A TUDÓS ÉS SZAKÍRÓ
A TUDÓS ÉS SZAKÍRÓ
Rodiczky Jenő – bármennyire is sokoldalú és sokrétű munkát végzett – elsősorban tudós volt.
Tudós volt, mert mind hajlama, mind tehetsége, mind fölkészültsége, mind tudása, mind a kutatás irányába törő szellemi készsége, mind pedig a tudomány területén elért úttörő eredményei a tudós rangjára emelték.
A tudomány iránti érdeklődése korán jelentkezett és már tizenhét éves korában (1861) tudományos értekezést írta Bánság bányásziparáról. Fölkészültségét széles körű nyelvtudására alapozott, hangyaszorgalommal párosult tudásvágya emelte a szükséges színvonalra. Tudását részben a sok irányú, szinte türelmetlen érdeklődése, részben ragyogó memóriája, részben kiváló rendszerező készsége fejlesztette ki.
Rodiczky külön is kiemelendő érdeme volt, hogy az akkoriban sokszor zavaros és itt-ott szertelenül túlzó, gyakran veszedelmes zsákutcában támolygó tudományos irányzatok útvesztőjében könnyen tájékozódott, és megtalálta azokat a célravezető elveket, amelyekre támaszkodva mindenkor egészséges és hasznos szemléletet teremtett és terjesztett. Már akkor – a legelsők között járva – rájött arra, hogy a mezőgazdaság irányítását. és fejlesztését csak a termelési viszonyok figyelembevételével formált egyértelmű szemléletre szabad építeni.
Rodiczky Jenő tudományos munkásságát – mint főiskolai tanár; mint kutató, mint szakíró – hivatásszerűen végezte.
Még nem volt harminc esztendős, amikor azt írták róla, hagy „a tudósok azon ritka fajtájából való, kik vonzó és művészi elő adásuk által elfeledtetik az olvasóval a tudomány penészszagát, kathedrát és azt az egész roppant apparátust, melyre szerzőnek szüksége volt könyve megírásához: …Abból a lankadatlan türelemből, mely a tudomány világában a lángész egyik alkatrészét képezi, neki nem csekély adagban kijutott… a tübingai egyetem elismerésének tényleges bizonyítékát is adta, midőn a szerzőt in absentiam doktorrá promoveálta és diplomával lepte meg” (Képes Világ 1873. IV. 16.).
Nyugdíjba menetele idején az akkori idők legtekintélyesebb mezőgazdasági orgánuma, a Köztelek című lap így jellemezte tudományos működését (1909: 2036):
„Ő figyelmeztetett a föld árjának szélsőséges éghajlatunk korrektívumául való nagy fontosságára. A föld árja mozgása és változásainak törvényszerűségéről több éven exakt kísérleteket folytatott, melyek a külföldi szakkörök figyelmét is felkeltették. Növénytermesztési kísérleteivel és azoknak időnkénti publikálásával egyike volt az elsőknek, ki a mezei kísérleteknek a tudomány .követelményeinek megfelelő keresztülvitelére buzdított; több eddig nálunk ismeretlen kultúrnövényt honosított meg, mint pl. a Viva Ervilia Willd, Phlaris coerulescens Desf., Oplisminus frumentaceus kunth. stb. Új válfajokat létesített (Miagrum sativum hibernum) és értékes gabonaféleségek terjesztésén eredményesen fáradozott”
Megítélésem szerint Rodiczky leghatásosabb működésének az igen széles skálájú szakirodalmi munkássága tekintendő.
A jóval több, mint félszáz magyar, német, francia és angol nyelven megjelent szakkönyve, önálló dolgozata és a szinte számba vehetetlen egyéb, nyomtatásban megjelent publikációja főleg a növénytermesztéssel és az állattenyésztéssel foglalkozik. Külön is kiemelendők a monografikus természetű: a burgonyával, a kukoricával, az árpával, a dohánnyal, továbbá a kézikönyv jellegű: az ipari, kereskedelmi és takarmánynövényekkel foglalkozó nagyobb munkái, ill. a sertéstenyésztésről, baromfitenyésztésről, juhtenyésztésről írt alapvető dolgozatai. Mindezeken kívül még más tárgyú, tudományos szintet elérő könyveket is írt a nemzetgazdaságtan, az egyesületi élet, a gyapjúismeret, a vadászat, az agrártörténet, az állatvédelem stb. kérdéseinek a köréből. Fent említett munkái legtöbb esetben alapvető, új utakat törő, tudományos értékű könyvek voltak, amelyeket eredményesen egészítettek ki a különböző tanulmányútjairól, általa rendezett és meglátogatott kiállításokról szóló nyomtatásban megjelent beszámolói. Tudományos munkáin kívül rengeteg fölvilágosító, ismeretterjesztő, tanácsadó, továbbképző és más, a tudományt népszerűsítő könyve és dolgozata is megjelent.
Rendkívül fontosak a gyapjúismeret fejlesztésében elért önálló kutatási eredményei, mert ezek egyrészt ezt a tudományágat jelentősen fejlesztették, másrészt mert a gyapjú értékének tudományos szintű meghatározásához a saját maga által konstruált eszközökkel is hozzájárult (Rodiczky-féle szakító-mérleg).
A lényegében tudományos munkát végző – általa életrehívott és egy időben általa is vezetett – Gyapjúminősítő Intézet a maga korában és nemében Európában egyedülálló és a külföld által általánosan elismert „minden ízében magyar intézmény” teljesen új utakon járt, mert a külföld hasonló intézetei, amelyek elsősorban a textilipar érdekeit szolgálták, nem voltak sem példái, sem elődei a Gyapjúminősítő Intézetnek, amely mindenekelőtt a „hanyatló juhtenyésztésünk istápolását tűzte ki céljául” (Köztelek 1909: 2035).
Kiemelést érdemel továbbá az is, hogy Rodiczky fölismerte a mezőgazdasági tudományok ősforrásának tekintendő – akkoriban még ki sem alakult – agrártörténetnek a jelentőségét; és mint pionír kezdte meg a magyar agrármúlt őserdejének irtását, hogy a ritkuló rengeteg közé végre némi fény vetődhessék mindarra, ami a helyes ítéletképzés előfeltétele.
