Révész Béla: Miniature • – Vihar –
Révész Béla: Miniature •
– Vihar –
– Vihar –
Felleges viharzó este volt, a levegő végtelen sötétjében csak állt és áradt, csillagoltó fejével, karoló karjaival, lehelő szájával a kánikulás hőség.
Nyaraló, lustálkodó emberek között, a szabadságos tétlenségben, a teraszon ültem, a furcsa türelmetlenséggel, szekáns munka nélkül, loholó sürgősségnek híjával, diadalmas elszabadultan az ügyes-bajos otthoniaktól.
A rekkenő fölforrt, a sötét mélyeiből, villant a vajúdás, a meglendült hirtelenség rázta az eget, süvítve zúdult alá a völgybe, mélységhegyek nőttek s legyintve viharoztak az űrben, fölgyulladt lidércek alatt bús erdők föllángoltak s lombos karjaikkal a futó sóhaj nyomában elnyújtóztak, a kisöpört teraszon már csak én ültem, a repkedő villám, a hasadó feketeség váltogatta tekintetemet és megduzzadt a mellem a látogató forróságtól, amint láttam, hogy egy vad fekete nő suhan a mindenségen által, a villámos tűz a fölvetett szemei, a démonos haja az iramló sötétség és érett testének leples igézete, a fuvalmas, megverő melegség…
A fölzáporozott városka, alvás után, ránk ragyogott, a fázós nap nyitott szemmel sütött alá az égből, a megfürdött gesztenyések a sétautakon a fa-illatukkal frissen áradoztak, a nyírott bokrok, glédás sövények a kanyargós lejtőkön csillanva gyöngyöztek, a keskeny aszfalton a nedvesség még bántatlanul terült és piciny ezüsttócsákban hempergős szivárványok tisztálkodtak, hízelgős, serkentő volt a levegő, amelynek könnyű áramában egy ifjú leány jött szemben velem, vékony selymekkel a feszült kicsi mellén, a tréfásan könyökös karjain, huncutkás haja alól kérdezősködtek a szűz szemei, egészséges szája zártan, feladattal komolykodott, táncos, kicsi lábakkal már elém fürgélkedett, egy drogueria ajtajából az ízes szagosság éppen rálebbent… milyen tiszta volt… a bőre, a húsa, milyen üde volt… a selymek alatt a feltörő gömbölyűség, zergés lábainak ívelő tájékai föl a haragvó csípőkig, mind-mind a hívó tisztaság, mely a rossz gondolat nélkül most mutogatta magát, körötte pedig tükrözött a megzáporozott kicsi fürdőváros, a lejtők alatt csak buzogtak buzgalmasan a kristálysörényes ősforrások…
Az erdő meleg és lélegző volt, mint a megzihált nő az ostrom után, az utakat a vad nász meghintette a fenyvesek tobozával, a szegélyes tölgyek során, váló ágak fáradtan csüngtek alá a törzsükön, a frissen forgatott avar vidáman aranylott a fölbukkanó tisztásokon, ármányos csönd, templomos illat halk intéssel tolta előbbre a sűrűséget, öreg fák borulatában útvesztőben álltam és rest eszem elé rejtvény-jeleket küldött az erdő.
Szívek forrtak a fákon, kicsi, nagyobb szívek, gonddal vésettek, sietve fölrajzoltak, mélyült völgyelőek, öreg rovásúak, frissen fölhelyezettek, itt-ott kezdőbetűk, alattuk a pontosság, évszám, dátum, egy-egy szív csücskében lángnyelvek kirajzoltan és a megsebzett kéreg kévékbeforraltan, küllőkkel megnövelte a tűzi képet, dátum nélkül is ódon történetek, hajdani vonalak galléros türemléssel kiszélesedtek, szívek peremén a tűnő évek újuló körözéssel, aggastyánredőkkel körülkérgesedtek és voltak újonnan föltűzött szívek, mikben még zöldellt a nedvesség (miként az élet nyílik), őszülő szívek is így indultak el egykor, a bélyeges eredetük még most is mutatkozik és nőnek, kúsznak (míg gyantát fognak vetni a tölgyek) a növő magasságba, elhagyott szívek tulajdonosai, más rengetegben ki tudja, merre járnak?…
Hirdető szív-címereknek megosztott területe két kézművesé?… szíveknek összezáruló ajkai, keményen metsző az egyik félről, bicsaklóan akaratos a másik részről, két ember kézfeje egymásnakdőlten összelángolt, mire a szív alsó szuronyát összezökkenve felrovogatták?… a lány, a férfi álltak a tölgyek alatt? aki a kévét az öreg szív kapujába fölírta, milyen volt? álmodó szemben föltündökölt a megindult erdő és a megtalált óhaj el nem engedte többé a zsákmányolót?… „Clarisse, V. 3.”, a gőgös? a karcsú testében zárt világot rejtő? szűk, vékony ajkán a kimondhatatlannal járó? rianáskor, zajláskor mégis eljött a tölgyek alá s ráégetvén szívét a hallgatag tanúskodóra, neszelve földobogott az erdő, két ember összeborulásakor?…
a kicsiny, kövér, nyilazott, félbehagyott, megcifrázott, elrepedt szívek a választott szív-lugasban?… összeérő terebélyek árnyában, a vezetőn kanyarodó tisztás bújtatója előtt, a párok mind megálltak?… elhaladt mátkák nyomában csak mindig jönnek az új menyasszonyok?…
a lejtő csúcsán, a körülőrködött tisztáson egy szőke leány áll a nap alatt… fú a szél, sötét férfifolyondár csavarodik a nő körül…
az álnok völgyből, innen én látom és nem tudom… ki az, aki itt, a két vállam alatt megbújt és kivetni akarja mellemet s démonos némbert vitt az esti szemeim elé, zsenge leány-gyümölcsöt mutatott föl a tisztaság-káprázatban, szívek rajzó randevúját a szívem előtt fölnyüzsgette… ki az? ki megnyúlt derekamat, szédülő eszemet két izmos karjával most átkarolja…
Holnap már haza kell mennem és megint csöndes ember leszek.
