A MAGYAR HÁZ
A MAGYAR HÁZ
Bátky Zsigmond tudományos munkásságának legjelentősebb területe a népi építkezés kutatása. A lakóház, a népi építkezés iránti érdeklődése már tudományos pályájának első éveiben megnyilatkozik. Érdeklődését könyvismertetései jelzik. A Néprajzi Múzeum Értesítőjében (1902) kemény és határozott bírálatban részesíti K. Fuchs és Bünker J. R. székely házról vallott megállapításait. „Jóakaratú együgyűségnek” nevezi Fuchsnak azt a nézetét, hogy a székely ház szláv állattenyésztők magashegyi istállójának és a szász háznak a vegyüléke. Nem kap enyhébb jelzőt – a különben kitűnő házbúvár – Bünker sem, aki szerint a székely és szász ház alaptípusa valamiféle ősárja ház volt. Később is szemmel tartja az európai lakóházkutatás fontosabb eredményeit, s azokról rövid bíráló hangú ismertetések formájában beszámol. Míg Bünker és Dachler nézetei ellen erősen hadakozik, elismeréssel ír Rudolf Meringer munkáiról, amelyek bőséges összehasonlító anyagot szolgáltatnak a számára.
Azután kisebb tanulmányokban hívja fel a figyelmet a népi építkezés, a tűzhelyek egy-egy kérdésére. Összehasonlító, eredetkereső megjegyzések kíséretében mutatja be a múzeum idevonatkozó tárgyait. Ismerteti azt a sárközi kemencetípust, amelynek falába kupa formájú kályhaszemeket illesztenek, hogy a hősugárzó felület nagyobb legyen. Az ilyen kifelé fordított kupák (bögrék) melegítésre, sütésre is szolgáltak. Rámutat a kupák nyugati, balkáni analógiáira. A kemencéknek ezek a tartozékai már a rómaiaknál is ismertek voltak. 1929-ben ismét visszatér a kupák kérdésére, elmondva, hogy a kupás kemencék magyar közvetítéssel honosodtak meg Boszniában. Eredeti nevük szoba. Rövid kommentárok kíséretében gazdag képanyagot közöl az alföldi boglya alakú gabonásokról, a bükki barlanglakásokról. Egy terjedelmesebb tanulmányban számol be a kalotaszegi Bánffyhunyadon és környékén végzett kutatásairól. A tanulmányban a telekrendszert, a kapuformákat, a lakóház- és a melléképületek gondos leírását nyújtja sok értékes adattal, megfigyeléssel egészítve ki Jankó János kalotaszegi monográfiáját. A falvakon belül – írja – egy-egy nemzetség elkülönülve lakik s a telken négy-öt rokoncsalád lakóháza foglal helyet. Bátkynak ezek a megfigyelései a későbbi társadalmi szempontú lakóházkutatás előhírnökei. Sajnálatos, hogy idevonatkozó megfigyeléseit részletesebben nem közölte. Mint már említettem, Bátky nem volt terepmunkás. Ez a legterjedelmesebb tanulmánya, amelyet saját gyűjtőútjainak jegyzeteiből állított össze.
Az 1900-as évek végén megszakadnak Bátkynak a népi építkezéssel foglalkozó írásai, könyvismertetései s ilyen tárgyú tanulmányokkal ismét az 1920-as évek elején jelentkezik. 1921-ben a Föld és Emberben jelenik meg a parasztházak építőanyag szerinti elterjedéséről készült tanulmánya. Ebben kifejti, hogy a lakóházat egyaránt tanulmányozhatja az etnográfus és a geográfus. De más-más szempontból és mértékben. A két felfogás között olyan viszony van, mint az általános növénytan és a növényföldrajz között. Az etnográfia az „egyes” lakóházból indul ki s annak belső életét, formáját vizsgálja, típusait fejlődését állapítja meg. A geográfia a típusokat alkotó csoportokat mint nagy, természetes életegységeket tárja elénk a környezettől meghatározott adottságaikkal, térszíni elhelyezkedésükkel és területi elterjedésükkel együtt. A lakóháztípusok a táj geográfiai képének lényeges vonásai. A statisztikai adatok feldolgozásával bemutatja azután a fa-, vályog- és sár-, valamint a kő- és téglaházak elterjedését s ezek kapcsolatát a földrajzi adottságokkal, a birtokviszonyokkal, a nemzetiségi megoszlással. Ahol az erdők a nagybirtokosok kezén vannak (pl. Krassó-Szörényben, Nyugat-Magyarországon) és jórészt „sajnos” vadászterületek, nem áll a parasztság rendelkezésére megfelelő faanyag, s ezért más építőanyagot (követ) használnak. A faépítkezést visszaszorította az erdők irtása, a fa értékének növekedése és a gyakori tűzvészek. A tanulmányban utal Bátky több néprajzi és emberföldrajzi feladatra. Így az erdei irtványok történeti távlatú feldolgozására. Olyan gondolatokat, szempontokat vet fel, amelyeket abban az időben csak a francia emberföldrajz kiemelkedő művelői (Vidal de la Blache, A. Demangeon) hangoztattak.