Rodiczky már akkor rádöbbent, hogy az agrártörténet adataiból leszűrhető tanulságok nélkül nincs haladás, nincs és nem is lehet olyan egészséges szemlélet, amely a mezőgazdaság fejlődését helyesen irányíthatná.
Az 1914-ben – tehát lényegében élete végén – megjelent Aus Meiner Bekantschaft című munkájával tudós-önmagát adva írta, hogy „Wissen is Macht. Und Macht is auch die Erkenntnis, dass die vitalen Interessen von Gross-, Mittel- und Kleinbesitz identisch sind. Das Alpha und Omega aller richtigen Agrarpolitik ist die Vertiefung dieser Einsicht in allen landwirtschaftlichen Kreisen”. („A tudás hatalom. És a hatalom annak a felismerése, hogy a nagy-, közép- és kisbirtok életbevágó érdekei azonosak. Minden helyes agrárpolitika alfája és omegája e belátás elmélyítése a mezőgazdaság minden területén.”)
Aligha lehet Rodiczkyt, a tudóst találóbban jellemezni, mint ahogyan azt az általa életre hívott Gyapjúminősítő Intézet a maga teljességében tudja.
Ahhoz, hogy ennek az intézetnek a lényegét, jelentőségét és szerepét megfelelően értékelni és ezzel megteremtőjének tudományos munkastílusát ábrázolni lehessen, elengedhetetlen egy pillantást vetni a múltba és megkísérelni bemutatni azokat a körülményeket; amelyek az Intézet megszervezését szükségessé tették. Már itt meg kell jegyezni, hogy mai szemmel nézve bármennyire is szükség volt az Intézetre, megvalósítása mégis csak Rodiczky páratlan szívósságának, lankadatlan küzdőképességének az eredményeképpen lett lehetséges.
A juhtenyésztés a magyaroknál nagyon régi. Régebbi, mint maga az ország, hiszen már jóval a honfoglalás előtt, a Volga-Káma könyök dombvidékén tanyázó őseink juhokat tartottak. Bizonyíték erre a ma is élő magyar hortobágyi racka ,fajta, amely sehol a világon másutt nem fordul elő, csak ott, ahol magyarok élnek vagy éltek. Az erre a fajtára jellemző – minden más fajtától eltérő – pödrött szarvak fölbukkanása ugyanis kísérteties pontossággal jelzi azokat a helyeket, útvonalakat, amelyeket őshazának és vándorútnak nevez a történelemtudomány.
A juhtenyésztés jelentősége végigkísérte a magyar állattenyésztés múltját. A XVIII. század közepétől a XIX. század derekáig tartó időkben pedig az, ország legfontosabb állattartási ágazata lett, mert még az 1845–1848 előtti években is a magyarországi export értékének kereken egyharmadát a gyapjú adta. Többet, mint az összes gabonafélék együttesen. A gyapjú páratlan térhódítását Európában ezekben az időkben, mindenekelőtt az ipari forradalom nyomán jelentkező rendkívüli méretű nyersanyagkereslet idézte elő: Hozzájárult ehhez az életszínvonal általános emelkedése, sok esetben a fényűzés, de főképpen a posztóbehozatali tilalom, a napóleoni háborúk és az ezekkel járó kontinentális zár. Magyarországon mindez azért lett döntő tényező, mert a gyapjúárak szinte mértéktelennek mondható emelkedése révén olyan pénzösszegek kerültek az országba, amelyek nemcsak elősegítették, hanem jóformán lehetővé tették a mezőgazdaságban a tőkés termelési viszonyok kialakulását .
Rodiczky mindezt nagyon jól tudta. Egyrészt, mert – mint már erről szó esett – a családi hagyomány eleve juhszeretettel „terhelte.” Az anyai déd- és nagyapa egyaránt neves juhtenyésztő volt. Az utóbbi – Bartosságh József (1782–1843) termékeny szakíró is volt, akinek a Beobachtungen bei der Veredlung der Schaafe (1824) és a Gyakorlati tapasztalatok a birkatenyésztés körében (1840) című, juhtenyésztéssel foglalkozó munkáit a haladó mezőgazdák országszerte ismerték. Mindez szinte a „noblesse oblige” kötelezettségével hagyta örökségül az unokára a juhtenyésztés művelését.
Ehhez járult még, hogy Rodiczky különös előszeretettel foglalkozott agrártörténeti kérdésekkel és ő volt hazánkban az első, aki a magyar juhtenyésztés történetét földolgozta: (Adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez. A juhtenyésztés. 1880.). Így tehát „első kézből” volt módjában a magyar juhtenyésztés alakulását tanulmányozni.
A juhtenyésztés dicsőségesen derűs időszakát azonban – éppen Rodiczky idejében – egy túlságosan is borús követte. Megjelent ugyanis Európában – az USA prohibitív vámrendszere miatt a tengerentúli piacokról kiszoruló és így sokkal olcsóbb – ausztráliai gyapjú. A magyarországi gyapjúexport értéke 1882-től 1895-ig több mint háromnegyedével csökkent, a juhlegelőket nagyrészt fölszántották, a megmaradottak többségét a vízszabályozások sok helyen elsilányították és a juhállomány kereken a felére csökkent. Maga a tagosítás is leszűkítette a legeltetési lehetőségeket, a nyomáskényszer megszűnésével nagyrészt lehetetlenné vált az ugarok legeltetése. A „puszta összement”, jellemezte az új helyzetet az élésszemű kortárs (Ditz 1869).
Az elmondottak természetszerűleg arra kényszerítették a közfigyelmet, hogy az eddiginél helyesebb, főleg korszerűbb tartási és tenyésztési elveket és eljárásokat alkalmazzon, és a juh legfontosabb – még ma a műszálak korában is – nélkülözhetetlen termékét, a gyapjút elfogadhatóan értékeljék.
Ez az értékelés akkoriban sorsdöntő és megoldatlan föladat volt, mert a gyapjúnak csak mintegy harmada a fölhasználható, a fonható anyag, a többi kétharmad nedvesség, gyapjúzsír és szenny. Amikor tehát arról volt szó, hogy ez vagy az a gyapjú, mennyit ér, teljesen sötétben tapogatództak, mert nem tudhatták, hogy a szóban forgó tétel hány százaléka érték, hány százaléka értéktelen, sőt káros anyag.
