Barta Lajos: Áfrika…
Barta Lajos: Áfrika…
Elhagytuk Miskolcot. – A gyorsvonat a hevesi rónán hajtott keresztül. Nyáreleje volt. A föld ott melegebb, mint másutt és a levegőben különös magyar ízek vannak… A gabonák értek. Tarkán, a zöld és a sárga változataival dőlt az egyenes föld az ég végtelenje felé… Csak itt-ott egy lombos fa, tanyaház, kalyiba… Hanyatlik már a délután, feketedni kezd az alkonyat… Fátyolos leheletek és nagy sejtelmek lengenek a földből a magasba… A rónaság, – mely közel van ahhoz, hogy sivár legyen – hatalmas és költői mélaságot áraszt magából, ahogy a durvának látszó nép lelke termi magából a tündérmesét…
Zúg a gyorsvonat, de hirtelen megáll. A vasút emberei ezt a nevet kiáltják: – Füzes-Abony. Zajos az állomás, de a nyugalom és a béke áldása nagyszerű természetességgel pihen köröskörül mindenen. Egy perc nagyon rövid idő! Még alig lehetett felfogni egy-két parasztasszony kendőjének színét, egy csendőrszurony ezüstjét, kis parasztlányok kóc-hajának sárgáját, egy félrecsapott kalapú kisasszony vörösre sírt szemét, egy mankós katona sapkáján a bordópiros rózsát, egy disznókereskedő felfújt arcának lilás cinóberjét – az alakok még úgy szólván nem is, csak a színek jutottak el a szemhez – mikor már megmozdultak a vonat kerekei.
Akkor két mezítlábas, kurta és sok rokolyás parasztasszony – mindegyiknek a hátán puttonyformájú kosár – ugrott föl a hosszú kocsi lépcsőjére. A kalauzok meglátták a két parasztasszonyt és elkezdtek ordítozni. Ordítoztak, ahogyan csak tudtak és gorombák voltak, amennyire csak tudnak kalauzok gorombák lenni!
– Mit csinálnak maguk ott? Nincs harmadik osztály! Nem szállnak le rögtön! Barmok!
Az egyik parasztasszony már fogta az ajtó kilincsét és hátraszólt annak, aki mögötte kapaszkodott és aki a kalauzoktól megijedt:
– Ne féj tülük Zsófi! Hadd kiabájanak!
A kalauzok még vörösebbek lettek és még jobban felfúvódtak.
– Ostoba marhák! Nem mennek le onnan!
Az állomás felől és a vonat ablakaiból is kiabáltak már feléjük:
– Szálljanak le! Ugorjanak le! Most még lehet! Ez a gyorsvonat! Nem látják? Az a második osztály!
Az egyik kalauz a legelső, a másik a legutolsó kocsi lépcsőjéről ordítozott feléjük:
– Állatok! Meg vannak veszve! Leugrani! Leugrani! Most még lehet!
Szempillantás alatt történt ez, a vonat kerekei még egyet sem fordultak egészen. Akkor a hátsó kalauz leugrott a földre és az asszonyok felé szaladt, hogy mielőtt baj történik, elfogja és leemelje őket.
A hátsó asszony, aki fiatalabb volt, ijedten látta a kalauzt maga felé futni:
– Jaj, te Panni! – szólt föl a másiknak.
De Panni akkor már benyomta az ajtót és ott állt a kocsi hátsó férőhelyén:
– Ne féjj tüle Zsófi, csak gyere!
Zsófi is feljutott Panni mellé; reszketett. A kalauz utánuk:
– Buta parasztnépség! Nem látták, hogy ez a gyorsvonat? Most pedig fizessék meg a büntetési taksát, ami a személyvonati jegyre jár!
Nyugodtan mondta Panni:
– Má mér fizetnénk!
Belenyúlt a keblébe és kiemelt onnan egy kis vászonzacskót. Annak a zacskónak is éppen olyan ráncos volt a szája, mint amilyennek készülődött a Panni öregedő, horpadozó szája. Kivette a zacskóból a jegyét és odaadta a kalauznak. Most lett az még csak igazán mérges, hogy nincs joga tovább mérgelődni. Mert szabályszerű gyorsvonati jegy volt. Zsófi is csak úgy kihúzta a magáét. A kalauz kilyukasztotta a jegyeket:
– Ilyen buta népség! Megmondhatták volna mindgyárt! – elment és bevágta az ajtót.
Panni és Zsófi egyedül maradtak. Az előkelő helyen még mozdulni sem igen mertek. Volt ott a sarokban egy kis bőrülés, de nem mertek rá leülni.