1930-ban a Néprajzi Múzeum Értesítőjében három jelentős tanulmánya látott napvilágot, amelyekben a honfoglalás kori sátortól a század eleji hagyományos háztípusokig a magyar lakóház fejlődéstörténetét, típusait igyekszik felvázolni.
Az első tanulmány A magyar sátor és emlékei. Abból indul ki, hogy a honfoglaló magyarság olyan műveltségű területről származik, ahol a nemez sátornak és a rudakból összeállított kúp alakú kunyhónak nagy hagyományai vannak. A honfoglalók, majd utánuk a kunok sátort és sátorkultúrát hoztak magukkal. A kerek, rácsos falazatú, pálcákból rakott, domború fedelű s nemezzel takart jurta a honfoglalás utáni századokban még lakásul szolgált. Ezt az ide-oda szállítható hajlékot a nomád népek nádból építve, vesszőből fonva és sárral, trágyával megtapasztva helyhez kötött épületek (ólak, őrhelyek, főzőhelyiségek, téli hajlékok) formájában utánozzák. Ilyenek a török népek karaulái. A helyhez kötött jurtaszerű épületeknek szakasztott párjai a göcseji pálinkafőző kunyhók, amelyek Bátky szerint késői hírmondói a korábban általánosan elterjedt sátorformának. A jurta leszármazottja továbbá a sövényből font kerek baromfiól és a kiskunsági pásztorok kerekes, mozgó eleséges talyigája is. A néprajzi párhuzamok sorából idézi Vetsei Pap István 1757-ben megjelent Magyar Geográfiájából a besszarábiai tatárokra vonatkozó leírást: „A városokat és Házokat nem kedvelik, a mezőkben a talyigákban és olly házatskákban, a’ melyeket egy helyből más helyben elvontathatnak a’ Barmaiknál s vetéseik mellett laknak, úgy hogy akit meg akarnak átkozni, azt kívánják néki: Lakozzék egy helyben, mint a Keresztyének.” A jurtát és az azzal rokon hajlékokat a magyarság török néprétege hozta magával. Az ugor réteghez kötődik a szálfákból, rudakból összeállított kúp alakú sátor, amely fakéreggel, bőrrel, földdel fedve a finnugor népeknél általános (finn kota, vogul-osztyák csum). Az osztyákok, vogulok, lappok vándorlásaik során az ilyen sátrat szétszedik s a rudakat rénszarvasaikkal szállítják tovább. Ez a sátorforma a magyarság körében sem ment feledésbe. Az erdőzónából kikerülve nádból épített kotaszerű kunyhókat. Ilyenek a kunsági kontyos kunyhók, amelyek a század elején a pásztorok lakóhajlékai voltak. Napjainkban azonban már csak ólként használatosak. A jurta és kotaforma építmények analógiái Európa más népeinél is előfordulnak, s talán prehisztorikus hagyományokat őriznek, de mivel a magyarság török és ugor rétege sátoros építővilágból szakadt ki – joggal feltételezhetjük, hogy a fenti kunyhóformák ősi hagyatékaink sorába tartoznak. Megerősíti ezt a feltevést nyelvészeink újabb határozott megfogalmazása, amely szerint finnugor ház szavunk eredetileg fakéregből, állati bőrökből készített sátorfélét vagy földkunyhót jelenthetett. Az sem véletlen, hogy a honfoglalás előtti török eredetű magyar sátor szót átvették a környező szláv népek is. Az oroszok valószínűleg még a honfoglalás előtt, de hogy milyen tárgyi tartalommal, az még kiderítésre vár.