Egyébként is, mire a bundából szövet lesz, a gyapjúnak a mosás, a szárítás, a porolás, a fésülés, a fonás, a szövés során – a különböző egyéb más válogatási, keverési, nyújtási, festési, színezési, tisztogatási, nemezelési, vasalási, gőzölési, bolyhozási, nyírási stb. eljárásokról nem is beszélve – szinte fölsorolhatatlanul sokféle kémiai, fizikai, mechanikai igénybevételt kell eltűrnie és kibírnia, hogy a kívánt formát, színt, fényt, mintázatot és a többi egyéb más tulajdonságot fölvehesse. Mindennek az érdekében már magának az elemi gyapjúszálnak is természetesen igen sok értékmeghatározó tulajdonsággal kell bírnia (hosszúság, finomság, erősség, zsugorodó- és nedvszívó-képesség, szín, fény, göndörödés, szálhűség stb.).
Ezt a túlságosan is sok kívánalmat és tulajdonságot megmérni és egyetlen értékre egyszerűsíteni, vagyis a juhról lenyírt gyapjú egységnyi súlyát értékben hitelesen kifejezni csak a tudomány eszközeivel lehetett.
Rodiczky elévülhetetlen érdeme, hogy ezt a tényt fölismerte, megoldotta, s gyakorlatilag meg is valósította.
Az 1898-ban létesített M. kir. Gyapjúminősítő Intézet legfontosabb föladata volt a külföldön is működő, de a textilipar érdekeit szolgáló hasonló intézményekben is dívó, normális nedvességtartalomra való átszámítás – szakmai szóval élve kondicionálás – műveletén túlmenően tudományos eszközökkel, elsősorban a mezőgazdasági termelés érdekében meghatározni a gyapjúszál értékét. Rodiczky nemcsak kidolgozta az ehhez szükséges mérési eljárások nagy részét, hanem ezekhez új eszközöket is szerkesztett, közöttük a már említett Rodiczky-féle szálszilárdságot meghatározó mérőeszközt, amely ma is használatos műszer.
Az Intézet igazgatójaként mint a Földművelésügyi Minisztérium „véleményező szakközege” is jelentős szerepet játszott. Rodiczky közreműködött a nyilvános gyapjúárverések értékmeghatározó bizottságában is, amely alkalmat nyújtott mind a juhtartóknak, mind a gyapjúkereskedőknek és a textiliparnak ahhoz, hogy a „termék, illetve árujuk értékét és alkalmazhatóságát illetőleg elfogulatlan szakvéleményt nyerhessenek.”
A gyapjúminősítésnek ez a szervezete hozta létre még az úgynevezett „bonitálások” – később országszerte elterjedt rendszerét, amely a juhtenyésztés fejlesztésének lett az egyik alappillére. A bonitálások tették ugyanis lehetővé, hogy a juhok százezreit évente fölülvizsgálva és értékelve megállapíthatták, hogy a magyarországi juhnyájakban melyik állat bundája ért aranyat és melyik csak homokot. Ezt az „aranymosást” szervezte meg intézményesen Rodiczky úgy, hogy ennek előnyeihez minden magyarországi tenyészet hozzájuthatott.
A korabeli kiadvány az intézet „működési körét”, „föladatát” és „célját” a juhtenyésztés „jövedelmezőségének fokozásában” adta meg.
„E cél érdekében
1. juhnyájakat bonitál, ezen alapon szelektálja az értékesebb tenyészanyagot és a nyájak kiegyenítettségét munkálja;
2. az egyedi gyapjú, illetőleg tejtermelőképesség megállapítására módszereket vezet be, így értékes vérvonalak után kutat s ezeket törzskönyvezés útján nyilvántartja;
3. megállapítja beküldött gyapjúminták finomságát, erősségét, nyújthatóságát és szortimentumát;
4. kondicionál gyárilag mosott gyapjútételeket;
5. megállapítja a hivatalos aukciókra küldött tételek rendementját, mely az előzetes ármegállapítás alapjául szolgál;
6. kutató munkát folytat a juhtenyésztés és a gyapjúminősítés egész területén;
7. előadások és folyóiratok útján kutatási munkáinak eredményét és a működési körébe eső hasznos ismereteket a gazdatársadalomban terjeszteni iparkodik;
8. szakvéleményező szerve az Intézet a magyar kir. Földművelésügyi Minisztériumnak és a gazdasági egyesületeknek.”
Rodiczky személyes érdeme, hogy az Intézet révén sikerült megfelelő alapot teremtenie a gyapjútermelés számára azzal, hogy lehetővé vált hazánkban a fésűsgyapjas irányzat érvényesülése, és így végül is a mai – szinte egyetlen – juhfajtának a magyar fésűsmerinó juhnak a kitenyésztése.
Bármennyire sok oldalú és eredményes volt is Rodiczky tudományos és tanári működése, „iskolát” csak a juhtenyésztésben tudott teremteni. Ezen a téren azonban maradandót alkotott, mert nagy követői Kovácsy Béla, Rácz Mihály, Schandl József és a többiek a Rodiczky-féle elveket követve irányították úgyszólván napjainkig a magyar juhtenyésztés fejlődését.
Tekintettel arra, hogy minden tudományos munka eredménye elsősorban a publikációkban realizálódik, a tudóst aligha lehet elválasztani a szakírótól. Ez az általános tapasztalat Rodiczky esetében különösképpen helytállónak mutatkozik, mert bármennyire is méltányolandó a tudományos munkássága és ennek minden mást megelőző eredményei, a legnagyobb méretűnek – a saját korában értékelve egyben legnagyobb hatásúnak – kétségtelenül a szakirodalmi munkáját kell minősíteni.
Rodiczky szakirodalmi tevékenysége három szempontból érdemel méltánylást. Részben, mert ez irányú munkássága fölölelte az akkori mezőgazdaság úgyszólván teljes egészét, részben mert munkái igen sikeresek, tehát igen hatásosak voltak, részben pedig azért, mert a szakirodalmat szokatlan szívósságú szorgalommal és szeretettel művelte.
E könyvecske végén levő bibliográfiai fölsorolás csak a legfontosabb munkáira szorítkozhatott, mert ha Rodiczky minden írását számbavennénk, jóformán kitelne belőlük ez az egész kötet. Összeállításom szerint több mint 500 könyv, dolgozat és cikk jelent meg a tollából.
