A SEPRŰS TÓT • 1884 (35. kötet)
A SEPRŰS TÓT •
1884
(35. kötet)
1884
(35. kötet)
Mikor a lesti tótok mind haza gyűlnek, akkor lesz a közmondás szerint a világ vége.
Minélfogva nyilvánvaló, hogy a világ örökké tartó, mert a lesti tótok sohase lesznek otthon mindnyájan.
Művész hazája széles a világ! És a drótos tót is mi volna más, mint művész, kit az eltört cserepek messze visznek otthonról, túl a tengeren Amerikába (Gyömbér János is ott aludt egy huzamra több mint száz napig), messze Ázsia belsejébe, Kínába (hisz a kínai porcelán megérdemli, hogy megdrótozzák), még a vadak közt is van tót és azok se bántják, hanem bizonyosan csak mosolyognak rajta.
Párizs tündöklő utcáin akármikor felhangzik: »Fazikat tesik drótoztatnyi!« s nyomban előbukkan a hang mögött kurta piszkos ingével, a százrétű drótkarikával a nyakán, régi ismerősünk, Gyuró vagy Janó.
Az üveges-tót birodalma már nem ér olyan messze. A külső országokban már minden faluban van egy olyan mesterember, aki be tudja csinálni a kitört üvegtáblákat: az üveges-tótra ott semmi szükség. Marad hát itthon a hazában, s a kis gyémánt végű bicsak, mely nyiszálva szabja szét a nagy üveg-lemezeket, megszerzi neki jól a mindennapi kenyeret, meg a szíverősítő pálinkát. (Csak már valamivel nagyobbra fuvatnák a verdungos üveget ezek a gaz korcsmárosok.)
Általában a tótokban megvan az a bátor vonás, hogy küzdenek a mulandóság ellen végső leheletökig, nem hagyják elenyészni az összezúzott tányért, hanem azt kiáltják vakmerőn az időnek: »Megállj, te elrontottad, én megcsinálom.« Az üveges-tót se dobja el a félig eltört ablaktáblát, hanem megkisebbíti, s kifódja, apró farámákat illesztvén közbe.
No, de nekünk most semmi közünk se az üveges, se a drótos tóthoz, még az »olejkárós«, »vostyinás« s a fenyves tótoknak is békét hagyunk: azokkal se foglalkozunk most, akikről azt szokták mondani gúnyosan: »Ezek építették Pestet«, hanem elővesszük ama saját külön tótunkat, Sarvanyecz Matyejt, a seprűivel.
Sarvanyecz Matyej otthon telelő ember, aki télen át feldolgozza a vesszőanyagot, amit a felesége gyűjtött össze a nyíresben, s hátán hordott be a kamarába. Háromszáz, négyszáz seprő lett a téli munka eredménye.
Hanem azok az átkozott cirokseprők (bolond a föld is, hogy megneveli azt az utálatos cirokot) egészen leteszik a vesszőseprő értékét és becsületét.
Az úri házakban már csak fumigálva nézik Mátyejt a seprűivel, pedig valaha ott csinálta a legjobb vásárt. Hanem az mégis vígasztaló, hogy a cirokseprőt is legyűri a »portvis«. (Hej, be nagy tudós volt, aki feltalálta!)
Ilyen rossz idők nehezedvén a seprőkre, Matyej is egyet fordított a sorsán, s most már csak mint mellékes foglalkozást űzi a seprőcsinálást a téli napokon.
Körbe gyűl ilyenkor a család. Az assszony áztatja a vesszőket, az apró-cseprő népség pedig nyújtogatja, míg az öreganyjuk a kemence tetejéről mesélget nekik ezüst vitézekről, elásott kincsekről, csúnya boszorkányokról.
– Igaz is az? – szól közbe Matyej, ki ott ül egy felfordított szakajtón a szuszék mellett, tömérdek hosszabb, rövidebb vessző-kévétől körülvéve, s egész passzióval illesztgetve össze az egymáshoz valókat.
– Mit tudod te azt, fiacskám? – feleli az öreg fölháborodva. – Minek szakasztasz félbe, lelkecském?
– Mert nincsenek boszorkányok, anyó, azt mondom. Én, Sarvanyecz Matyej mondom azt. A boszorkányok seprűkön nyargalásznak a Gellértre? Ej, haj bolond beszéd! Hisz akkor tőlem vennék a seprőt. Nem igaz anyó, nem igaz! A seprő senkinek sem kell!
Matyejék házának egyetlen ablaka egy nagy kopár hegygerincre néz, mely olyan fehér a hótól, mint egy óriási fehér lepedőbe bújt kísértet. Mikor a legelső barna foltja támadt a gerincnek, Matyej arról tudja, hogy már tavaszodik lent.
– A fecskék most jöttek vissza a magyarokhoz – mormogja. Mikor aztán az utolsó fehérség is leolvad a hegyhátról, akkor kezdi kihányni a kalászát a gabona odalent.
Matyej már tudja ezt. Nyakába kanyarítja a »halinát« s a fölé a hosszú szűrt, úti költségül egypár seprűt vesz a nyakába, amit az úton el lehet sikkasztani, s megindul a Cserhátra vagy még messzebb, aratást keresni.
Egyedüli vigasztalója a »zapekacska«, melyet bágyadtan lógat le a szájában, élvezve orrával is a kapadohány fölfelé igyekvő füstjét.
Nem mindig jut még kapadohány sem. Gyakran szaporítja Matyej a krumpliszár szárított leveleivel, közéje keverve rózsaleveleket. Mert az igazi dohány nagyon drága. A zapekacska nagy pazarló. Szépen megénekelte róla a nagy Kollár.
Szegény kis pipácskám, kicsinke, hitvány vagy,
Bizony nem érsz talán egyetlen garast sem,
S mégis irígy szemét rád veti a király.
Bizony nem érsz talán egyetlen garast sem,
S mégis irígy szemét rád veti a király.
Matyej megtalálván a maga gazdáját, elszegődik aratónak »részből«, még arra is vállalkozik, hogy megalakítja a párokat, sőt ki is csépeli a rozst, s kinyomatja a búzát.
Lovai ugyan nincsenek, de az őt nem konfundálja.
Kieszelte már ő annak a módját. Lovat szívesen adnak neki kölcsön otthonról a szomszédok. Mert a ló meghízik míg az »ágyat« járja. Matyej úgy vezeti a dolgot, hogy ehessék közbe, amikor lehajlik.
Ha aztán az egyik gazda lovai fölveszik magokat, Matyej hazamegy, s más lovakat hoz. Szőrre legyenek csak egyformák, hogy a furfangot észre ne vegye a gazda.
Ősz felé vígan ballag haza Matyej. Két társzekér viszi utána a gabonát, a »részt«.
Ő maga is megvetőleg gondol most a seprőkre s vígan, lelkesedéssel dúdolja, amint gyalog üget a szekerek mellett:
Mátra, Tátra, Fátra,
Három legnagyobb hegy,
Mely a földet nyomja.
Három legnagyobb hegy,
Mely a földet nyomja.
De amerre útja viszi, faluk és szérük mellett, néhol egyszerre elhal ajkain a vidámság.
Egy-egy bolond gőzcséplőgép zakatol bele az éneklésébe.
A Matyej szíve elszorul.
Nemcsak a nyírvesszőt tette tönkre a cirok, hanem a cséplőt is szemlátomást agyonüti a »masina«.
Szalad a világ minden dolga szanaszét, mint az összetört tál cserepei.
Ide tótok, drótozzátok meg, hadd legyen még együtt, úgy ahogy volt, egy darabig.