A másik tanulmánya A magyar ház eredetéhez címmel jelent meg, amelynek bevezetőjében Bátky felteszi a kérdést, hogy a nemez sátoron és az „igazoltnak látszó” kunyhószerű hajlékon kívül hozott-e magával a magyarság valamilyen házat, s miféle lényegbevágó módosulások érték azt a Kárpát-medencében? A régészeti szempontból is fontos kérdésre Bátky lényegében csak a nyelvészeti eredmények figyelembevételével tud feleletet adni. Elveti azt a Rhamm-féle elméletet, hogy a magyarság a házépítést, elsősorban a faház építését a dunántúli szlovénektől tanulta el. Hangsúlyozza, hogy nyelvünkben három ősi finnugor szó van a lakóházra: a lak, a hajlék és a ház. Mind a három – tekintetbe véve a finnugor analógiákat – eredetileg valamiféle primitív építményt jelentett. (A hajléknak csak az alapszava ugor eredetű. Valószínű, hogy a magyar nyelv külön életében keletkezett szó.) Noha a kunyhószerű hajlékok megnevezésére sereg tájszavunk van (hodály, huruba, kaliba, kóter, putri, szelep stb.), fenti szavaink fennmaradtak s közülük a legjelentősebb terminológiát, a házat a magyar nyelvterületen belül, sőt annak szélein sem tudta elnyomni a környező szlávok, románok és németek megfelelő szava, pl. a szláv izba. Sőt, a magyar ház-terminológia a honfoglalás előtt (?) átment az orosz nyelvbe is. Valamiféle ugor hagyományokat őrző honfoglalás kori ház meglétét támogatják az építkezés körébe tartozó más finnugor és ugor eredetű szavaink is, mint az ajtó, fél (ti. ajtófél), küszöb (?), fal, tető (?), fedél stb. Természetesen a szavak honfoglalás kori tárgyi tartalmának megállapítása sok nehézséget okoz. Nem valószínű, hogy a szavak mögött a faépítkezés gyakorlottabb ismerete húzódik meg, de sár-, sövény- és nádház építésére vonatkozhatnak. A szláv eredetű borona, szelemen, rag és eszterha szavaink csak a házépítés újabb technikai ismereteit jelzik, mert pl. falat gerendákból nemcsak borona módra lehet építeni, hanem páros karók közé rakott szálfákból is, mint azt a zürjének körében teszik. Kifejti aztán, hogy a nádépítkezést, a sőrés sövényépítkezéssel együtt a délorosz pusztákon gyakorolhatta a magyarság. Az ilyen építkezésnek megvoltak – éppen úgy, mint új hazájában – a földrajzi feltételei. Hivatkozik Freisingeni Ottó püspökre, aki a XII. század közepén azt írja, hogy a Dunántúlon a leggyakoribb a nádház. Feltételezi, hogy a honfoglalás idején volt a magyarságnak – valószínű télen lakott – veremszerű, földbe mélyített háza is, noha ilyeneket aránylag későn (1353) említenek az oklevelek. A veremházak a századfordulóig sokkal elterjedtebbek voltak, mint gondolnók. A Dunántúlon éppen úgy laktak ilyen hajlékokban, mint a Nyírség homokbuckái között. A honfoglalás kori lakóház tagolódásáról azt tanítja, hogy az egyhelyiségű, középtűzhelyes lehetett. Az ilyen egyosztatú lakóház emléke él a kalotaszegi füstház és a szlavóniai szenesház elnevezésben. Természetesen sem a füstház, sem a szenesház nem hozható kapcsolatba a honfoglalás kori feltételezett középtűzhelyes házzal. Valószínű azonban, hogy középtűzhelyes, egyosztatú ház emlékét őrzi az alföldi tüzelős ól. A honfoglalás kori háznak lehetett valamiféle eresze, amelyre – a ma már különálló épületet jelentő – szín szó utal, amely talán honfoglalás előtti orosz kölcsönszó. A ház mellett kisméretű, lepénykenyér sütésére szolgáló, kúp alakú, tapasztott sövény kemencéje lehetett a magyarságnak, mint a mai Volga melléki török és finnugor népeknek. Ennek a kemencének a neve nem maradt reánk. Viszont már a X. század közepén, esetleg később a bolgár-szlávoktól átvett a magyarság egy pest néven ismert kemencét, amelyet a házba, a szabadtűzhely mellé telepített be. A pest nyelvi emlékei Erdélyben, a Nyitra völgyében még élnek. A szomszédos szláv népektől később átvett a magyarság kemence néven egy másik zárt tűzhelyet is. Ez eredetileg a szlávoknál (mint ma is az oroszoknál) fürdőzésre is szolgált, ti. a kemencében köveket hevítettek, s gőzfejlesztés céljából vizes edényekbe hányták, vagy magára a kőkemencére öntötték a vizet, s a gőzben fürödtek, mint a finn szaunában. Szerinte támogatja ennek a kemencének az átvételét banyakemence szavunk, amely eredetileg bányakemence lehetett. A bánya meleg fürdő jelentésben Békésben, Biharban, Nógrádban ma is ismeretes. A pest és kemence fennmaradt helyneveinkben. Bár ezek mészégető vagy közös használatú falusi kemencék telephelyei is lehettek. Bátkynak ez a tanulmánya a legproblematikusabb, de gondolatokban talán a leggazdagabb. Maga vallja be a tanulmány befejező soraiban, hogy „milyen kevés benne a bizonyosság s milyen sok a föltételezés, vagyis mit kell nekünk etnográfusoknak tennünk. Legelsősorban mennél több, aprólékosan leíró, tárgyi és nyelvi anyagot összehordani az egész ország területéről.”
