyon furcsa haja volt a molnárnak, mintha egy lófark lett volna, mely fölfelé hajtva a túri süvegbe van gyömöszölve.
De már erre az Ács Józsi nyelve is megeredt; ő is észrevett valamit.
– A molnár csizmáin a patkó visszájára volt verve, úgyhogy a vásártéri homokban akképp látszottak a lábnyomai, mikor jött, mintha elmenő emberé lennének.
– A sarkantyúja pengésében is volt valami borzalmas, kísérteties. Úgy szólt, mint a lélekharang, de vékonyabban.
– Hüm, hát sarkantyú is volt a csizmáján? – kérdé az öregbíró, mintegy unalomból, azért, hogy kérdezzen valamit, aztán parancsolá Ács Józsefnek:
– Hajts ki nekem rögtön egy »forspontot!«
A fogat csakhamar előállott, s bíró uram átszaladt Hámfalvára. Útközben Kálnán megállott a kovácsműhelynél.
Kihívatta a kovácsot, Csuri Pétert.
– Mit parancsol, bíró uram?
– Venni szeretnék valamit. Eszembe jutott, e napokban emlegette valaki, hogy egy sarkantyút látott a keed műhelyében, szeretném megvenni a fiamnak.
– Bizony sajnálom, de a sarkantyú nem az enyim, úgy hozta valaki hogy fölverjem a csizmájára…
– Úgy? Valami menyecske?…
– Igen, egy menyecske.
– Úgy? Isten áldja meg. Hajts tovább!
Hámfalván már várta Klamarik úr; de a bíró komor ábrázatától megijedt.
– Mi történt?
– Hát az történt, uram, hogy mindnyájan elvesztünk. Az a ló maga a Belzebub.
– Mit csinált? – kérdé a főnök úr rémülten.
– Tegnap eladták Szabadkán, s amikor visszajött az elöljáróság, már megint ott volt a Csabay istállójában.
Klamarik úr fehér lett, mint a fal; a fogai vacogtak:
– Istenem, istenem, hát mit csináljunk?
Kelemen a vállait vonogatta; arca egészen el volt butulva, s a szemei ostobán pislogtak.
– Hát mit? Semmit!
– De nem úgy van az! – kiálta föl mérgesen a bezirker. – Üsse meg a mennydörgős mennykő az egész országukat, punktum.
Ezzel fölugrott, az íróasztalához ült s megírta a kérvényét, melyben sürgős áthelyezését, esetleg nyugdíjaztatását kéri.
Mire Kelemen István későn este hazaért Rékásra, már a lakásán várta a mezőbíró:
– Mi a baj, Jászai uram?
– Itt van már a molnár a pénzéért. Azért várom a bíró uramat, hogy átvegyem az összeget.
– Nos, és mit beszél a molnár?
– Hogy azt mondja, alig ment ezer lépésnyire a várostól, köddé vált alatta a ló s ő a puszta földön maradt egy fatuskón ülve.
– Bolond egy dolog. Hát visszaadjuk neki a pénzt, mit gondol?
– Kénytelenek vagyunk vele.
– Ahogy vesszük. Van nekem egy szerem, amitől a molnárnak örökre elmegy a kedve a saját pénzétől.
Jászai Mihály hitetlenül rázta a fejét.
– No, hát menjen vissza kegyelmed, s mondja meg, hogy az öregbíró azt üzeni neki: pénze készen várja, jöjjön el a pénzért, de női ruhában.
– El is jön, de mindjárt. Kerít valahol egy viganót, egy rica-kendőt.
– Ne törődjék vele, csak fogadjon kend szót. Amit mondtam, mondtam.
Mezőbíró uram kelletlenül tette (mert szó ami szó, gyerekes kötekedés ez), de mégis megtette, átadta a bíró üzenetét híven:
– Pénze készen várja, jöjjön el a pénzért, de női ruhában!
A molnár vörös lett erre a szóra, mint az égő fáklya, elment és vissza nem jött többé, se másnap, se harmadnap, soha többé.
Befejezés
De jó volna tudni, de érdekes volna, hogy mit döngnek a méhek, mikor a temető virágai között röpködnek. Virágok még tán nőnek az emberi csontokból, de van-e ezeknek méze?
Azok az apró bogarak, melyek a sír rögei közt járnak-kelnek, kibújnak, bebújnak, vajon mit gondolnak, hogy mire építik az emberek ezeket a hegyeket?
De egyre építik…
A temető szélén, félig bent a garádban (ahova a szentelt vízből már alig freccsent valami), két bedülledt sír van… Az egyiken egy muskátli nől a bozót között, piros virágát meghozza még, de minden évben kedvetlenebbül, kevesebbet.
Ezt még a híres Pataki Erzsébet gonosz keze ültette ide. (S mégis esik rá a harmat.) A Csabay sírja az. A másik az övé. Azon már nincs virág. De a vadméhek és a bogarak ide is eljönnek. Nem kevélyek ezek, nem is válogatók. Egy-egy fénylő zöld légy beleül a muskátli piros tányérjába és ringatja magát a suhogó szélben kedvére.