Itt kell megjegyezni, hogy idegen nyelven megjelent írásai általában azonosak a magyarral.
Aki Rodiczky életművét boncolgatja, szinte gyanakvóan és értetlenül csodálja szerzői szorgalmát, mert írói működésének első időszakában még írógép sem volt, a gyorsírásban diktálás lehetősége pedig csak igen kivételes esetben állt rendelkezésére. Ha mindehhez hozzáfűzzük, hogy milyen sokféle tárgyú, tehát milyen különböző ismereteket kívánó anyagot kellett földolgoznia, csak a legteljesebb elismeréssel szólhatunk Rodiczky szakírói munkájáról.
Szakirodalmi munkáit a leghelyesebbnek látszik – már amennyire lehet – tárgykörök szerinti csoportosításban ismertetni, és ennek megfelelően az állattenyésztési, a növénytermesztési, a közgazdasági és az „egyéb” művek csoportját megkülönböztetni. Agrártörténeti írásairól később külön lesz majd szó.
Az állattenyésztéssel foglalkozó munkáit nézve – természetesen e helyen is csupán a legfontosabb munkáira szorítkozva – mindenek előtt azt látjuk, hogy ezek legnagyobb részben a juhtenyésztésről és az úgynevezett „apró háziállatokról” szólnak.
Rodiczky szívügye kétségtelenül a juhtenyésztés volt. A juhtenyésztés vezette őt el a gyapjúhoz és a Gyapjúminősítő Intézethez. A juhtenyésztés tárgykörébe tartozó legfontosabb munkái – a megjelenésük sorrendjében – az alábbiak:
A gyapjúismeret (1880). Ez a 176 oldalas, színesen megírt könyv – igen bő ismeretanyaggal, ábrákkal, jegyzetekkel – lényegében a gyapjúismeret vezérfonala. A kifogástalan bibliográfiában Rodiczky 130 szerzőre és kereken 180 forrásmunkára hivatkozik. E munkája mai szemmel nézve is remekbe sikerült könyv.
Ezután jelent meg (1885) a Nyugat-Európai lapályjuh, majd 1888-ban a Handbuch der Landwirtschaft című nagy kiadvány harmadik kötetében a Schaf- und Schweinehaltung című rész, amelyet Rodiczky írt. Ezután sorrendben a francia nyelvű – mindössze 15 oldalas – a friz juhhal foglalkozó könyvecskéje jelent meg (Étude sur le mouton de Frise 1889).
A juh és gyapjú ismertetése című könyve (1892) nem is annyira a juhval, hanem inkább a gyapjúval foglalkozik. Ez a 204 oldalas munka tekinthető az első magyar nyelven megjelent gyapjú monográfiának. Külön kiemelendő, a gyapjú és a bunda tulajdonságait ismertető részek kitűnősége.
Következő munkája volt a Gyapjúnk értékesítése címmel megjelent (1895), mindössze 31 oldalas könyvecskéje, amelynek legfőbb erénye, hogy helyesen ítélte meg és értékelte az akkori magyarországi juhtenyésztés helyzetét. Találóan állapítja meg benne, hogy ez a „kellő megfontolás nélkül való kapkodásunk, a derűre-borúra való keresztezéseknek eredménye, mely az utolsó két évtized szignatúrája volt”. Könyvében mélyrehatóan foglalkozik a gyapjúkereskedelemmel és ismerteti a gyapjúaukció rendszerét. Már ekkor fölvázolja „egy próbamosó és kondiciónáló intézet” körvonalait.
Hasonló témával foglalkozik a Juhtenyésztésünk emelése és a gyapjú értékesítése (1896) című tanulmánya, amelyben találóan állapítja meg: „A juhnak nálunk az utolsó időben az a sorsa, ami az elszegényedett, elzüllött rokonnak: nem szívesen beszélnek róla; pedig tudvalevőleg nagy híre és jelentősége volt hajdanában…” E munkájában is fölemeli szavát egy gyapjúminősítő intézet érdekében, amikor azt az árverési intézmény alapjául és a gyapjú értékének meghatározójául jelöli meg, hozzáfűzve, hogy ez az intézet „nemcsak mint az aukció kiegészítő része foglalna el fontos helyet hanem áldásos működést fejthetne ki a tekintetben is, hogy a gazdának a tenyésztésre vonatkozó nem egy kérdésben megbízható tanácsadója lenne…”
Következő könyve már az időközben életre hívott intézettel foglalkozik A magyar királyi gyapjuminősítő intézet címmel (1899, majd bővített kiadásban 1900). Rodiczky ebben a munkájában mindenekelőtt a kondicionálás és a gyapjúminősítés történetét adja, majd részletesen leírja – helyiségről helyiségre vezetve az olvasót – az egész intézetet, fölsorolva az ott elhelyezett legfontosabb műszereket és ismertetve az egyes munkafolyamatokat. A következőkben az intézet föladatait és a „szervezeti szabályokat” adja meg. Részletesen leírja a gyapjúminősítés mozzanatait és példákat is ismertet. Bár az említett második kiadás némi bővítéssel azonos tartalmú az előzővel, de az újabb műszerek ismertetését is tartalmazza. Az 1900-ban megjelent Jelentés a m. kir. gyapjúminősítő intézet 1899–1900 évi működéséről az említett intézet által végzett munkáról számol be és közli az ott végzett gyapjúvizsgálatok eredményeit.
Még ebben az évben jelenik meg a Le mčrinos ŕ laine fine ŕ carde in Hongrie, amelyben a szokásos agrártörténeti összefoglalás után több, mint 30 magyar merinó fajtájú juhászatot ismertet.
Nagyobb lélegzetű, s egyben nagyobb területet is átfogó munkája volt A juhtenyésztés múlt és jelen irányairól, amelyet a „Simunyák Antal”-féle alapítványból jutalmaztak. E 161 oldalas könyvben, általános áttekintést adva, főleg a juhfajtákkal foglalkozik és ismerteti a Monarchia legfontosabb juhászatait. Rengeteg adaton fölépült, helyes szemléletű, mai szemmel is minden méltánylást megérdemlő értékes munka.
Az 1904-ben megjelent Az országos magy. királyi gyapjúminősítő intézet gyapjúmintáinak gyűjteménye című kiadvány 170 gyapjú, 4 gyapjú „pótszer” és három műgyapjú mintáit tartalmazza.