Bátky eredményekben legmaradandóbb háztanulmánya a Magyar tűzhelyek és háztípusok, amely az előbbi kettő folytatása. Abból indul ki, hogy a parasztház legfontosabb „szerve” a tűzhely, amelynek alakulása fokmérője az illető hajlék műveltségi színvonalának. A ház fejlődése szorosan együtthalad a tűzhely tökéletesedésével. A parasztházak csoportosítása, rendszerbe foglalása mindenképpen nehézségekkel jár, de a tűzhely alapján mégis eredményeket érhetünk el. Miután röviden ismerteti és néhány kritikai megjegyzés kíséretében elveti az osztrák Bünker és Geramb korábbi osztályozását, megkísérli a tűzhelyek alapján megállapítani a századfordulón még hagyományos háztípusainkat.
Bátky öt magyar háztípust különböztet meg. Ezek a következők: 1. A keleti magyar vagy erdélyi háztípus eredeti formájában egyosztatú építmény, amelyhez három oldalról nyitott eresz járult. Az egyosztatú házban a földön vagy egészen alacsony sárpadkán ég a tűz, amely fölé sövényből font és megtapasztott csonka gúla alakú füstfogót (góc, gógány, pest, cserepes, cserény) építenek. A füstfogó különböző elnevezése a különböző kultúrérintkezéseket jelzi. A kemence újabb a házban. A tűzhely jellegzetes szerszáma a szénszító (félméternyi facső a tűz élesztésére) és a füstfogó mellé szerelt könyök alakú üsttartó guzs, guzsba vagy korlát. Gyakoriak az égő fa alátámasztására szolgáló vas tűzikutyák. A háztípus különböző formákban Biharon, Szatmáron, Szilágyságon és Zemplénen át – legalábbis egyes elemeiben – a palócságig terjed. A nagy területen a ház külső formájában lényegesen különböző lehet, de a tűzhely sajátságos típussá avatja. 2. Az északi magyar vagy palóc háztípus. Az egyosztatú hajlékot itt eredetileg egy nagyméretű, hasáb alakú kemence jellemzi, amelyet a házból (szobából) fűtenek. A füst szabadon oszlott el a házban vagy – fejlettebb fokon – a kemence tüzelőnyílása fölé helyezett sövényből font kürtő vezette a padlástérbe. A házhoz csatlakozó keskeny, hideg pitvar éppen olyan jelentéktelen része a háznak, mint a székely eresz. A kemence teteje, oldalpadkái fekvőhelyül szolgálnak. Magában a kemencében főznek, sütnek. A kemence Bátky szerint az északi szlávoktól került el hozzánk. Megerősíti ezt a feltevést a lakóház egyéb jellegzetessége is (pl. a tetőnek zsúpkötegekkel való lépcsőzetes fedése). A múlt század elejéről fennmaradt leírás szerint a pitvarhoz épült kamara a nők hálóhelyéül szolgált. 3. A déli magyar vagy alsó-dunántúli háztípusnál a fejlődés magva a konyhának használt ún. szenesház, amelynek egyik hátsó sarkában alacsony sárpadkán ég a tűz, s felette láncra akasztott rézbográcsban főznek. A tűzhely szerszámai „közép-európai és balkáni konyhaeszközök” keverékei, amelyek közül legjelentősebb a lapított félgömb alakú, agyagból formált puplika. A forró tűzpadkán ezzel leborítva sütötték a lepénykenyeret. Bátky szerint a szenesház ősiségét az a szokás is bizonyítja, hogy a leánykérés itt történik. A szobába csak a harmadszori megkérés után vezetik be a legény apját és keresztapját. A szenesházból leválasztott szobában sárkemence (cikó) vagy cserepekkel kirakott kályha áll, amelynek fűtőnyílása a szenesház tűzhelyére nyílik. Kiemeli Bátky a háztípus balkáni rokonságát, amit bizonyít, hogy