V.
V.
A csárdásné sietve fogott a főzéshez, mikor a subás ember elment. Alig tudta összetákolni az ebédet. Ideges volt és félelmet érzett. Most érezte, hogy milyen kimondhatatlanul szereti az urát, most, mikor már jóformán minden jogosultságát elvesztette arra, hogy az uráé legyen.
A delet már mindkét harang elkongatta, mikor a csárdás hazaérkezett. Az asztal már fel volt terítve, és egy magas pohárban virág is volt az asztalon. Barbók áhítattal gyönyörködött a feleségében, ki most a hirtelen fellángolt szerelmével még szebb volt, mint máskor. Tűzrózsák égtek az arcán.
Már hozta a párolgó levest. Az asszony szokatlanul kedves volt az urához. Az boldogan nézte. Már el is felejtette a bíróval való összeszólalkozását. Miért is ne? Egy asszony, aki ennyire kedvében jár az urának, nem lehet az hűtlen… De a subás ember eszébe jutott.
– Képzeld, gyöngyöm, ma egy ember subában járt a faluban. Ilyen Istenáldása időben…
Az asszonynak egy pillanatra a torkához fagyott a szó, minden vére alászállott, és dermedt remegéssel várt egy pillanatig. Viharosan hullámzottak benne a gondolatok, amíg az asszony újra diadalmaskodott benne.
– Abbolond! – kacagott azután. – Hiába, nincsen párja az én aranyos uracskámnak – szólt, s lázas forrósággal csókolta meg az urát, s a lelkéből, mint egy nehéz árnyéktömeg, úgy távolodott ki csöndes enyészettel a másik képe.
– Édes, hűséges kis feleségem… – érzelgett a csárdás. Beszélhet a bíró… A szamár…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