Kimerítő – az átlagosnál nagyobb formátumú, 66 oldalas – munkájában számol be Rodiczky az 1908. évi, Franciaországban tett tanulmányútról. E munkájában – amely 26 ábrát is tartalmaz – leírja a fontosabb francia tenyészirányokat, fajtákat és tenyészeteket. Részletes adatokat közöl az ezekből hozott gyapjúmintákról és azok vizsgálati eredményeiről. Ez a jelentés azért különösen értékes, mert igen szellemesen formálja a magyar fésűsgyapjúra irányuló törekvést.
A Kovács Imrével közösen írt Juhászati aktualitások (1911) című munkájában több tanulmányt és ismertetést közöl.
Rodiczky Jenő tudományt népszerűsítő felolvasásainak egyike („Uránia”) A juh haszonvétele és tenyésztése (1916) nyomtatásban is megjelent. Ez a dolgozat eléggé leegyszerűsített tartalmú, közepes érdekességű, inkább históriai és néprajzi részletekkel „díszített” előadás, amely főképpen más, leendő előadók számára készült. Fő érdeme, hogy megfelelő ismeretanyagot ad és a demonstrálásra készült képek jegyzékét is tartalmazza.
Az ismertetett munkákon kívül még a juhtenyésztés területéről meríti tárgyát az 1900. évi párizsi világkiállítás magyar gyapjúinak. ismertetéséről szóló Les fentes publiques de laines ŕ Budapest (1909) című beszámolója.
Itt említendő meg az „Internationaler land- und forstwirtschaftlicher Congress zu Wien 1890” egyik kiadványa (Heft 78.), amelyben Rodiczky a juh és a kecske tejtermelésével foglalkozik.
Rodiczky érdeklődését a juh mellett a kecsketartás is fölkeltette. Első idevágó munkája A kecske tenyésztése és haszonvétele (1905) című, a Kodolányi-alapítványból jutalmazott, 84 oldalas, sok ábrával teletűzdelt könyvecskéje, amely a kecske tenyésztésével és tartásával kapcsolatos ismereteket öleli fel.
A Köztelek Olcsó Könyvtára sorozatban jelent meg Rodiczky tollából A kisgazda kecsketenyésztése című, 50 ábrát tartalmazó 64 oldalas, jól szerkesztett, egyszerűen és közérthetően megírt füzet. E munka jellemzésére az alábbi fejezetcímek alkalmasak: „Van szégyelnivaló a kecsketenyésztésben?”, „Mit tudunk a kecske emésztőképességről?”, „Mit tudunk a kecsketrágyáról?” stb. Ez a könyve 1911-ben azonos szöveggel, de más tipográfiával a Földművelésügyi Minisztérium gazdasági szakkönyv-sorozatában újra megjelent.
Rendkívül érdekes, hogy Rodiczky a sertéstenyésztésről mindössze egy számbavehető könyvet írt Studien über das Schwein 1872) címmel, pedig ez a könyv hozta meg számára első nemzetközi sikerét és a tübingeni egyetem doktori diplomáját. Rodiczkynak ez az igen alapos tanulmányokon nyugvó, 147 oldalas, rengeteg adatra támaszkodó monográfiája nemcsak érdekes és hasznos hanem szinte szórakoztatóan olvasmányos. Külön érdekessége a 62 oldalas (petittel szedett) jegyzetanyag, fajtaszerinti csoportosításban. E munka kétségtelenül Rodiczky egyik legjelentősebb kötetének minősül.
Erről a könyvéről írt korabeli bírálatok és értékelések szerint: „azért írá németül, hogy a külföldiek figyelmét a termelési szakunk életképességére s a hazai anyag kitűnő voltára fordítsa” (Fővárosi Lapok 1872: IV. 24.); „feltűnést a tárgy sajátszerű, úgyszólván mulattatva oktató előadása, – elismerést a beható vizsgálatok a tanulmányok alapossága által” nyert (Erdélyi Gazda 1873: IV. 11.); „az nem csak mint tudományos munka érdemel dícséretet, hanem statisztikai tekintetben is valósággal mintaszerű” (Gazdasági Lapok 1902: 872).
Bővebben foglalkozott Rodiczky a baromfitenyésztéssel is. Ebből a tárgykörből származó első munkája 1871-ben jelent meg Leitfaden der, kleinviehzucht címmel. Ezt követte 1875-ben a Monographie der Gans, amely a korabeli jellemzés szerint a szellemdús szerzőjének kellemes élével van írva s a ludak prózába szedett dicsénekét foglalja magában” (Földmívelési érdekeinek 1875). A legközelebbi hasonló munkája a Die Monographie des Trathuhnes (1882), majd a Körültekintés a baromfitenyésztés összes ágain (1902) című könyve. Ez az utóbbi rendkívül szórakoztatóan, inkább az érdeklődést kelti föl a baromfitenyésztés iránt. Csodálatos, hogy Rodiczky jóformán mindennek tudja a történetét (keltetőgép, kereskedelem stb.). Rodiczky a baromfiudvart „az emberi állapotaink, gyarlóságaink és társadalmi fonákságaink életteljes paródiájának” látja.
Rodiczky baromfitenyésztéssel foglalkozó munkái sorából nem maradhat említetlenül a Mitteilungen des ornitholog. Vereines in Wien (XVI. Jahrgang) periodikában megjelent Volkswirtschaftliche Bedeutung der Geflügelzucht in Ungarn című dolgozata, amely mélyreható alapossággal és igen nagy regionális ismeretekkel, éles forráskritikával értékelt statisztikai adatokra építve foglalkozik a magyarországi szárnyastartás helyzetével, lehetőségeivel, közgazdasági és kereskedelmi viszonyaival.
