III. JULISKA SORSA
III. JULISKA SORSA
De az események elősegítették azt, amit a szeretet nem akart engedni. Az öreg Kampós János még ez este veszedelmesen megbetegedett, úgyhogy reggelre már azt jelenttették a szolgabírónak, hogy önkívületi állapotban van.
A szolgabíró intézkedett, hogy a beteg a rögtönzött kórházba szállíttassék, a gyermekek sorsát pedig kezeibe vette a tegnapi terv szerint, a kis szőkék közül a Juliskát, kinek egy fekete lencse volt a bal ajkán, elküldte, a másikat pedig, Mariskát megtartotta magának.
Hosszasan betegeskedett az öreg, a tavasz, nyár elmúlt, a víz eltakarodott medrébe, a nagy árvízveszedelemnek csak a nyomai voltak már, de neki úgy tetszett, hogy azóta csak egy hosszú nap folyt le.
Úgy érezte magát, mint a magyar népmesék alakjai, kik ezredévekig meg vannak kövülve, szoborrá agyonátkozva, s midőn egy tündérke végre visszaadja nekik az életet, felugornak, megrázzák magokat s így szólnak: »Jaj, be soká aludtam! mintha csak tegnap este feküdtem volna le!«
Első kérdése az volt, mikor eszmélethez jutott:
Micsoda hónap van most?
Október! mondák neki.
Szent isten! Lehetséges-e? No, hiszen szépen vagyunk!
Egy egész csoda volt ez rá nézve. Most már mindent elhitt volna. Félve kérdezte, milyen esztendőt írunk Krisztus születése után, s bizony még talán azon se csudálkozott volna, ha azt mondják neki, hogy 2000-et.
A második gondolata unokái voltak. Elmondták neki sorsukat. Mind a kettő jó helyen van. Az egyik magánál a szolgabírónál, aki most már igen messze lakik, mert azóta képviselő lett egy másik vármegyében. A Marika Budapesten van, mert a képviselő ott lakik bizonyosan, a másik leányka pedig Rimaszombatban Kazay János uramnál. Vigasztalták, hogy ne búsuljon, a gyerekeknek kétségkívül semmi bajuk.
Kampós bátyót azonban nem lehetett megnyugtatni, alig várta, hogy felgyógyuljon, hogy kiszabaduljon a kórházból, az lesz az első dolga, felkeresi kis unokáit, ha a világ legvégén volnának is, ha térdig kellene is elkoptatnia értük a lábait.
Nem is nyugodott. Az ősz végével, körülbelül október 20-ikán hagyta el a kórházat s vette kezébe a vándorbotot Rimaszombat városa felé.
Szülővárosát is szerette volna megnézni, szíve vonzotta oda is, hogy apái telkén leborulva kisírhassa magát, de valami úgy hajtotta, úgy űzte azokhoz a gyerekekhez. Istenem, istenem, hátha valami bajuk van.
Az öreg Kampós János nem is ment Szegedre, hanem egyenesen Rimaszombat felé, mégpedig mint valami hódító hadvezér, toronyirányban, nem válogatva a vasúti vonalakat és utakat. Ösmerte az egész országot, még a régi jó időkben, mikor nem voltak vasutak; fuvaros volt őkigyelme, s még Lengyelországba is vállalkozott nemegyszer fuvarral.
Némely faluban napokig időzött, részint hogy pénzt, részint hogy erőt szerezzen a további utazásra.
Bizony már november hava volt, mikor végre megérkezett Rimaszombatba, éppen estére harangoztak, midőn sebesen ügetett a szabadkai hídon, s a csinos városkában mint mélázó csillagok egyenkint gyúltak ki a petróleum-lámpák.
A karcsú lutheránus toronyhoz érkezvén, egy suhanctól kérdé meg, hogy nem tudná-e megmondani, hol lakik ebben a városban Kazay uram?
-- Éppen a háza előtt van kigyelmed. Itt ez a két világos ablak!
