I. A MI JÓ TANÁRUNK
I. A MI JÓ TANÁRUNK
Kegyelettel gondolok rá, s az élet ezer meg ezer apró bajai közt sokszor keresem szelíd, nyájas arcát, mert meg vagyunk szokva valamennyien a hajdanból, hogy ő segített rajtunk, ha valami bajunk volt.
Összes tanítványai szerették, ő is valamennyit ösmerte és szerette, még a rosszakat is szerette, mert mint mondá, azoknak nagyobb szükségük van a gyámolító kézre.
Ritka tudományos ember volt, tudott talán mindent a világon, átolvasott minden könyvet, beutazott minden országot, ösmert minden nemzetet, de csak egyet szeretett: a saját édes hazáját és nemzetét – hanem azt aztán valamennyinél forróban szerette.
A könyvekből is ami szép, jó van bennök, tanulságot vont belőle, de örülni csak a magyar könyvnek örült, s mikor egy-egy jelesebb irodalmi munka megjelent, ragyogó szemekkel hozta magával az osztályba, elkezdett róla beszélni, arca kigyúlt, szavai zománcot, erőt nyertek, nem tanár volt már, hanem szónok, nem tanított, hanem repült s magával ragadott bennünket is.
Azok, akik még a forradalomban tanítványai voltak, beszélik, hogy egy napon szokatlanul emeltebb fővel jött be az osztályba, mint egyébkor, akkor fiatal tanár volt még ő maga is. A nagy kávészínű karbonári köpenyeg nyakába volt ugyan kanyarítva, mint mindig, a könyv is ott volt a hóna alatt, – de a köpenyeg alatt ott volt a kard is.
– Fiúk! – mondá a köpenyeget lassan, méltóságteljesen lehámozva magáról. – Itt a kard és itt van a könyv, válasszatok. A haza, mely szült benneteket, mely bölcsőtök volt, s mely sírotok lesz, veszedelemben van. Ha a könyvet választjátok, leoldom ezt a kardot és itt maradok, mert arra vállalkoztam, hogy tanítani foglak. Igen, tanítani foglak a hazaszeretetre ez esetben, mert fájdalom, akkor még nem tanultátok azt meg tőlem. Ha pedig a kardot választjátok, akkor vezetlek benneteket…
Dörgő »éljen« hangzott fel, s mind kiugráltak a padokból a diákok.
– A kardot választjuk! – kiálták lelkesülten.
S az egész osztályból még aznap önkéntes csapat lett, mely végigküzdötte a szent harcot tanárával együtt.
Ezek a régi emlékek egész nimbuszt szőttek a kedves kis tanár körül. Rajongó szeretet vette körül, amerre csak járt-kelt, különösen mi, tanítványai éreztünk iránta melegen, minden tettét bámulatosnak találva s minden szavát aranynak.
És az is volt.
Gyönyörűen tudott magyarázni s nem egyszer képekben, apró tréfákban fejezte ki magát, s juttatta érvényre eszméit. – S ezért volt ő nagyobb egy fejjel a többieknél, mert nagy lelke nem bírt megmaradni a merev korlátok között, folytonosan kicsapott, néha magasabban röpült.
– Micsoda vonal ez? – kérdé egyszer Kiss Ferit a táblára rajzolt vonalra mutatva, hol három egyforma szög volt.
– Egyenközű háromszög – mondá Kiss Feri, aki különben kitűnő volt ebből a tudományból.
– Hát ez a másik?
– Az is egyenközű háromszög.
– De már ez… – mondá a harmadik szögre mutatva.
Kiss Feri zavarba jött, de végre is így szólt, bár nagyon félénken, bizonytalanul:
– Az is egyenközű háromszög.
– Helyesen van, fiam. Úgy van, az is egyenközű háromszög, s ez az a tudomány, amiben nekem se higgy, mert én is hazudhatom, hanem magad győződj meg.
Egy másik alkalommal a számtanról lévén szó, így magyarázta annak hasznát, mikor látta, hogy igen gyengék vagyunk benne:
– Én nem bánom, ha a latin nyelvet nem tanuljátok, mert ez csak a sírig tart. Az angyalok nem tudom micsoda nyelven beszélnek. Azt sem bánom, ha a történelmet nem tanuljátok, anélkül is megélhet az ember, ha ezer hold födje van ezen az árnyékvilágon – pedig a történelem is az én stúdiumom –, hanem, édes fiaim, a számtant okvetlenül tanuljátok, mert annak még a síron túl is hasznát veszitek: a kétszerkettő ott is négy.
Egy ízben a történelemből a francia befolyást magyarázván, mikor látta, hogy sehogy sem bírja fejünkbe verni az akkori diplomáciai furfangokat, melyek XIV. Lajos udvarából az egész világba szétágaztak, s melyek, mint valami pókháló, szerves összefüggésben állottak mindennel, ami ez időszakban történt, egyszerre élénken felkiáltott:
– Eh, ti még azt nem érthetitek, majd megmondom nektek magyarul. Fiúk, ha ebben az időben a francia királyné pelyhes szoknyát rántott volna magára, az egész Európa pelyhes szoknyában járt volna.
Ebből aztán csakugyan megértettük a francia befolyást, jobban, mintha egy kötet könyv magyarázná.
– A francia alkotmány – szólt máskor –, olyan, mint a bunda, meleget tart a francia nemzetnek: hol kifordítja, hol befordítja, akár a hortobágyi juhász. A mi alkotmányunk is olyan, mint a bunda, de olyan mint a medve bundája, ha el akarják venni – a bőrét is le kell nyúzni.
Lelkesítőleg hatottak ránk az ilyen szavak. A tanulók lelke termékeny talaj. Naggyá nő meg ott az elvetett nemes mag és gyorsan megfogamzik.
Szegény! be sokat is köszönhetünk neked, áldja meg az isten porló csontjaidat; fű, virág dúsan tenyésszen sírodon, égi harmat megfürössze, szellő lágyan, szelíden suttogjon fölötte andalító regéket.
Legutoljára az aggteleki barlangban láttam, mikor a gimnáziumot elvégeztük s még egyszer kirándultunk társaságában a híres barlangot megtekinteni.
A vezető ezúttal egész új nyílásba vezetett, ahol egyszerre megállt egy tárgynál s így szólt:
– Íme az Ádám bocskora.
A tanár elnevette magát.
– Ejnye no… Most már elhiszem, hogy Ádám mégsem volt magyar ember. Mert nem járt volna bocskorban.
Ez volt az utolsó vidám szava, az utolsó mosolya. Midőn a barlangból kijöttünk, nagy mellszúrásokról panaszkodott. Elmentünk Rozsnyóra, ott ágyba fektettük, s még aznap kilehelte nemes lelkét tanítványaitól környezve.