Gyalogút nem visz ide. Emberi nyom nem vezet a sírokhoz. Hasig ér ott a fű. Mert az állatok sem mernek arrafelé legelni. Hanem aztán Luca-nap éjjelén szörnyülködve meséli az újabb nemzedék, két falka fehér és fekete kutya viaskodik e sírok fölött. A fekete kutyák vannak többségben, de minden évben elmarad egyik. Foly, foly a harc évről-évre, s amíg a fehér kutyák nem győznek a feketék fölött, addig a két lélek ott ég a kárhozatban. Ha egyszer győznek a fehérek (és mondom: győznek, mert a feketékből évenkint elmarad egy) a boldogultak is megtisztulnak.
Úgy, úgy, az új generáció meséje ez.
Mert sok év elmúlt azóta; az egykori szereplők mind ott vannak már a »hegyek« alatt.
Itt van a hatalmas Kelemen István márványos sírkeresztje is. Még ő is meghalt. Éppúgy meghalt, mint Csabay. Belzebub nem volt elég erős, hogy itt tartsa Csabayt. S Kelemen István sem tudott kitérni a halálnak, hiába volt nagy diplomata.
Minden elmúlt, csak a Plutó-legenda él tovább és sohase fog elenyészni. Új és új színek jönnek hozzá folytonosan…
De hát mi is lett a Plutóból?
Híres lett, nevezetes állat lett, az egész megyében beszéltek róla. A megyefőnök még nagyobb kedvet kapott hozzá s nem egyszer nógatta Kelemen uramat:
– Hogy szerezhetném én meg azt a Plutót. Fölséges szép kanca! Hazaküldeném a morvaországi birtokomra.
A bíró is váltig biztatta ravasz mosollyal.
– Majd megjön az ideje annak is, méltóságos uram.
S már-már megjött. Mert az obsitos beteg lett, tüdőgyulladásba esett. Az obsitos amíg él, nem vál meg a lovától, bizonyos. De a baja halálos volt: már föl se kelt az ágyból. Pataki Erzsébet egy gyereket fogadott, aki gondozza a lovát, aki megitassa, aki kefélgesse, szénát, abrakot vessen neki. A Török Janira volt a Plutó bízva.
Egy pénteken éjjel beszaladt Erzse az istállóba.
– Gyere, gyere Jankó, haldoklik a gazda. Ecettel kellene dörzsölni a homlokát, szaladj hamar a korcsmába, ha még fent van a korcsmáros.
Mire Török Jankó meghozta az ecetet, az obsitos meg volt halva. Éppen az első kakaskukorékoláskor adta ki a lelkét.
Pataki Erzsébet sírt és a Csabay fekete ládájában kotorászott. Tiszta fehérneműt keresett.
– Fel fogjuk öltöztetni – mondá tompa hangon. – Nem félsz, Jankó?
– Félek – mondá reszketve a fiúcska.
Az asszony megszánta:
– Eredj hát ki, fiam, az istállóba és viselj gondot a Plutóra. Adj neki egy kis abrakot!
Jankó megkereste az abrakos tarisznyát a pitvarban, azután sietve futott az udvaron, hol ijesztő árnyak lebbentek, suhantak (ahogy ő képzelte), s hirtelen beugrott az istállóba.
Ott égett a négy táblájú lámpa a gerendán s megvilágítá a szűk odut. A Mili tehén keddélyesen feküdt az alomban s meleg párája megcsapta a fiú arcát.
De nini, hol a Plutó?
Megdörzsölte álmos szemeit s remegve ejté ki kezéből az abrakos tarisznyát.
A Plutó nem volt sehol.
A kötőféken, mely még csak az imént a Plutó fejét övezte, egy kopott seprő lógott.
*
Ki tudná, hogy történt? Belzebub vitte-e vissza a pokolba? Azazhogy átváltoztatta seprőnek? Mert hogy ím meghalt már a lovas, mire való volna a paripa? Vagy valamely más boszorkányság történt? Meglehet. Talán a bíró lopatta volna el a Plutót, a haláleset zavarában, a megyefőnök számára? Nem, az lehetetlen! Ej, ne is feszegessük a dolgot. Ne is beszéljünk többet róla – dicsértessék a Jézus Krisztus –, mert még elő is kerülhet.
Kavargó fekete felhőkben gyakran látják nyargalni a falusiak. Némely esztendőkben, sötét éjfélen, mondják, végigszalad a falun, lobogó sörénnyel, nyerítve. Ilyenkor mindig valami veszedelem jön a községre, tűz vagy döghalál. A felsővégről átrobog a mezőkre és a rétekre, s ami földet a hosszú fekete farka megseper, amerre fut, azon üszögösnek kényszeríti a kalászt, s ha nő is a fű ott, bárány nem eheti, s a tehén nem ad tejet tőle.
