KRASZNAHORKA • 1886 (38. kötet)
KRASZNAHORKA •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Tótul azt jelenti: »gyönyörű erdőcske«, hanem ez a név nem illik rá, mert egy mészkősziklás hegyen áll, mely éppen nem tűri meg a fát, hanem kopáran fehérlik a messze vidéknek.
A vár keletkezését így mesélik kukoricahántás közben a Gömör megyei öregek.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag juhász ezen a tájon, de olyan gazdag volt, hogy nem tudott az aranyaival mit csinálni.
A gazdagsága onnan lett, hogy mikor egyszer a nyáját legelteté a Somhegyen, nagy rakás aranyat talált és egy követ. Hazavitte az aranyakat, a követ pedig odaadta a gyerekeinek, hogy játszadozzanak vele.
Később észre veszi, hogy a kő világít éjjel.
– Hm, ez jó lesz – gondolá –, legalább nem kell fáklyát égetni!
S elvette a követ a gyermekektől.
A követ azonban meglátta egy izmaelita nála, s meg akarta tőle venni.
– Nem adom a követ pénzért, mert pénzem van, hanem odaadom egy borjas tehénért.
Az izmaelita elhozta a tehenet, de a juhász gyerekei nagyon szerették a követ, hát így szólott:
– Nem adom oda a követ a tehénért sem.
– Hát tudod, mit – mondá az izmaelita –, egy egész gulyát adok érte.
Szeget ütött most a juhász fejében ez az ígéret, s miután ezentúl minduntalan kérték, csalogatták tőle a követ a környéken lakó bérlők, és még messzeföldről is jöttek e végből hozzá ravasz kalandorok, belátta, hogy a követ nem tarthatja tovább magánál, mert megölik érte, hanem hát ha már így van, elviszi ajándékba magának a királynak.
Ült pedig a trónon ekkor IV. Béla.
Ehhez ment a juhász s átadta neki a követ, hogy jó lesz vele játszani a királyi gyerekeknek.
Béla király megörült a kőnek, mert gyémánt volt s olyan nagy darab, hogy ki sem lehetett mondani az értékét.
Nagy tisztességgel látta vala el a juhászt s tetszésére bízta, hogy kérjen tőle valamit.
– Csak azt engedd meg, királyom, hogy hét juhaklot építhessek magamnak a földeidre.
No, ugyan ezt a csekélységet miért tagadta volna meg a király a szegény juhásztól.
Hazament a juhász és hét várat épített a talált pénzen, Tornát, Cseszneket, Berzetet, Sólyomkőt, Pelsőczöt, Szádvárt és Krasznahorkát. Tudom, megörült nekik a király, mert bizony szükség volt rájok nemsokára.
A juhászt Bebeknek hítták, s nevével sokszor sok századon át találkozunk a történelemben.
Negyedik Béla óta egész Ferdinándig mindig a Bebek családé volt Krasznahorka. Együtt támadt e család e várral s míg csak egzisztált, mindig övé volt.
Pedig nehéz harcokat kellett itt vívni nemegyszer. Legnevezetesebb ezek közt, midőn Bebek Ferencet az 1556-iki országgyűlés Ferdinándtól való elpártolásáért számadásra hívta fel s ő meg nem jelenvén, száműzetésre ítélték s ellene Detrik és Pukheim vezéreket küldték teljes hadi felszereléssel s több mint ötezer katonával.
1556-ban kisasszony-napja előtti vasárnapon, a várbeliek kitörtek az ostromlókra s azokat szétverték s egész Rozsnyóig kergették, ágyúikat s hadi felszerelvényeiket elfoglalva.
Sokáig is volt gúnyszó az osztrák pártiakra országszerte: »Mikor megyünk Krasznahorkára?«
A Bebekek után a koronáé lett a vár és királyi kapitányok védelmezték. 1575-ben Andrássy Péter uramat találjuk ott parancsnoklón, ki Erdélyben valami praktikába keveredett Báthory István fejedelem őnagysága ellen s rengeteg javaitól megfosztatván, ide Magyarországra menekült s itt Rudolf király mint »ideiglenes alkalmazást« adta neki e várkapitányságot.
De az Andrássy családnak nagyon megtetszett ez a hely s az »ideiglenességből« olyan »véglegesség« lett, hogy még a mai napig is az Andrássyaké a lakható vár.
Természetes, hogy ennek a megtartása ezentúl se volt kényelmes dolog. A kuruc csaták nem zajlottak le nyomtalanul fölötte se. Hol a kurucok lőtték, hol a labancok, amint ezek voltak künn vagy benn. Kétszer is megvolt cserélve a szerep!
Egyszer a Thököly ellen küzdő Schulcz tábornok egy álló esztendeig tartotta megszállva nagy haddal s mégsem vehette be, míg a vár ura aztán hallotta Thököly bukását, maga is átment az udvar hűségére.
Jó Rákóczi Ferenc kurucai egypár év múlva megint csak benéztek és harcoltak benne.
Hanem aztán ez »utolsó« is volt.
Azóta mély csend van Krasznahorkán. A harcos idők jeléül legfeljebb néhány ócska ágyú ásít ott a várfokon, egyik pláne ezzel a bemutatással: »Franciscus Bebek me fieri jussit 1547«.
Jó is ez a csend ott.
A vár egyik szobájában üveg koporsóban egy szép asszony fekszik fekete ruhában, Andrássy Istvánné Serédy Zsófia. S az a szép asszony mégsem tud egészen elaludni, mégse tud elporladni.
Csodának mutogatják a holttetemet, mely közel kétszáz éve lesz már, ott fekszik mereven, de azért úgy néz ki, mintha csak tegnap temették volna oda. A ruha elporlad rajta időnként, új fekete ruhába öltöztetik újra, de ő nem tud elenyészni, porrá lenni,… mintha várna valakire az örök hulla.
