BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Arany Jánost joggal sorolják a Magyar Tudományos Akadémia legjelentősebb főtitkárai közé.
Nemcsak költői nagyságával és hírnevével adott fényt hivatalának. Tisztviselőként is kitűnt pontosságával, előzékenységével, tapintatával, hozzáértésével, a gondoskodására bízott s egyre növekvő, árnyalódó terület áttekintésével: műveltségének sokoldalúságával és megbízhatóságával. Az Akadémián nem csak tekintélye nőtt egyre, hanem az a megbecsülés, sőt szeretet is, amellyel körülvették. Fizetését – amely 1865. jan. 26-án történt megválasztásakor nem volt nagy – felemelték, titoknokból főtitkár lett, műveit ismételten jutalomban részesítették; 1867-től kezdve a palotában kapott lakást; 1876-ban történt lemondását nem fogadták el, segéderőket rendeltek mellé, s kérésének, hogy végleg letehesse hivatalát, csak három évvel később, 1879-ben tettek eleget. Akkor is azzal a feltétellel, hogy „főtitkári fizetésének élethossziglani élvezetében meghagyatik”, hogy megtartja lakását, és elfogadja a tiszteletbeli főtitkár címét. Csak az utóbbi két feltételt fogadta el; így tehát 1882. okt. 22-én bekövetkezett haláláig a palota lakója maradt. Annak oszlopcsarnokában ravatalozták is fel, s onnan temették kivételes tiszteletadással.
Ezek után joggal különösnek mondható, hogy Arany nem érezte jól magát az Akadémián. Már jelentős szótöbbséggel történt megválasztása alkalmával kijelentette: „Állásomat csak ideiglenesnek kívánom tekinteni. Egy, legfölebb két év megmutatja, ha képes leszek-e betölteni fontos hivatalomat, egy vagy két év a Tekintetes Akadémiának is elegendő a körültekintésre, hogy helyemet alkalmasb egyénnel pótolhassa.” S pár hónap múlva ezt írta sógorénak: „Bizonyos, hogy nem viszem soká, vagy ha viszem, ez lesz minden foglalatosságom.” 1866 végén Tompának: „…alig érek rá, hogy érdeklődjem: én csak a magam jármával vesződöm… Szeretnék menekülni ettől a nem nekem való hivataltól…” Két évvel később, újra sógorának: „Borzadok a gondolattól, hogy még az év folytán se válhassak meg e nem nekem való állapottól…”: de „Függetlenségi vágyaim egymás után mennek füstbe; alkalmasint meg kell maradnom a hivatalban, hogy legyen hova lehajtani fejemet”. A járom, a lánc, az értelmetlen, kényszerülve végzett munka képei végigkísérik az akadémiai hivatal tizennégy évének megnyilatkozásait ugyanúgy, mint a panasz, hogy nem jut az igazi feladatokhoz, a költői munkákhoz. Azon az áldott nyáron is, amely a Margitsziget árnyas csendjében létresegítette az Őszikéket, abból akart még valamit megmenteni „ami tizenkét éven át beléfagyott”.
Ennek az elhallgatásnak, e „belefagyás”-nak magyarázatául a költő két okot is adott. Az első Arany Juliska halála. A szeretett leányt apja titoknokká választásának évében vitte el egy heveny betegség. A seb sokáig nem hegedt be; s az a „pyramidál gránit darab”, amelyet a költő az oly fájdalmasan kedves sírra állíttatott a nagyszalontai temetőben: „egyszersmind évek óta sóvárgó ábrándjaim zárókövét képezi” – írta Tompának. Arról ábrándozott – voltaképpen azóta, amióta elkerült onnan –, hogy „egy kis független nyugalmat” teremtve magának a dalra, odaköltözhet, ahol emlékeiben, vágyaiban mindig is igazán otthon érezte magát, s ahova azért is adta boldogan férjhez lányát, mert úgy remélte, utána költözhet majd: Szalontára. A másik ok: a munka járma, amelyről annyiszor panaszkodott, s amelyet mégsem tett le akkor sem, amikor már külső, eleve elhárított segítség nélkül is rég biztosíthatta volna magának azt a vágyva emlegetett függetlenséget – hiszen hagyatékát 112 790 frt-ra becsülte a közjegyző, s ez 1882-ben igen komoly vagyonnak számíthatott.
