KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A LÁNY A SÖTÉT SZOBÁBA MEGY
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A LÁNY A SÖTÉT SZOBÁBA MEGY
Már tudta, mit a Másik tudni nem mert
S érezte, arca boldogan világit
S futott, elrejteni szive csodáit
Az égve égő, élő ismeretlent,
S érezte, arca boldogan világit
S futott, elrejteni szive csodáit
Az égve égő, élő ismeretlent,
Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki,
Valami koldúsbús sarokba, messze
Fénylő fejét az éjbe betemesse
És elhitesse, hogy még most se sejti.
Valami koldúsbús sarokba, messze
Fénylő fejét az éjbe betemesse
És elhitesse, hogy még most se sejti.
Ám a szoba kigyult a mosolyától
és látta Őt, ki rá se nézett – távol –
De gondolatba megölelte vágyva
és látta Őt, ki rá se nézett – távol –
De gondolatba megölelte vágyva
És erre ő is áment mondott áldón
S terhes fénnyel szivében, a homályon
Ragyogva ment át a sötét szobába.
S terhes fénnyel szivében, a homályon
Ragyogva ment át a sötét szobába.
