Kaffka Margit: Egy naplókönyv utolsó oldalai
- "Jaj, sietni kell most! Útamat vállalni,
Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,
Gázlóit gázolni, sűrűjét felverni
Szívemet göngyölni idegen szívekbe!"
Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,
Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,
Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,
Jött egy rossz szerelem: Végzetemnek hívtam.
- Kicsit szerettek is, kicsit szerettem is,
Nagyon is szerettek, nagyon is szerettem,
Szerettem és csaltak, szerettek és csaltam.
Hamar lettem készen, de nagyon elégtem.
Mint érett gyümölcsről magburka levásik.
- Vajon mély magomra, Magamra érzek most?
…Avagy már ezentúl Várás nélkül várok?
Mi volna még hátra? Még mit akarhatnék?
Ezt: "Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!
Látod, boldog vagyok!" - ilyent sohse mondtam,
Ilyen szép egyszerűt, ilyen nagy biztosat. -
- Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!
Most először ijed az Időre lelkük,
Gyorsabban vált csókjuk, reszketeg, siető,
Kozmetikás, hajszolt, bukdosó szerelmük.
- Mégis jó, bizony jó, hogy én letudtam már!
…Látok leányokat. Terhes szüzességük,
Ajkuk tikkadását, szemük árkos alját.
Szívünket felmaró hév kiváncsiságuk.
Az én várásom már szent, ünneplő ritus,
Én kicselekedtem a gonoszt magamból.
…Látok ifjakat, kik bízvást most indulnak,
Világot mintázni, s erejök elmérik.
(Hányszor koppanik még szárnyuk, mint bogáré!)
- Nékem már mi árthat? Nékem minden ártott!
Elégszer dícsértek, elégszer gáncsoltak,
Várás nélkül várom: jön-e még valami?
Szép, tükröző látás, szent, dilettáns élmény.
…Hisz néha már tudok örülni egy tájnak!…
(Néha így álmodom: vállamra valaki
Hátmegöl, vigyázva meleg kendőt adna,
S lábujjhegyen, mint jött, halkan visszamenne.)
- Békéltető, enyhes, csendes, jó szerelem!
…Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak…
Bizonyos, hogy nem lesz! Kicsit már mindegy is!
- Talán azért szabad Boldogságnak hívni! -