Az állattenyésztés köréből származó egyéb munkái főleg a méhészetről szólnak. Az első munkája A méhről való ismereteink, s a méhészeti elmélet (1876) című 143 oldalas könyvecske, mindenekelőtt a méhek természetrajzát, bonc- és élettanát adja, majd főképpen a mézzel és a viasszal foglalkozik. Ismerteti a méhészet történetét és statisztikáját, megadja a méhészeti irodalmat stb. E könyvében Rodiczky igen olvasmányosan, zamatos idézetekkel fűszerezve, különösképpen a történelmi részekkel szívesen foglalkozva adja elő a rengeteg – igen nagy szorgalommal összegyűjtött – ismeretanyagot. E munkáját követi 1876-ban az előzővel lényegében azonos című és tartalmú könyve. A „kezdők” számára vezérfonalul szánva írta meg Rodiczky Die Bienenzucht in der Nussschale (1894) című kis könyvecskéjét, amely később bővített kiadásban jelent meg. Ez a munkája igen részletesen és szerencsés kézzel összeválogatva adja a méhészet szinte teljes ismeretanyagát. Ezt követte 1911-ben A méhészet vezérfonala című munkája, amely 1920-ban részben a földművelésügyi minisztérium gazdasági népkönyvtárában, részben a Köztelek Olcsó Könyvtárában is megjelent.
Az állattenyésztés területére esik még az 1904-ben megjelent Krocquis über den Hausbüffel című munkája; amely fényképekkel demonstrált, jól fölépített, sok adatra támaszkodó, igen érdekes ismeretanyagot ad. Különösen a bivaly származásával foglalkozik igen alaposan.
Többé-kevésbé ide sorolható Rodiczky A hazai vadászat múltjából és jelenéből (1902) című derűs hangú levél-keretbe foglalt, karcolatokból álló tárcasorozata, sok históriai résszel és igen pontos forrásadatokkal.
Megemlítést érdemelnek még az állatvédelemmel foglalkozó írásai is Az állatvédelemről, 1885, Ueber Tierschutz 1885, A kassai állatvédő egyesület évkönyve (1886) stb.
Külön csoportosításra érdemesek a növénytermesztés tárgyköréből vett írásai. Ezek közül elsőnek a „Beiträge zur Geschichte, Statistik und Bibliographie der wichtigsten Kulturplanzen” sorozatban megjelent Die Biographie der Kartoffel (1878) című, rengeteg idegen szerzőre hivatkozó, nagy szorgalommal összeállított, világos szerkezetű, olvasmányosan megirt, ábrákkal teli könyve említendő. E munkája inkább kultúrhistóriai és tudományos természetű, igen terjedelmes bibiliográfiával (1747–1877), néha rövid recenziókkal (több; mint 250 mű!).
Kiemelkedő jelentőségű volt az 1882-ben megjelent A takarmánytermesztés kézikönyve című 376 oldalas munkája, előszó helyett Korizmicsnek a szerzőhöz intézett levelével. Ez a kötete is jól szerkesztett, következetesen arányos, áttekinthető, az ismeretanyagot kimerítő és így tancélokra is alkalmas kézikönyv, amely mind tudományos, mind gyakorlati szempontból használhatóan értékes. Különösen a történeti részek rendkívül érdekesek, és magyar vonatkozásban még ma is szinte az egyetlen ilyen természetű munka. Sikerének megfelelően ez a könyv hamarosan második kiadásban is megjelent (1897). A korabeli kritikák nagy elismeréssel méltányolták. „Az anyag, a melyet a munka tartalmaz” – olvassuk „a megvilágítás sokoldalúsága, úgy a helyes gazdasági gyakorlati útmutatás valamint a tudományos élettani vizsgálódások eredményeinek felhasználása valóban oly gazdagnak igazolják a művet, minővel még hazai szakirodalmunkban nem találkoztunk” (Erdélyi Gazda 1882: IV. II.). „A legkülönfélébb statisztikai adatoknak egész halmazát közli minden egyes takarmányról úgy, hogy bátran beillenék elméleti takarmánytermesztési statisztikának” (Gazd. mérnök 1882: X: 19.). Időrendben a következő munkája a Tanulmányok a tengeriről (1884) címen jelent meg és főképpen a kukorica eredetét és elterjedését tárgyalja. A gyakorlati répatermesztő (1889); az első, úgyszólván mindenre kiterjedő magyar nyelvű cukorrépa monográfia,. Ez a munkája később „népies kiadásban” is megjelent (1900).
Igen nagy jelentőségű a két vastag kötetben megjelent Az ipari növények kézikönyve című, a részleteket: is fölölelő munkája, amely arányosan fölépített, rendkívül használható kézikönyv volt, igen sok ábrával (1889). Ugyanez a könyve a gazdasági tanintézeteknek és gyakorló gazdáknak szánva „második olcsó kiadásban” is megjelent (1891), de az előzővel teljesen azonos (még a betűhibák is azonosak) szöveggel. Pusztán a címlapja más.
Méreteiben kisebb, de színvonalában igen magas, sok adatot tartalmaz az Über Gerste (1896) című, főleg agrártörténeti, közgazdasági és kereskedelmi szemléletű könyve. Rodiczky szerkesztésében jelent meg az 1896. évi árpa és komló kiállítás katalógusa, amelyben az általános ismertetés után nemcsak a beküldött anyagot sorolja föl részletesen, hanem megadja a termesztési adatokat is.
Nagy sikert ért el az eredetileg 1898-ban megjelent Magyar olajnövények, amely talpraesetten, praktikus szemlélettel megírt, lényegében gyakorlati útmutató. volt, az olajos növények termesztéséhez. Ez a munkája is több kiadást ért el (1899, 1901, 1903, 1912).
Az „egyéb” műveinek csoportjából mindenekelőtt fontosabb, önálló könyvei érdemelnek kiemelést. Így elsőként az 1873-ban megjelent A nemzetgazdaságtan rövid foglalatja című, amely mindenekelőtt az idevágó alap-. fogalmakat tisztázza, majd a nemzeti javak termeléséről, a javak forgalmáról; a javak megoszlásáról, a javak fogyasztásáról és a népesség számarányáról szól. Az előszó szerint ez a „közóhajra” kinyomatott könyvecske nem akar tankönyvet pótolni, „csak emlékeztetőül szolgálni az előadásbeli magyarázatokhoz”. Rodiczky ezeket az előadásait főleg Kautz, Matlekovits, Rau, Roscher, Schüz, Schäffle és Stein munkáira építette föl, de könyvében bőven idéz kezdve Diogenésztől egészen Rousseau-ig más szerzőktől is. Rodiczkynek ebben a csak a lényegre törő, igen-igen tömör „tanjegyzetében” már a szocialistákról is szó esik, de sem Marxot, sem Engelst nem említi. Ennek megfelelően nem említi természetesen a kommunista eszméket sem, csak egyetlen helyen írja „a bér minimumok s a munkajog (drait au travail) követelése communistikus célzatok”: Rodiczky e munkájának lényegében második kiadása az 1880-ban megjelent Az elméleti nemzetgazdaságtan rövid foglalatja című könyvecskéje is.
