I.
I.
Ha jól emlékszem, Comparettinek Virgilio nel medio evo c. munkájából élnek bennem a következő sorok: Egy szerzetes panaszolja lelki igazgatójának, hogy nem tud szabadulni a pogány klasszikus irodalom igézetétől. „Lelkem megrontva a költők énekétől, nem tudja elfelejteni azokat a meséket és hazugságokat, melyekhez hozzászokott gyermekkorától óta. Nem tudom megállani, hogy rájuk ne gondoljak abban a pillanatban is, mikor Istenhez imádkozom. Míg tőle kérem bűneim bocsánatát, ezek a régi költemények szemtelenül visszatolakodnak emlékezetembe, mintegy szemeim előtt látom harcolni a régi hősöket. És mindezek az emlékek, melyek megzavarnak, megakadályozzák, hogy felemelkedjem Isten szemléletére és keserű könnyeim nem tudják elűzni azokat tudatomból.”
Az első keresztény századok felemás-lelkű embere vajúdik e sorokban. Esztétikai élvezetünknek és teremtésünknek – e két lelki folyamat elválaszthatatlan egymástól – gyermek önmagunk a fő forrása. Körülbelül az első 20 évben élt csodálkozásokkal és örömökkel teremtünk és élünk szépet. Gyermekkorunk első borzongásai, az első ölelkezéseink dolgokkal és emberekkel lesznek mindig forrás-folyamatai az esztétikai akaratnak és szemlélésnek. Az a kor, mikor még céltalan és nem lokalizált nemiségünkkel egész testünben egyesülünk a tüneményekkel. A gyermeknek ez az alkotó továbbélése semmi más téren nem oly első rendű, elhatározó, főtényező. Álmainkban és esztétikai megnyilvánulásainkban a friss gyermekről leválik a rákérgesedett férfi, s minél inkább teljes e leválás, minél pihenőbben visszaél gyermekhúsunk, az álom annál valószerűbb s annál mélyebb egyesülésünk a művészetben az élet megélhető formáival.
Ez a meg nem haló gyermek sírta vissza a klasszikus művészetet az első század keresztényeiben. A küzdelem igen sokszor mély és tragikus volt. A szörnyű Tertullianus korbácsos kereszténységével árkot akar égetni a tegnap és a ma embere közt: „Quid simile philosophus et Christianus? Gaeciae discipulus et caeli? formae negotiator et salutis? verborum et factoum operator? rerum aedificator et destructor? interpolator erroris et integrator veritatis?” Sokat kellene-e változtatni e szövegen, hogy egy mai „természettudományos pedagógiai reformátor” szájába adjuk?
Mikor aztán a kereszténységre elég izom rakódik, hogy önmagától se féljen, megtörténik a továbbépülő élet rendes folyamata: a kibékítő anyagcsere, a gazdagító asszimiláció. A kereszténység legnagyobb elméi lebúvárkodnak az elsüllyedt klasszikus kultúrába s felszínre hoznak minden építésre lehetséges elemet. A klasszikus kultúra átivódik Európa minden népébe, mint erőforrás vagy nevelő útmutatás. Plátó, Arisztotelész keresztény mindenhatókká szentesülnek és Vergilius ott izgat minden képzelet mélyén.
De a klasszikus irodalom nemcsak mint kultúrát kiépítő vezető erő él. Mint állandó morális és politikai faktor hat. Ezalatt nem azokat az eseteket értem, mikor jogot, intézményeket, államformákat teremt. A klasszikus irodalom a demokratikus forradalom állandó nevelője, erőforrása, végső vigasztalója. Brutus szuggesztiója s Plutarchos pathetikus mozija igézik magukra azok szemeit, kik az igazság, egyenlőség és szabadság illúzióival szórakozzák magukat a sír felé. A 140 év óta folyó forradalom első viharmadarai a tizenhatodik században: Bodin, De La Boëtie, Hotman, Languet, Buchanan etc. klasszikus lélekből éneklik a zivatart. És e forradalom első kitörése: az úgynevezett nagy francia forradalom a király és papok után Plutarchosnak köszön legtöbbet. E forradalom némely szükséges szörnyűségei csak rángó véres Vitéz Jánosok, kiket klasszikus mondatok mozgatnak. Mikor Napoleon magába lendíti a felszínre forrott erők svungját, a császári évek siralmas irodalmi középszerűségében a klasszikus irodalom a vágyó lelkek egyetlen menedéke. Ezt szabad kommentálni, citálni, még ha a császár haragszik is Tacitusra. A harmincas évek bomba-romantikusaiban sokkal több a klasszikus gesztus, mondathajlás, ritmus, mint amennyire első gondolásra hinnők. Végre a minden forradalmak logikus rezultánsa, az új Egyház: a szocializmus ezer gyökérrel gyökérzik az antikvitásba.
Íme a klasszikus lélek romokon, síron, isteneken áthajlik s forradalmat, demokráciát, igazságcélt tanít. Úgy ment a vér-vető hősök előtt, mint a francia pénzek magvető nője: fiatalon, szépen, jövőt mondón. S mikor a forradalom zord harmóniáját eltanultuk tőle: a gyermekforradalom pereátot kiált anyjára.