jellegzetes formában a Dráva mellékén terjedt el. 4. Nyugati magyar vagy közép-dunántúli háztípus. A lakóház szobája, konyhája és kamarája külön-külön ajtóval nyílik a tornácra (így van ez a déli magyar háztípusnál is). A konyhai helyiségben terjedelmes kenyérsütő kemence áll, amelynek füstje a konyhaajtó feletti nyíláson távozik a szabadba. Ez a kemencés helyiség a lakóház sejtje. A feltevést erősítik a korábbi göcseji leírások, amelyek szerint régen nem volt szoba. A család nagy konyhában lakott. Ennek nagysága meghaladta a mai szobáét. A kemencés helyiség további fejlődését igen bonyolultan vázolja Bátky. Az útját nem is követjük tovább. Csupán azt a véleményét rögzítem le, hogy a fenti kemence valószínű szlovén eredetű s jellegzetes eszköze a villa formájú bürügle vagy kuruglya. Ezzel rakják be a fazekakat a kemencébe, ill. veszik ki onnan. A kemencés konyhához cserépkályhás szoba járul. Göcsej, a vasi Őrség a háztípus jellegzetes elterjedési területe. 5. A középmagyar vagy alföldi háztípus tűzhelyes helyisége, a konyha nem füstös, mint az előző két típusé. A konyhának pendelykéménye van, amely alatt különböző formájú, főzésre használatos padkák állanak. A Sárrétről ismerünk szabadon álló kerek vagy asztal formájú padkákat is, amelyek körüljárhatók. A konyhát a szobától elválasztó fal melletti padkára rendszerint főzőkatlanok épülnek, s erre a főzőpadkára nyílik a szobabeli boglyakemence fűtőnyílása. Ezt a ma is még lépten-nyomon előforduló alföldi boglyakemencét Bátky a német kályhákkal rokonítja, de a szabadba rakott ősi sütőkemencék utánzatainak is véli. A boglyakemencés helyiség kialakulását megelőzően (mikor?) a tűzhelyes konyhába is bekerült a Dunántúl irányából egy asztalforma kemence, amely a kemencés szoba kialakulásával összezsugorodott, középpadkás főzőtűzhellyé alakult vagy teljesen el is tűnt.
Bátky tanulmányának megjelenése óta szinte félszázad telt el. Az újabb kutatások igazolták véleményét, hogy a fenti típusokhoz egyenrangú új típusok aligha csatlakoznak. Abban is igaza volt, hogy a későbbi kutatás számtalan változatot, altípust, átmeneti formát hoz majd felszínre s jobban kimutathatók lesznek a különböző kölcsönhatások. Rendszerezése a századforduló magyar háztípusairól ma is elfogadható. Hiányoljuk azonban, hogy a típusok megállapításánál nem vette tekintetbe a tetőszerkezetet, a fedőanyagot, a faltechnikát és a lakóház egyéb lényeges jellegzetességeit. De mindezeket közös nevezőre hozni és ily módon típusokat megállapítani lehetetlen. Az építkezés egyes elemei sokkal inkább típusjelzők, mint az elemek összessége. Nagy érdeme Bátkynak, hogy a magyar lakóháztípusok megállapítása során közép-európai távlatokban gondolkozott, és észrevette a Kárpát-medence különböző paraszti lakóházainak egymással való kapcsolatát. Felhívta a figyelmet azokra a kultúráramlatokra, amelyek formálták az egyes lakóháztípusokat.
Bátky későbbi háztanulmányaiban tovább boncolja azokat a problémákat, amelyeket korábbi munkáiban felvetett. Egyik-másik cikke rendkívül bonyolult, feltevéseket feltevésekre halmoz, s a nyelvtudomány eredményeinek területe felől próbálja megbolygatni a néprajzi kérdéseket. Nemegyszer éles kritikával kíséri Cs. Sebestyén Károly munkásságát.
