I.
I.
A reggeli vonattal, mellyel Kecskemétre járnak be a falusiak, egy idegen férfi érkezett. Augusztus volt, az idegen mégis báránybőrös subába volt süppedve. A fején kucsma volt, a suba és a kucsma között csak az éles metszésű orra meg az idegeskedve remegő szemei látszottak ki, szürkeséget mutattak kívül, pedig a mélyükben kiolthatatlan állatias epekedések forrtak. Révetegen bandukolt a homokos úton. A poros levelű akácok közül idelátszott a kecskeméti öreg templom gerendákkal körülburkolt tornya. Az idegen meg-megtorpadó léptekkel haladt előre, s unottan bámult a csizmája hegyére. Valamikor meleg, égető, nehéz vércseppek tapadtak a kezéhez. Nyugodtan csinálta: mikor elég bizonyítéka volt arra, hogy a felesége más férfit is ismer rajta kívül, nyugodt megfontolással, körültekintő nekihevüléssel szúrta bele a finom toledói pengét a felesége szívébe. Pedig csak egyszer fogta meg az ördög egy gyönge pillanatában. A férfi többet vesztett a fölfedezésével egy egész világnál. Azóta nem lelte helyét. Ajkai mögött állandóan ott vonaglott az elcsókolandó csókok ingere, s a szívét befejezetlen, derékban kettétörött szerelmek izgatták. Virág nem nyílt az ő örömére, és harangkongás őt nem hívta imára. Nem tudott imádkozni és elfelejtett sírni. Áldozatokat keresett kietlen útján: asszonyokat, hogy feldúlhassa az életüket, és a szerelmi láz legforróbb pillanatában beleharaphassa az asszony vállába egyetlen élettapasztalatát, hogy ezen a világon minden asszonyban van egy parányi hajlandóság a hűtlenségre, ott bujkál valahol a szívük mélyén elrejtve, néha nem is kerül felszínre, csak ki kell csiholni belőlük, mint a kovából a tüzet, hogy lángra lobbanjanak. Ez a tudat, mely életéből leszűrődött, volt az elégtétele… tovább ment azután, otthagyva mindenütt az önmardosás kígyóit a lába nyomán…
Meleg szél fújdogált és meg-meglóbálta a subájáról lelógó gyapjútincseket. Most bizalmas ütést érzett a vállán, dühösen kapta hátra a fejét. A váltóőr állott mögötte, ki ugyanazon az úton haladt. Egyrészt a helybeli parasztgazdákkal szemben megszokott bizalmassággal, másrészt az egyenruhája folytán érzett felsőbbséggel szólította meg az idegent:
– Hát kee bion nem szégyelli augusztusba subába járni? Aggy Isten – tette hozzá aztán csendesen.
Az idegen felhorkant és az első pillanatban a csizmaszárában lévő tordai kacorra gondolt, hozzá is kapott már, a keze megérintette a keményfából készült nyelét, de meggondolta magát, és szép csendesen visszahúzta a kezét. Mit akarhat itt velem ez a kis mitugrász – gondolta, de lenyelte a haragját s mogorván válaszolt:
– Szeégyejje mán a kánikula, nem én…
A vasutas felkacagott, egészséges, könnyed kacagással.
– Abbiz úgy van. Rossz idők járnak…
Az idegen olyan szemmel nézett végig rajta, mint a hitelező, akinek az adósa letagadja a tartozását. Csöndesen zúgta:
– A hitványának.
– Mindenkinek – akadékoskodott a vasutas.
– Mondok: a hitványának – vágta ki az idegen a szót, olyan hanghordozással, hogy a vasutas elfelejtett reá válaszolni. Jóval később kockáztatta meg a tagadást:
– Nema!
– Debzon! Csak a hitványának – dörögte az idegen, és csöndesen meglóbálta a fejét. A vasutas odaért a lakásához. Elköszönt az idegentől. Bekocogott az udvarra. Folyton az idegenre gondolt.
– Furcsa ember – gondolta –, furcsa. Megenné az embert a szömivel. Paraszt. Cudar paraszt. Gazdag. Bikkfagatyás paraszt. Csak aztot nem t’om megérteni, hogy mér nyöghet akkorákat, mint a Sebaj kutyám. Meg osztég a szöme is minduntalan másutt kajtat, amikoó beszél. Nem is löhet az jó embör. Nem a! Nem bion…
