A VÁRMEGYE MULAT • 1893 (41. kötet)
A VÁRMEGYE MULAT •
1893
(41. kötet)
1893
(41. kötet)
Már Szontagh Pál őexcellenciája úgy nevezte el a skízt, hogy »közéletünk kimagasló alakja«. S ez a mondása megmarad még akkor is, mikor már senki sem fogja tudni, hogy ő létezett és hogy valóságos belső titkos tanácsos volt. A skíz még akkor is létezni fog és uralkodik közéletünk egén.
A nemes vármegyét, a nagy, hatalmas bástyát is veszély környékezi, már csak az imádság tartja, de a skíz dönthetetlenül áll – éppen a vármegyékben, mintha ő lenne a főispán, a »huszonegyes« a viceispán, a pagát pedig az autonómia, amelyet folyton menteni kell, hogy valahogy el ne üssék.
A nemes kompánia most is együtt van. A hatalmasok. Színhely a méltóságos főispán úr szobája. Hogy melyik megyében? Én istenem, akármelyikben.
Az ember látja, hogy nappal van, mert gyertyák nem égnek az asztalon, meglehet, hogy délelőtt van, de ezt bizonyosra állítani nagy violencia lenne. Ami a történelmi időt illeti, az ember a Tisza előtti időkre tenné, mert ott áll a piciny asztalkán öblös tartóban a szűzdohány (hogy szűz a dohány, arra meg is esküszöm). Holott a Tisza-rezsim már tiltja a szűzdohányt. Tehát Tisza előtti volna a dolog, ha a főispáni titkár, aki pedig éppen most dobja oda az utolsó kártyát, nem volna Tisza alatti species. Így azonban anakronizmus fordul elő, amit azonban szintén nem mernék egészen a festő hibájának tulajdonítani, mert a szűzdohányban alighanem őméltósága a ludas.
Hanem hogy a szűzdohány és a főispáni titkár egyugyanazon időben lehetetlenség, az semmi. Nagyobb csodákat is mívelt már ennél a vármegye.
A kép jó, nagyon jó; méltó megörökítése a nagy eseménynek, mely olyan derült hangulatba hozta a társaságot, s mely sokkal több érdeklődést fog kelteni holnap mindenfelé, mint a legközelebbi belügyminiszteri rendelet.
A gibicet, az árvaszéki elnök urat szinte a nevetőgörcs fogja el. »Soha ilyet!« – kiáltja hahotázva, finom selyemkeszkenőjével törli a homlokát.
Őméltóságának a főispán úrnak orráról leesett a cvikker a nagy kacajtól s kezét felemelve dől hátra:
– No, ezt nem adom száz forintért!
A titkár is mosolyog, de hogyisne, hogyisne! Hiszen régen áll a világ, de ilyesmi még elő nem fordult… hehehe…
A megrökönyödött plébános úr, akin megesett a nagy baj, – (tetszik a hajdúnak, a kujonnak, hogy nem a vármegye urain történt csúfság, hanem a kléruson) – még mindig megriadva beszéli el a szolgabírónak az óriási szerencsétlenséget, hogy történt, mint történt, olyan elszontyolodott, rémült arccal, mintha valami hajótörést mesélne. A szolgabíró jó ember, csupa tisztességből a szent ember iránt, türtőzteti magát, komolyan hallgatja, pedig tudom, ő is nevethetnék.
Hát úgy történt, hogy a főtisztelendő úr megolvasta a kiosztott kártyákat és azt látta, hogy neki csak tizenegy jutott, minélfogva a szabályok szerint (s ezek rideg szabályok, nem olyanok, mint a megyei szabályrendeletek) semmis a játék. Gondolja tehát magában, hogy majd csinálok én most egy tréfát s mégegyszer megolvassa a kártyáit, bizony most is csak tizenegy tizenkettő helyett; hát jól van, egyszerre pózba helyezi magát, és kikiáltja a legnagyobb szót:
– Tizenkét tarokk, solo, tout les trois, pagát ultimo.
A főispán, akinél a skíz van, csodálkozva néz rá, siet hirtelen közbevágni:
– Kontra a tout les trois-nak!
A fiatal titkárnál bujkál a pagát.
– Kontra az ultimonak! – ordítja.
A szolgabírónál pedig kilenc tarokk legelész egy sorban, mire ő is rázendíti:
– Kontra a játéknak.
A tisztelendő úr csak mosolyog, mosolyog. No, csak acsarkodjatok, majd a végén én nevetek; hiszen jól tudja ő, hogy áll a dolog, nincs őneki se pagátja, se skízje, se tizenkét tarokkja, – hanem van tizenegy kártyája, ami elveszi a játék érvényét. Micsoda kapitális vicc lesz ebből a végén, hogy fognak bosszankodni a partnerek, amikor a képzelt »nagy fogás« lezsugorodik az osztó hibájának. Furfangos arccal mennydörgi tehát vissza:
– Rekontra mindennek!
S ezzel nagy komolyan kezdi kiadogatni a kártyákat s amint tapogatja, nyomogatja egyiket a másik után, egyszerre csak (hogy el nem ájul az ember egy ilyen szituációban!) kimorzsolja bütykös ujjaival a ragadós kártyákból – a tizenkettediket. Oda volt tapadva az átkozott a coeur dámához.
Megfagyott a vér a szegény plébánosban, mert nemcsak, hogy sok pénzbe kerül, de a szégyen, az örökös nagy szégyen… Csak az incselkedő ördög merhet ilyet tenni az Úr szolgájával.
– Hahaha, hahaha!
– No, ilyen csak egyetlenegyszer történt – mondja a boldog főispán extázisban. – Az is az én jelenlétemben, képviselő koromban, fent a klubban Móricz Pállal. Hanem most már add ide, János, azokat a kvaterkákat. Erre csakugyan inni kell egyet!