Idevág, hogy Rodiczky egy 1891-ben megjelent cikkében (Kassai Szemle) azt írta „Az 1848-ki munkásmozgalmaknak Európaszerte keresztül vitt elnyomatása után a »burgoisie» abban a hitben ringatta magát, hogy most már minden veszélynek vége van, mert hát némi concessiókat mégis tett az erkölcs és egészségügyi követelményeknek. Annál nagyobb volt a bámulat és meglepetés, midőn Lassalle, Marx, Bakunin, Engels stb. agitátori működésének eredményéképpen félelmetes hatalomban egyszerre előtte állott a negyedik rend.” Rodiczky szerint ebben a negyedik rendben „foglaltatik többi közt a mezőgazdasági munkás is, kiknek sorsáról sokkal kevésbbé van gondoskodva, mint az ipari munkásokról s ott vannak a kis állami és magán hivatalnokok százezrei, kiknek tán mindnyájunknál sanyarúbb a soruk.”
Rodiczky tehát jól ismerte Marx és Engels tanítását, de ezt úgy látszik, nem nagyon akarta vagy talán nem is igen merte említett, tankönyvében az ifjúság elé tárni.
A dohánnyal foglalkozik Rodiczky a Krocquis über den Tabak (1883), majd bővített formában Neue Krocquis über den Tabak (1884.) Gímű könyvecskéje, amely nem is annyira magával a dohánnyal, hanem inkább a dohányzással foglalkozik, főleg históriai és kultúrtörténeti szemlélettel, rengeteg hivatkozással, némi statisztikával és igen sok szellemes, derűs idézettel.
A gazdasági egyesületek működését tárgyalja az Észrevételek a szövetségbe lépett gazdasági egyesületek II-ik nagygyűlésén hozott némely határozathoz (1883), című kiadványa, amelyben főleg a korabeli külföldi helyzetet elemzi, és állást foglal abban a tekintetben, hogy Magyarország sem maradhat el az általános fejlődéstől. Ugyanakkor azonban konkrét javaslatokat nem tesz.
A magyar mezőgazdaság fejlesztése szempontjából fontos szerepet töltenek be Rodiczky Jenő különféle jelentései, és útibeszámolói. Az előbbiek közül időrendi sorrendben említve a legkorábbi a Magyaróvárott 1869-ben rendezett nemzetközi aratógép-versenyről szóló beszámolója, majd az 1878-ban Párizsban tartott egyetemes kiállításról megjelent több hivatalos jelentése, később az 1879. évi székesfehérvári országos kiállításról adott jegyzék. Ezt követte az 1886. évi felső-magyarországi általános tejgazdasági kiállításról szóló, ugyancsak nyomtatásban megjelent, katalógus formájú beszámolója. Ugyanebben az évben jelent meg az akkoriban Rodiczky által vezetett gazdaság leírását adó munkája, az A kassai M. kir. gazdasági tanintézet két majorjának és marhaállományának rövid ismertetése (1886) majd Orge et houblon en Hongrie (1896) címmel számol be a millenniumi kiállítás árpa és komló anyagáról, igen sok adattal és sok közgazdasági vonatkozással.
A következő jelentése, az 1896-ban tartott nemzetközi gazdakongresszus anyagát adó hatalmas munka úgynevezett magyar kötete. amely idegen nyelveken is kiadásra került (Hauptbericht 1897, Comptes-rendus 1897). Igen szép kiállításban jelent meg később a Katalog der vom Ungarischer Landes-Agrikultur-Verein veranstalteten Gersten- und Hopfen-Ausstellung zu Berlin (1908) ugyancsak Rodiczky tollából.
Útibeszámolói közül említést érdemel a nyomtatásban megjelent In Friesland und Holland (1886) című, kellemes gördülékenységgel megírt útirajza, rengeteg mezőgazdasági utalással, továbbá az Északon és nyugaton (1890) című „gazdasági útirajzoknak” minősített könyve, amelyben Északnyugat-Európában tett tanulmányútjáról számol be. E könyvében is rengeteg az adat, a szám, az ábra, a kép és itt is látszik, hogy főképpen a történeti részek érdeklik. Ellentmondásnak látszik, de meg kell állapítani, hogy ameddig Rodiczky szakírásai egytől-egyig rendkívül olvasmányosak és színesek, addig az útleírásai elég száraz, színtelen olvasmányok.
Szakirodalmi munkásságát egészítik ki az úgynevezett szaktanácsadást szolgáló írásai, amelyek közül a Gazdasági tanácsok a gazdálkodás különböző ágairól (1899) című több mint 250 oldalas könyve olyan sikert ért el, hogy négy kibővített kiadásban is megjelent. (1900, 1903, 1904, 1909). Rodiczky ebben főleg a gazdaság helyes berendezéséről és kezeléséről szóló „leveleit” adja. A könyv előszavában ilyeneket ír: „Szántóvető ember vagyok. Ám néha nekidűlök az íróasztalnak és gondolataimat betűs barázdákban szórom. Az ilyen barázdában hullott mag is ad ám néha termést, ha kikel annak lelkében, a kinek azt jó szívvel szántottuk…”
Rodiczkynek ez a munkája is igen ízes, sőt föltűnően zamatos magyar népi nyelvezettel íródott, sok életbölcsességgel és hasznos tanáccsal. Sikerét a rendkívül olvasmányos és tanulságos értékének köszönhette.
Annak ellenére, hogy pusztán az imént fölsorolt könyvei és nyomtatásban megjelent nagyobb lélegzetű dolgozatai – alapján is nyilvánvaló, hogy Rodiczky írásainak a tárgya és vele együtt azok jellege is rendkívül széles körű, változatosan sokrétű területről származik, és azok egymástól eltérően részben tudományos, részben ismeretterjesztő, részben didaktikus, részben beszámoló természetűek, mégis minden munkáját hasonló tulajdonságok jellemzik: Amennyire könnyű fölismerni Bach, Chopin, Puccini, Wagner; a szerzőre olyannyira jellemző muzsikáját, éppen olyan könnyű a tartalomjegyzék átfutása és néhány mondat elolvasása után fölismerni Rodczky tollát.