Most oda lehetett hozzájuk menni és meg lehetett őket jobban nézni! – Kis termetű, korán öregedett, igénytelen nőszemélyecskék voltak. Színevesztettek is! Mintha nem a friss levegőtengerben fürödnének kora tavasztól késő őszig; mintha nem a napnak pirosra pozsgásító tüze lobogna rajtuk a nagy nyárban. Fakók voltak, mint a mezei életnek azok a kivándorlottjai, akik már fölvitték a viceházmesterségig Budapesten és éjjel-nappal a szuterének rohadt levegőjében fulladoznak.
Meztelen lábukon vastagra tágult erek folytak szét sötétes szövevénnyel. Volt rajtuk vagy egy tucat rövid szoknya és ez gingalangosra szabta kurta testüket. A legfelső szoknya hamvas kékbe játszott; vékony vonalú fehér köröcskék élénken kör-köröztek a mosott perkálon. Kis réklijük sötétebb kék mosó volt; rajta barnára mintázott apró virágok százával széthintve. Derék alatt a kis rékli széle köröskörül kislingelve. A szűk ujjak szélén is köröskörül kis bodor fodor. A kis rékli olyan szűk, mintha zsákban lennének benne. Nincs is a felső testüknek semmi formája. Keblük lapos, nemcsak mert a gyönyörteljes mellet a szopós gyerekek hamar elszívták, de mert a zsák-rékli, melyet úgy viseltek, mintha pogány idők szertartásának maradéka lenne, már hajadon koruktól fogva szétnyomta keblükön a két szép halmot. Fejük puha barna kendőbe volt bekötve; abból a puhaságból világosodott elő az arcuk. Horpadások, dombok, mély völgyek, kusza csatornák vannak rajta. Olyan volt az arcuk, mint a föld felületén valami nagy táj, melynek formáját a természet moloch-ereje sok ezer év alatt alkotta meg… Szájuk széle lilás és cserepes folyópart; orruk kiáltó hegy a gödrös arcmezőn; szemöldökük erdő egy domb peremén; lent a gödörben két tó: – a szem. Arcbőrük fakultsága átrévül a hamuszínbe. Áprilisban, a szélszárította sár ilyen… a gyalogút pora is befújta őket… a föld férgei ők is és a föld színe lepte el őket, mit más, a göröngyök közt lakó állatokat. – De ennek a két földi féregnek a mellében érző szív reszket, agyában sajogni tud a finom velő és néma, magát kifejezni nem tudó isten vonaglik a szemek színes kocsonyájában…
Így mondta el a dolgot Panni:
– Jaj kéröm, odavótunk Egörbe! Szöröncsénk vót, hogy ezt a vonatot elértük, mert még az állomáson éccakázhattunk vóna… otthon pedig várnak a porontyok… Tekintetös úr! Tessék nekünk megmondani, merre van az az Áfrika? Éppen azér vótunk oda Egörbe.
Mert úgy vót az: hazagyütt a komaasszonyom Bogácsrúl. Ű is a fogoly ura után járt Bogácson. Csakhogy nem tudott meg róla semmit. Mer igaz, hogy hárman kűttek egy sürgönyt Oroszországbú, de a komaasszony urát nem említik. Pedig az is velük együtt vót a harcba. Azér vót a komaasszony Bogácson, hogy má három hét előtt kűttek sürgönyt annak a három embörnek, amelyikbe megkérdezték, hogy a komaasszonyom urárúl nem tudnak-e valamit? Hát hogy talán meggyütt má a válasz? De bizony nem gyütt még semmi.
…Az én uram, meg itt a Zsófi ura – ez neköm unokatestvéröm! – a negyedik századba vótak beosztva. A komaasszonyom – aki lám hiába járt oda! – hozta nekünk a hírt Bogácsrú, hogy egy bizonyos egri asszony járt ott künn Bogácson, egy bizonyos Csery János feleségét kereste. Mert hallotta, hogy ez a Cseryné kapott hírt a maga urárúl, az pedig tudhatna az ű urárúl, mert azok születésre egy falubeliek vótak, egy ezredbe kellett hát nekik szógáni.
