Havas Gyula: Levél egy ismeretlen emberhez
Havas Gyula: Levél egy ismeretlen emberhez
Barátom, búsúltál-e hajnalig
a kávéházban egyedül, míg lágyan,
mintha szíved piros tüzéből szállna,
a cigarettád füstje reszketett
s szemed lehúnyva kéjjel, reszketeg
rebbent reád a vágy szivárványszárnya:
ó, hűs szobákban mennyi édes ágy van
s szép mellek szűz opálja hajnallik?…
a kávéházban egyedül, míg lágyan,
mintha szíved piros tüzéből szállna,
a cigarettád füstje reszketett
s szemed lehúnyva kéjjel, reszketeg
rebbent reád a vágy szivárványszárnya:
ó, hűs szobákban mennyi édes ágy van
s szép mellek szűz opálja hajnallik?…
Barátom, álltál már az ég alatt,
a végtelenbe révedő szemekkel
a messzi csillagok fényét figyelve,
mely száll feléd az ezredéveken
és szállt szíved a messzeségbe' fenn,
míg vágyad, holt madár, végsőt ivelve
a végtelenbe víjjogón veszett el
és megsebzett szemedből vér szakadt?…
a végtelenbe révedő szemekkel
a messzi csillagok fényét figyelve,
mely száll feléd az ezredéveken
és szállt szíved a messzeségbe' fenn,
míg vágyad, holt madár, végsőt ivelve
a végtelenbe víjjogón veszett el
és megsebzett szemedből vér szakadt?…
Barátom, sétáltál-e egyedűl
hazamenet az elhagyott uccákon
bús-öntudatlan, céltalan bolyongva,
hol élsz, a házat, túlhaladva rég,
míg messze zengve, meghasadva ég
az ég s a nap tüzesbibor korongja
remegve vérzik el a messze fákon
s az ég sebéből forró zuhogással
az örök élet drága vére dűl?…
hazamenet az elhagyott uccákon
bús-öntudatlan, céltalan bolyongva,
hol élsz, a házat, túlhaladva rég,
míg messze zengve, meghasadva ég
az ég s a nap tüzesbibor korongja
remegve vérzik el a messze fákon
s az ég sebéből forró zuhogással
az örök élet drága vére dűl?…
