V.
V.
Rosszul hárult reám a vizsga: nem sikerült s én, a régi kitűnő, végességes elégségest kaptam a bizonyítványban. Ezt csak sejtettem, mert még bizonyítvány-osztás előtt voltunk, de egyszer (gondoltam: nincs már háborúnk a svábokkal) kimentem a Posta-rétre, tíz-tizenöt sváb legény hevert s viccelkedett, mikor engem megláttak és Róth Szepi megismert.
– Fiúk, ezt volt az a kis lármás gazember, aki mindig ellenünk dolgozott: üssük.
A jobb karomra ütött Róth Szepi egy nyers bottal, de a szívem fájt ez ütés miatt mégis és bal felől.
Haza, azaz szállásomra mentem s otthon édes anyám és édes apám várt nyugtalanul s bénult karomért aggódva. Másnap kiosztották bizonyítványainkat s én valóban alapos «elégséges»-t kaptam s a tornából pláne szinte megbuktam.
Ekkor búcsút kellett mondanom e különös s engem annyiszor megrángató városnak s új lehetőségek felé volt muszáj néznem. Elvittek e városból a szüleim s én megindultam az új iskola, az új élet, szóval más Idő és más Harcok és a Halál egyéb változatai elé.