Az öreg szíve nagyot dobbant örömében, azután remegni kezdett egész testében. Íme, amit olyan régen óhajtott, itt van a célnál, megtett érte hatvan mérföldnyi utat, s most, mikor már csak egypár lépés, erőt vesz rajta a gyöngeség s majdnem összeroskad. Mégsem tréfa hát a Balassa István története, ki száműzetésből hazatérve, harminckét évi rabságot kiállott, s hét napig lovagolt egyfolytában anélkül, hogy az egészségének megártott volna, de az első kedves arc látása odahaza, annyira elérzékenyítette, olyan hatást tett rá, hogy szörnyethalt.
Tántorogva közeledett a házhoz, hol kis unokája van, melyet most dehogy hagy itt többé, magával viszi, mert nem élhet nélküle.
Mikor az ablakhoz ért, már akkor erőt vett rajta a kíváncsiság, meg nem állhatta, hogy be ne pillantson a kivilágított szobába.
Sóvárgó tekintetet vetett be és ott feledte hosszan, hosszan.
Szegényes volt a szoba, de tiszta; az asztalnál a gazda ült és a szentírásból olvasott, az asszony pedig az almáriumpatkán, ölében a kis Juliskával, kit imádkozni tanított.
Kis kezei össze voltak téve szépen, hanem az ajka sokszor megakadt, s akkor zavartan tekintett fel az asszony jóságos szelíd arcába, melyből a szeretet melege sugárzott ki delejesen.
Az öregember látta, érezte ezt és szemeiből könnycseppek hullottak örömében.
»Áldott legyen a szellő is, mely ezt a zsúpfedeles házat éri, manna legyen az eső is, mely reá hull.«
Egy-két lépést tőn a kapuajtó felé. Rátette sovány, nagy kezét a kilincsre és ekkor jutott eszébe, hogy minek is megy ő be tulajdonképpen? Nem jobb volna visszafordulni?
Az a gyermek boldog ottan, isten szeretetében és tiszteletében nevelik szegény ember leányának. Ő nem nevelhetné így! Nyomorognia kellene mellette, a jó isten tudja, mi lenne belőle…
»Öreg, öreg! feddé önmagát te csupa önzésből kivennéd őt az áldott kezekből s betaszítanád a nagyvilág örvényébe.«
Megfordult s még egyszer az ablakhoz ment. A gyermek éppen akkor végezte imádságát s szép csengő hangja kihallatszott, mint valami mennyei zene:
»Adj, istenkém, jó éjszakát Kazay bácsinak, Kazay néninek…«
Hát még? mondja Kazay néni mosolyogva. Valakit megint kifelejtettél…
»És az én kedves nagyapámnak.«
De már ez több volt, mint amennyi örömet az öreg szíve megbírhatott. Odaborult a falra és sírt keservesen, mint a zápor.
Hej, ki ez, mi ez? Kicsoda kend? kiáltott rá egy járókelő. Mi baja van, bátyó?
Nincs nékem, hála istennek, semmi bajom, örömemben sírok.
Ritka ember kend. Tán bizony a lutrin nyert?
Legalább annyi, mintha nyertem volna mondá Kampós bátya jókedvűen, aztán elővéve a jó szegedi ravaszkodást, együgyűen kérdé:
Nem tudná kérem megmondani, ki lakik ebben a házban?
Kazay János a nejével. Hogyne tudnám, hiszen szomszédok vagyunk, itt a másik házban lakom.
Csak egyedül laknak?
Nem. Egy szegedi árvát magukhoz fogadtak, s azt úgy szeretik, mintha a tulajdon gyermekük volna.
Hát jó emberek?
A gazda maga a becsület… az asszony, az meg egy valóságos angyal.
Köszönöm, barátom! Isten áldja meg!
Hova tart, jó ember? Nálam meghálhat éjszakára, ha utas.
Köszönöm, de el kell mennem. Félek, ha itt maradok, elrontom, amit lelkemben elhatároztam, pedig az az igazi, azt kell tennem. Igen, azt fogom tenni…
Az öreg megigazította a szeredást vállain, azután megindult szépen azon az úton, amerre jött, s meg sem állott Osgyánig, hol kinyugodta magát és reggel friss erővel útnak indult Budapest felé.