Egyik vitacikkében elutasítja Cs. Sebestyénnek azt a véleményét, hogy a parasztházaink homlokfala mentén emelt sárpadkák valaha is tüzelőpadkák lettek volna. Tehát nem volt tűzhely a magyar paraszti hajlék előtt. A padkát ugyan a palócoknál tiszpal, Göcsejben kis tűzhely néven ismerik. Ezek az elnevezések azonban a házbeli tüzelőpadkák szemlélete révén támadt elnevezések. Az orosz ház homlokfalánál sem volt tűzhely, amelyre analógiaként Cs. Sebestyén hivatkozik. Rámutat arra, hogy a magyar szoba eredetileg nem lakóhelyiség volt, hanem sárból rakott kemence, kályha. „Egy a szoba a kemencével” szólásunk ennek az emlékét őrzi. A szobának nevezett kemence nyugatról került hozzánk, majd tőlünk tovább nyomult a Balkán északnyugati területére, Boszniába. Felveti a székely tűzhelyek füstelvezető kürtőjének, a gógánynak az eredetét. Szerinte a XII. században Stájerországból betelepült torockói bányászok hozták magukkal a székely tűzhelyeknek ezt a fontos kellékét. Véleményét kritikával kell fogadnunk, mert ez a tűzhelytípus a Kárpátoktól délre a román síkságon és a Balkánon is elterjedt. A kérdést bonyolítja, hogy a gógány személy- és helynévként is előfordul. Valószínű azonban, hogy helyes nyomon jár, amikor azt veti fel, hogy az Északi Kárpátok asztalforma kürtős kemencéi az északi szláv kemencék és egy kandallószerű tűzhely keveredéséből jöttek létre. Újból megbolygatja a bolgár-szláv átvételű pest kérdését, s főleg moldvai magyar példákkal igyekszik bizonyítani, hogy a pest kis méretű, boglyaforma szobai kemence volt.
Bátkynak útmutató jelentőségű az a háztanulmánya, amely tulajdonképpen csak részletes méltatása és magyar anyaggal, szempontokkal való kiegészítése Br. Schier sokat forgatott könyvének (Hauslandschaften und Kulturbewegungen im östlichen Mitteleuropa. Reichenberg, 1932.). A tanulmány részleteinek követésére itt nincs lehetőség, csupán azt az elvi figyelmeztetését húzom alá, hogy a ház „nem valami megmerevedett egység, hanem különféle eredetű és korú egységek összessége. Élő szervezet, melynek alkotórészei örök nyugtalanságban, keveredésben, kiegyenlítődésben, mozgásban, vándorlásban vannak. E mozgalmak kétféleképpen terjednek: 1. népek helyváltoztatásával (főképpen a korai történeti időkben), és 2. önmaguktól, két ellentétes kultúrsarok között, a dinamika szabályai szerint.”
E könyvecske írója csak hálás lehet Bátkynak, hogy kemény, de emelkedett hangú, a további tudományos elmélyedésre biztató bírálatban részesítette az ormánsági házról irt és más fiatalkori tanulmányait. Mennyire más az értéke az ilyen bírálatnak, mint az olyan könyvismertetésnek, amelyet a beosztott, a tanítvány a felettes munkájáról annak utasítására ír meg. Felfogásunk között főleg abban volt a különbség, hogy én az ormánsági ház és általában a déli magyar ház kialakulását az ősi tűzhelyes ház és a kályhás szoba összeépítésével magyaráztam, míg Bátky a tűzhelyes hajlék (szenesház) két részre tagolódásával. A szenesház balkáni kapcsolatát sem én, sem Bátky nem tagadta. Legfeljebb én – tekintetbe véve a tűzhelyek eszközeit, a környező horvátok lakóházát – jobban aláhúztam.
A magyar néprajzi lakóházkutatás ma is Bátky nyomdokain halad. Egyik legfontosabb feladatunk lenne az általa megállapított háztípusokat és a feltételezett ősi magyar házat az Árpád-kori emlékeket feltáró újabb archeológiai ásatások eredményeivel összevetni. De már egy rövid áttekintés után is megállapíthatjuk, hogy a leletek sokban alátámasztják Bátkynak a honfoglalás kori veremházra vonatkozó véleményét. A leletek utalnak az ő honfoglalás kori egyosztatú tűzhelyes házára, valamint a lakóház kemencéjére, amely talán az a pest, amelyet Bátky a bolgár-szlávoktól való átvételnek gondol. Az Árpád-kori, szabadban álló kemencék a házból kitelepített pestek lehetnek. Különben már Bátky is felismerte a régészeti ásatások fontosságát, s éppen ezért adott helyet a Néprajzi Múzeum Értesítőjében Papp László és Csalog József kecskeméti, ill. sárközi ásatási eredményeinek.