Ha igen leegyszerűsítve kell Rodiczky legjellegzetesebb szakírói jellemvonásait sommázni, ekkor mindenekelőtt az tűnik föl, hogy Rodiczky minden munkáját a tömörség, a lényegretörés, a rövidség jellemzi. Ami a korabeli írónál 100–200 oldal; az Rodiczkynél 10–20. Ami Rodiczkynél 200–300 oldal, az másutt több szerzőt is igénylő, igen vaskos kötetsorozat.
Írásainak másik fő jellemzője, hogy rengeteg adatot közöl: Munkáinak épületét adatainak mély és széles fundamentumára építi. Ez teszi írásait megbízhatóvá, hitelessé és meggyőzővé. Adatai mindenkor pontosan megjelölt hivatkozások. Minden könyve végén szokatlanul bőséges, részletes és igen lelkiismeretesen összeállított, megbízható bibliográfiát találunk.
Írásainak további jellemzője igen nagy és széles körű műveltsége, amely részben nyelvtudására, részben könyvszeretetére, részben tudásszomjára vezethető vissza, és minden munkájának minden sorából következetesen előbukkan.
Rodiczky írásait a történelmi gondolkodás hatja át. Majd minden munkájának tárgyát történelmileg közelíti meg, és korát megelőzve a fölvetett kérdéseket fejlődésükben és itt-ott már összefüggéseiben is vizsgálja.
A szakirodalom területén legfőbb erénye a könnyed, színes, érdekes, fordulatos, szellemes; a tudományos munkáiban választékos; a népszerű írásaiban zamatosan magyaros; sok humorral átszőtt, rendkívül olvasmányos, sőt szórakoztató irálya. Magába fojtott szépirodalmi készsége és stiláris tehetsége úgy látszik a szakirodalomban bővizű forrásként tört elő kétségtelenül bizonyos kedvteléssel nyitott szabad sodrást és széles medret ez irányú tehetségének.
A dicsérő megállapítások mellett persze szólni kell az elmarasztalókról is. Ezek közül azonban csak egyetlent érdemes megemlíteni. Bizonyos műveit a praktikusság, a gyakorlati élet ismerete jellemzi. Bizonyos könyvei ezt. a gyakorlatiasságot viszont nélkülözik. Ezt az ellentmondást az az igen kézenfekvő magyarázat oldja föl, hogy nem lehet valaki minden területen otthon, az elméletben és gyakorlatban egyaránt:
A korabeli kritikák és értékelések is nagyjából hasonló képet nyújtunk. Ezek szerint Rodiczky szakírói munkássága összeesik „a magyar gazdasági irodalom föllendülésével, amelynek az első igazi lökést Korizmics, Benkő és Mórócz adták meg a Stephens-féle mezőgazdasági könyvek átültetésével. Ezen munkának a magyar viszonyokhoz idomított kiadásával indult meg nagyobb mérvben Magyarországon a gazdálkodás reformja, ezzel indult meg a gazdasági műveltség és az irodalmi termékek iránt érdeklődés” (Gazdasági Lapok 1902: 861). Annak ellenére, hogy az idézett megállapítás ma már nem mindenben állja meg a helyét, az a része azonban, amely az általános érdeklődés megindulásának idejét Rodiczky munkásságának a kezdetével fűzi össze, igen találó és sok mindenre élesebb fényt vető fölismerés.
Rodiczkyt egyébként már a legelső nyomtatásban megjelent írásai nyomán igen kedvezően ítélte meg az akkori kritika: „a legtöbb szakírótól eltérőleg könnyedén, úgyszólván kedélyes modorban, mintegy jóízűen társalogva, hozzá jó magyarsággal is adja elő tárgyait…” (Gazdasági Lapok 1875. XI. 4.)
Rodiczky szakirodalmi munkásságának a legfőbb értéke abban jelentkezik, hogy a magyarországi mezőgazdasági szakirodalom későbbi művelői többé-kevésbé, közelebbről vagy távolabbról, bevallva, vagy eltagadva, de kétségtelenül azon az úton haladtak tovább, amelyet ő tört a számukra. Ennek az az oka, vagy inkább magyarázata, hogy Rodiczky előtt ilyen tehetségű és ilyen szorgalmú, a mezőgazdaság ilyen nagy területét átfogó szakírónk nem akadt, nyilvánvaló tehát, hogy a példát keresők szinte kivétel nélkül ehhez az ősforráshoz voltak kénytelenek fordulni. Találóan állapította meg Kovács Imre a nekrológjában: „Az ő írói munkásságának kezdetén a mezőgazdaság mint tudományág nálunk még kevés művelővel dicsekedhetett. Kísérleti intézményeink is csak jóval később létesültek úgy, hogy akkor a mezőgazdasági tudományos kutatásnak és az ismeretterjesztés más eszközeinek úgyszólván teljes híján voltunk. Sokat kellett egyszerre helyrehoznunk, különösen a mezőgazdasági szakirodalom terén.”
Rodiczkyt kevés ellensége és rengeteg irigye sokat támadta azért, hogy képességeit szétforgácsolta; hogy szorgalmát nem a „mezőgazdasági tudomány egyetlen ágának szentelte”. Ma már tisztári látjuk, hogy szakirodalmi működésének éppen ez volt az egyik legnagyobb erénye, mert sokoldalúságával a mezőgazdaságnak jóformán minden ágát szellemi erjedésbe tudta hozni.
Minden tehetsége, rátermettsége, szorgalma és igen szép eredményei ellenére sem aratott hangos sikereket. Amikor a szakírói munkásságának félszázados jubileumát ünnepelték, jellemzően állapították meg róla, hogy „csendben, feltűnés nélkül jutott el életének e nagyjelentőségű jubileumáig” (Gazdatisztek Lapja 1912. XII. 15.).
Szakírói működésének jelentőségét és értékét – megítélésem szerint – az a tény határozza meg, hogy az általa írt, mai szemmel is nélkülözhetetlen könyveket – az ő idejében – rajta kívül senki nem tudta volna megírni.
