Peterdi István: Múló felbuzdulás
Peterdi István: Múló felbuzdulás
Berlin, 1909. október
Most leomló ruhádban, mely finom fehér alakod rejti
Most puha fekete hajaddal
Ülhetnél ide bár, hogy nagyon megszégyenülnék;
Hogy létezne, ne csak árnya keringene bennem:
Nincs ok arra, hogy élj s arra, hogy éljek.
Most puha fekete hajaddal
Ülhetnél ide bár, hogy nagyon megszégyenülnék;
Hogy létezne, ne csak árnya keringene bennem:
Nincs ok arra, hogy élj s arra, hogy éljek.
Hej az aranyos liget s a zörgő lombú ősz
S mi két kis alakunk a nagy fák züllő koronái alatt
Jaj a puha köd, mely szürke szemeid zavarta mélabúsabbá
Mely semmi volt! S a nedves levelek alatt feküdni
Együtt vagy egyedül – eltakartan, kivontan ebből az őszi képből
Milyen mindegy lett volna.
S mi két kis alakunk a nagy fák züllő koronái alatt
Jaj a puha köd, mely szürke szemeid zavarta mélabúsabbá
Mely semmi volt! S a nedves levelek alatt feküdni
Együtt vagy egyedül – eltakartan, kivontan ebből az őszi képből
Milyen mindegy lett volna.
Hogy állnak ezek a rettenetes házak
S hogy méltóságosabb a kő, mint a patak és mint az erdő
Hogy hazugabbak ezek, hogy nem tűrik
Köznapi: minden-életed tudatát –
A munkáét és az életét
És a cselekvését.
S hogy méltóságosabb a kő, mint a patak és mint az erdő
Hogy hazugabbak ezek, hogy nem tűrik
Köznapi: minden-életed tudatát –
A munkáét és az életét
És a cselekvését.
Nincs rokonom s nincs ismerősöm
És nem kell senki
Ki fellebbenti
Ki megmozdítja
A ködfalat, mely körém merevült
Mely eltakarja Álomvilágot
Kicsi világot
Gyerek világot
Játékvilágot
Ettől a nagytól, ettől az erőstől, ettől a felnőttől
Amelyben élni jó, sokközöttegynek,
Munkásnak –
Semmi másnak.
És nem kell senki
Ki fellebbenti
Ki megmozdítja
A ködfalat, mely körém merevült
Mely eltakarja Álomvilágot
Kicsi világot
Gyerek világot
Játékvilágot
Ettől a nagytól, ettől az erőstől, ettől a felnőttől
Amelyben élni jó, sokközöttegynek,
Munkásnak –
Semmi másnak.