Tisztelői, méltatói hosszú időn át el is fogadták Arany magyarázatát; legfeljebb korai megöregedésének; hosszas betegeskedésének mozzanataival egészítették ki ezt. Nem méltatták figyelemre azokat a politikai okokat, amelyek arra késztették Aranyt, hogy a „nemzet élő klasszikusának” magas polcára emelve, azzal szóljon, hogy hallgat. Mert tudni kell, hogy Összegyűjtött műveinek közrebocsátása után (1867) eredeti új művet jóformán semmit sem tett közzé; az Őszikéket a kulcscsal zárható Kapcsos könyvbe írta be, s „tört kora” főművét, a Toldi szerelmét is csak kis példányszámban, inkább a türelmetlen barátok számára bocsátotta közre, „a szerző sajátja”-ként. Az Akadémia tehát olyan fogság volt számára, amelyben, mert védelmet is nyújtott, akkor is megmaradt, amikor már nyugodtan kiléphetett volna belőle.
De van Arany akadémiai főtitkárságának még egy sajátságos, voltaképpen soha nem bolygatott, meg nem fejtett titka. Közismert, hogy a debreceni kollégiumban a „diploma” megszerzéséhez szükséges éveket nem járta végig: iskolai tanulmányait tehát nem fejezte be. Nagyon felfele kerekítünk, ha soha ki nem adott, mert ki nem adható végbizonyítványát egy közepes gimnáziumi érettségivel próbáljuk egyenértékűnek minősíteni. S ezt az embert, akit műveltségének megalapozásában és kifejlesztésében alig segítettek a „jó gyerekszoba'' ajándékai, s csak nagyon kissé a méltó társakkal való érintkezésben nyert benyomások, aki, egyszóval: mindent maga tanult meg s legtöbbet magának köszönhetett, a Magyar Tudományos Akadémia fenntartások nélkül, és jó okkal választotta titoknokául, majd főtitkárául. S ő e rendkívül sokrétű, eleven és a viharosan fejlődő európai szellemi világ egészét átfogó műveltséget, tájékozottságot kívánó tisztséget mintaszerűen be is töltötte. Holott nem erre készült. Nevet, elismerést, országos tekintélyt nem tudósként, hanem költőként szerzett. Tudósnak nem is tartotta magát; a tudományban igen figyelemre méltó, nemegyszer úttörő jelentőségű kezdeményezéseit és eredményeit csak újabban értékeli igazán a kutatás.
Helye, szerepe, munkája az Akadémián ezért is tűnik fel távlattalannak, ellentmondásosnak, nem egy vonatkozásában érthetetlennek, ha csupán ott töltött éveire, ott végzett munkájára figyelünk. Ismernünk kell az előzményeket is. Olyan tanulmányban, amely Aranyról, a tudósról, a szerkesztőről, az Akadémia főtitkáráról szól, természetesen főként pályájának azokra az összetevőire kell figyelnünk, amelyeknek ilyen vonatkozásban van különös jelentőségük.
Aki mindent géniusza kivételességével, egyénisége ellentmondásosságával s a sorsát alakító társadalmi, politikai erők mozgásával magyaráz, általánosságokon túl alig jut. Kortársai között találunk nála nem kisebb tehetségeket s az övénél talán még érzékenyebb, ellentmondásosabb kedélyéletű egyéniségeket. Nyilvánvaló, hogy azok a társadalmi és politikai erők, amelyek oly nagy hatással voltak sorsának alakulására, másokat is emeltek-nyomtak, előrevittek vagy béklyóztak. S bizonyos, hogy a kivételes tehetségek teljesítményeit sohasem volt szokásban – mert nem is lehet – az iskolai bizonyítványok mértékével mérni. A magyar múlt, az Akadémia története is szolgál erre elég példával. A kiemelkedő tehetséget általában az érzékenységnek, igen gyakran a sorsnak, de minden esetben az önművelésnek az a kivételessége jellemzi, amelynek egyéni kibontakozása a pálya összefüggéseiben válik igazán láthatóvá, érthetővé. Aranynak sem csupán géniusza volt ritka-szép. Nagy és példás ember volt önművelőként is. Élete végéig tanult. Értelme mindent felfogott, megmért és helyére tett. Pályájának alakulásában nagy szerep jutott „túlérzékeny fájvirág” természetének is, de talán még nagyobb a valóság tiszteletének; annak a tulajdonságának, amit – költészetére vonatkoztatva, de egész személyiségére érvényesen – így fejezett ki: „Mindig marad – ha a fejére áll is – Ő nála valami vaskos, reális.” Ezért tudott jóformán mindent megtanulni.
