EPILÓGUS
EPILÓGUS
Pais Dezső halálával szinte egy korszak zárult le a magyar nyelvtudományban, jeléül annak, hogy korszakalkotó egyéniség volt. Élete, munkássága a hazai nyelvtudomány történetének igen hosszú, eseményekben dús szakaszát ívelte át, sok tekintetben kifejezve s egyszersmind meghatározva ezt az időszakot.
Mint sok és változatos körülményből összetevődött, ellentmondásokkal terhes kora, ő is hordozott magában bizonyos végleteket, egymásnak ellentmondó vagy legalábbis ilyeneknek látszó tulajdonságokat. Tudósi alázat együtt járt benne tudósi szenvedéllyel, a tények rigorózus tisztelete nem állt szemben a gondolati szárnyalással, az aprólékos gondosság megfért a nagyvonalúsággal, a ragaszkodás a hagyományokhoz összeillett az új szüntelen keresésével, a nemzeti elkötelezettség egységben állt a szabadelvűséggel, a harciasság párosult a szelídséggel, a szigor társult a megbocsátással, a teljesítmény tisztelete egységben volt a tekintély mellőzésével, a morcosság együtt élt a fesztelen, aranyos kedéllyel, az odaadó munka nem ellenkezett a feloldó kikapcsolódással, a magányosság megfért a társas élet igénylésével. Mindezek valami csodálatos harmóniában ötvöződtek össze benne, a tudóst, a tanárt, az embert elválaszthatatlan egységbe állítva, a személyi varázst megalapozva és fenntartva. Egyedülálló volt, utánozhatatlan és megismételhetetlen; ahogy Bóka László mondta róla szellemesen: „hapax legomenon”.
A tudomány iránti alázatban és az azért való rajongásban aligha múlta felül bárki is: szeretett nyelvtudományára az életét tette föl. Egész életútja bizonysága jeles mondása benne tökéletesen megvalósuló igazságának: „A tudomány az életért van – és a mi életünk legyen a tudományért!”
