AZ ELŐADÓ
AZ ELŐADÓ
Az előadásokat eleinte Szentágothai, később – távolléte esetén – Kiss Tibor adjunktus, majd annak 1951-ben, a II. számú Sebészeti Klinikára történt távozása után az idősebb adjunktusok tartották. Szentágothai ugyanis úgy vélte, hogy a professzornak – akkor még egy professzoros rendszer volt – ha munkahelyén van, kötelessége előadni és szigorlatoztatni. Az intézet kettéválása után főleg az anatómiai előadásokat tartotta; a szövettani és fejlődéstani előadásokat és a szigorlatoztatást mindinkább az egyik idősebb adjunktusra bízta.
Szentágothai nézete szerint a professzori előadásokon három fő feladatot kell teljesíteni: meg kell mutatni a tananyag súlypontjait, szakmai szemléletet kell adni a hallgatóknak, s végül az előadott tárgyat, illetőleg a tárgyalt jelenségeket be kell illeszteni az orvostudomány egészébe. Ezt ő maradéktalanul és rendkívül élvezetes formában megtette. Átgondolt szerkezetű, de legendásan burjánzó asszociációkkal átszőtt, gazdagon illusztrált előadásai mindig rendkívül színesek voltak és kifejezésre jutott bennük páratlanul gazdag irodalmi, történelmi, filozófiai és technikai műveltsége. A szerkezetet mindig funkcionális szemlélettel ismertette, és főleg zsigertani és idegrendszeri előadásaiban bőségesen kitért a klinikai vonatkozásokra. Rendkívüli asszociációs készsége hajszálfinom helyzetfelismerő képességgel párosult, ami pontosan egy pillanattal előbb térítette vissza a fő témához, mielőtt a találó hasonlat vagy anekdotikus példa elkalandozássá vált volna. Nem meglepő, hogy előadásai katalógus tartása nélkül vonzották a hallgatókat, és mindig zsúfolt tantermekben adott elő, ahol rendszerint a lépcsőkön is ültek.
17 éven keresztül minden előadásán ott ültem, amikor Pécsett voltam, és nemcsak élveztem azokat, hanem tanultam is belőlük: vagy új adatot, jó példákat, asszociációkat vagy a logikus sorrendet, ahogy előadásait felépítette, és ragyogó ábrákat, amiket sokszor két kézzel egyszerre (pl. a gerincvelő átmetszetet) rajzolt.
A sztálinista időszakban a szovjet tudományos eredmények kötelező dicsőítése bizonyos tudományágakat megnyomorított. A sejttannal foglalkozóktól például megkövetelték, hogy Olga Boriszovna Lepesinszkajának a nem sejtes élő anyaggal kapcsolatos tanait, a genetikusoktól, hogy Liszenko bizarr téveszméit vallják, ezeknek „útmutatásai” szerint szervezzék meg „kísérleteiket”. Szentágothaitól is követelték, hogy adjon elő e tanokról a hallgatóknak, amire azonban ő nem volt hajlandó, és közvetlen tanítványai körében szidta, akadémiai osztályüléseken pedig kritizálta Lepesinszkaja téveszméit. Becsületére legyen mondva a szovjet akadémikusoknak, hogy Sztálin halála után szinte azonnal, már 1954-ben elhatárolták magukat Lepesinszkaja tanaitól. Számunkra nem volt meglepő, hogy az ezt bejelentő nemzetközi szimpoziumra hazánkból Szentágothai professzort hívták meg, aki a legvadabb lepesinszkajázás idején is nevetve hirdette baráti körben Rákosi Mátyást parafrazeálva: „Intézetünk nem rés, hanem bástya a nyugati tudomány frontján.”
