Emil Isac: † Carol
Emil Isac: † Carol
Nagy és bölcs király volt. Nemcsak országot és királyi trónt szerzett magának, hanem embereket és szíveket is. Boldogtalan szegénység hozta, Romániában pellagra és kulturálatlanság virágzott a királyi batár poros útja mellett – török pasák korbácsolták vígan a parasztot, s fanarióták voltak tanítói a népnek –, vigasztalan, sivár föld volt Románia, mikor Cruza elintézése után német uralkodót hívott magának – s hohenzollerni Carol meghozta az áldozatot a nemes és lázongó román nemzetért, nem szökött vissza Prussiába, hanem náluk maradt, a románságnak országot alkotott, amelynek fanatikus uralkodója lett: bekapcsolta a román intellektust Európa szellemi életébe.
*
A román király – miként a könyves antik bölcsek – korán kelő és korán fekvő volt. Élete póz nélküli, szuverénül tanult és igazságos. Nem volt representativ King. Udvarában nem hemzsegtek illatos dámák s pomádézott hajú udvaroncok – csupán a tudósokat és politikusokat gyűjtötte maga köré. Parlamentjének tagjait: bojárt és parasztot együtt látott – nem volt a rendiség alkotmányának hirdetője, országának embereit egyformán szerette. Az ember, „Omul”. Ez volt az Ő ideálja, s ezért dolgozott kora hajnaltól késő estig – de azért nem esett túlzásba, nem zárkózott el a világtól: színházba is járt, s megtapsolta koncerteken Sauert –, szívesen olvasta Anatole France-ot, s intuitív impulzivitása királyi schöngeisttá tette.
*
Bevallom őszintén, nekünk, román „forradalmárok”-nak, akik Elisée Reclus és Marx tanait hirdetjük, voltak pillanataink, amikor megdöbbentett a román király konzervativizmusa. Egy lázadó faj, mint amilyen a román, mindig akar valamit, sohasem tud megalkudni. Nekünk a politikában, mint a művészetben, ideáljaink mindég a merészek voltak. Nem tudtunk lelkesedni azokért, akik a békét és nyugalmat szerették, akik nem mertek… Pisarrói vonás amúgy is sok van a román fajban: kalandos élete szokott lenni a legtöbb balkáni latinnak. És a román király úgy jött Romániába, mint egy bonni professzor, aki Kantot olvassa zivataros éjjeleken s képes a Carneval harsogása mellett a halálról gondolkozni – hohenzollerni Károly szomorú előkelőséggel s csodás nyugalommal ült a királyi székbe, mint egy mentor, aki lármás gyermekhadat szemeinek szelíd okosságával kell csitítson.
*
Amikor a román király Romániába jött (nagyanyám mesélte harisnyakötés közben fehér éjszakákon, beszélő kemence vörös fénye mellett) – Bukarestben még alig voltak házak, s „Kafta” volt a parlament. Az utcalámpásokban sárga fátylú fény: fotogén égett, selyem batáron hastáncosnőket kocsikáztatott a bojár, s jaj volt annak, aki földet ígért a parasztnak. A katona még nem volt a miénk, hanem az uraké volt, a politikát pipaszó mellett csinálták a hoszpodárok, ami kevés írás és olvasás volt, azt párizsi könyvesek szállították – a Dunán tutajok folytak s szenvedések –, s nagyobb volt bánata a pásztornak, mint a havas, amelyen furulyázott. Ami kevés állam és alkotmány volt, azt is török pasalik formulázta: a paraszt rab volt s kezet kellett csókoljon a bojár maitresse-ének, a templomban görög és szláv istent dicsértek a papok, s mindenkié volt Románia, csak a magáé nem…
*
Carol nem ijedt meg a Balkántól. A gáláns gárdahadnagy nem utálta az ótvaros parasztokat, a kutyaugatásos falvakat, a vad és panaszos erdőket – utakat és szíveket nyitott, vasutat szántott az éjszakába, gondolatokat ébresztett az elmékben –, ledobatta a granicsár bocskorát, hogy sorkatonát csináljon a zsoldosból, a „Kaftá”-ból parlamentet csinált, alkotmányozta a gőgöt, jogot hirdetett a népnek, gőzekét vásárolt s könyvtárba olvasztotta a fulladásos úrimurikat, kiűzte a maitresse-eket és a bajadérokat, s házasságra szoktatta a feudálist. A pellagra virágjára reáküldte a kultúra bágyasztó őszét, hogy minden hervadjon, ami nem az életé, s megcsinált egy balkáni lehetetlent: állammá formálta a román humuszt, melynek véres aranya Párizsnak leghálásabb csendülése volt.
*
A király életével fizetett az áldozatért. Abban a korban, amikor a német hercegek párnázott széken olvastatják fel maguknak udvarmestereik jelentéseit – hohenzollerni Carolnak még mindig dolgoznia kellett. Az állammá fejlesztett románság, az alkotmányig emelt öntudat már speciális életet akart élni. Az alkotmányfejlődés pártokra osztotta a románságot, s kialakult a dzsentri, a bojár és lateiner csodálatos keveréke. Természetesen, amit a középosztály akart: politikában, szociológiában, művészetben, iparban, azt a bojárság ellenezte… Az alsó osztály önállósított kultúrát akart s balkáni blokkot; a felső osztály, a latin tory: franciáskodott. Carol király egy öntudatos, poroszos román középosztályt alkotott – mely nem majmolta a francia kultúrát, de nem zárkózott el hasznos külbehatásoktól sem. Ennek az osztálynak voltak kombattánsai a politikában: Carp Péter, Take Ionescu, Marghiloman, az öreg Rossetti, művészetben és irodalomban: Vlahuta Sándor, tudományban: Babes, akikből hiányzik a pissarói vonás, de annál több a komoly kvalitás: megteremtették a román kultúra exportját anélkül, hogy vámsorompókat emeltek volna John Bullnak vagy Jean-Baptiste-nak.
*
Istennek hála, Románia már valóban kultúrállama a Balkánnak. Állami erkölcse megdöbbentően reális – nincsenek teátrális forradalmai, s nem félhetünk, hogy pasalikká süllyed. Azok, akik ma Románia sorsát intézik: a liberális Bratianu, a nacionalista Iorga és a konzervatív Carp: nem epigonok és nem rabjai a moszkovitizmusnak. A Cár, bár Scotus Viator úgy magyarázza: az összes ortodoxok „pápája” – Romániában nem szuverén – s parancsait Culcerin, a zseniális román generalisszimusz nem követi… Hiába akarnánk Ferdinándtól, az új román királytól, felesége révén, szláv előnyöket kicsikarni a román államéletben – Carol végrendelete a legszentebb hadiparancs…
*
Hogy halálában is nagy maradt Carol, azt szépen és nemesen igazolja legutolsó emberi cselekedete. A nagy király azt kívánta, hogy Curtea de Arges-ben temessék el – a román história e csodaszép panteonjában… A Curtea de Arges valaha a legszebb templomok egyike volt, amelyben a román istent dicsérték a Havas fejedelmei. Ezt a düledező sírboltot, Lecomte zsenije újjá varázsolta: csodájára jártak az amerikaiak… Itt fog nyugodni a bölcs halott, ki a román királyság legelső felkentje volt – s kinek nekrológja a legszebb költemény kell legyen.
