Rozványi Vilmos: Nyár!
Sárga meleg csurg az izzó világba,
Szemed elrévlik, tátva szived, szájad
S herél a nyár bénult sok délutánja.
Izzadt, vásott combja riszál, ha lép,
Lézeng hasán két nagy, tejetlen elmő
S lyánykora, a tavasz, csak messzi kép.
Nyárkirálynő ágyékán heverünk,
Undok Emese-álmokból kelünk föl
S szikkadt velőnk bezörgi szép fejünk.
Mindent kiejt kezünk az izzatag,
Rohadnak szívek, álmok, eszmék, lelkek,
Amerre nyárkirálynő elhalad…
Mi mindig-mindig Pesten kushadók!
Telt ódáink távolból rínak, búgnak,
De szivünkön nyálkás a "múzsacsók"!
Jaj, miket hordunk mi szívünk szerén?
Egyet, kéket, ha nézünk, rohadt földnek
Dulong a vére minden vén erén.
Veszettül őrzik még itt Jézus-jussal,
Párzó lelkünk itt bóraként süvölthet,
Mit kezd a Nép két szőreszín koldussal?
Cipelem lelkem, mint belem, a földön:
Igyen lelkeden, haj, te is elbuksz ám!
Ott sem áll még Róma - az Angyalföldön.
Nyár-Putifárné hempereg velem
S izzadt, rohasztó combja közt szorulva
Harap, sikít én szép, ifjú fejem…