– Jaj – mongya ez a Cseryné az egri asszonynak – én csak annyit tudok, hogy odavótam a vásárra Gelejbe. Ott mutatta nékem egy asszony a levelet, amelyikbe a fogoly ura írja, hogy egy darabig együtt vitték űtet is a Csery Jánossal, de aztán a foglyok nagy részét, elszakították tőlük. De senki másnak a neve nem vót abba a levélbe…
Ez az egri asszony meséte, hogy az ű mosóasszonya kapott levelet az urátúl Áfrikábú. Az az ember pedig éppen a negyedik századná szógált…
Mondom a Panninak: – Mennyünk el Egerbe ahhó a mosóasszonyhó! Mert tizenhat hónapja már, hogy az utolsó tábori kártyát kaptuk. De lám, van olyan is, akit má meggyászótak, aztán esztendőnél több idő múltán is életjelt adott magárul!…
…Csak az vót a baj, hogy a komaasszony elfelejtötte megtudakóni Bogácson, annak az egri asszonynak a nevét. Nagy bánatában – szegény elfelejtötte! Azért mink a Pannival, má a mút hétön odavótunk Bogácsba. Megkerestük ott a Cserynét. Annak föl vót írva egy papírra annak az egri úri asszonynak a neve. Így mentünk el kéröm Egörbe.
…Hát csak tévelygünk az utcán Egörbe; megszólít minket egy rendőr: – Maguk kit keresnek? – Szól is mingyár egy gyeröknek: – Vidd el ezöket az asszonyokat a Stolzingerné nagyságáhol! Emondtuk a nagyságának, miér gyüttünk Hevesbűl. Csak ránk borút sírva! Ríttunk együtt hárman…
…El is kűdött mingyár a mosóasszonyáért, aki a levelet kapta Áfrikábú. El is gyütt az asszony, de a levél nem vót nála! Mert azt egy rokonya elvitte Putnokra, hogy ott megmutassa egy másik fogoly feleségének. Annak az ura is a negyedik századná szógát.
…De asszongya: nincsen abba a levélbe semmi más, csak ahol űk vannak, nappal olyan meleg van, mint a tűz, éjjel olyan hideg van, mint a jég. Űtet mindig leli a hideg, nem is tuggya, meddig marad életbe?… A közelebbi címet nem tudta megmondani, azt maj csak megírja levélbe, ha az ura levelét visszahozzák Putnokrú.
– Nem azt mondta az az asszony: Ázsia?
– Nem azt kéröm! Nem azt mondta Ázsia?… Ugye Panni: – azt mondta hogy Áfrika? – Talán mégis megtudná nekünk a tekintetös úr mondani: merre van az az Áfrika?…
A kocsi mennyezetén kigyulladt a villamos lámpa, a két asszony eddig homálybelepte arca megvilágosodott, mint amikor a hold besüti a hervadt tájat. A kocsi nagyon rázott, lábukat nekipeckelve álltak, szemük a nagy izgalomtól előre meredt… Zöldes-barna karika van ennek a szemnek a közepén, mint egy színes gyűrű. Látszik, hogyan fáj, sajog és ég ebben a gyűrűben a festék!… A gyűrű közepén nagy fekete pont. Mintha nyíl-lövéssel, mely az örök idők kezdetéből jött, lőtték volna oda ezt a fekete kutat. Benn a durva paraszttestben, az izzadt, ráncos bőr alatt, a csontokban, a puha belső részekben, a porhanyós velőben, él az érző, gyötört és vonagló ember. És fölnéz az ember a szemnek közepén a fekete kútból. Kinéz onnan és kérdez erről a világról… Most azt kérdezi alázatosan és reszketve:
– Talán mégis meg tudná nekünk az úr mondani: merre van az az Áfrika?
De ki tudná azt megmondani nékik, amit az ő lelkük tudni akarna?
Fékezik a vonatot. A kerekek már nem is forognak, csak csúsznak. Bejön a goromba kalauz és szép csendesen azt mondja:
– No asszonyok! Itt vagyunk! Vigyázzanak, le ne essenek, csak egy perc a megállás!
A kál-kápolnai állomáson nagy lámpák égtek. Zsófi és Panni kimentek a világos léckerítés ajtaján, aztán nekivágtak a sötét kocsiútnak. Látszik egy percre még, barna kendőjük, ide-oda penderülő sok rokolyájuk és hátukon a puttonyhegy. Már mozdul a vonat, a kéményből tűz csap ki és mint nagy fényszóró a csatateret, végigönti világossággal az országút melletti házakat. Fölvonaglanak a falu-széle házai, de aztán visszaroskadnak lomha körvonalaik. A vonat elindul és az országút a két mezítlábas asszonnyal belevész az estbe…
Hamar messzire zúg a gyorsvonat…
De megy valahol a hevesi rónán a két asszony. Nem látszik már sehol tanyaház, vagy falu. Sötét az óriási mezőség. Panni és Zsófi csak mennek az úton, csak egymás mögé rakják lábukat, mint két rugóra járó gép. A két gépben, a sötétben, megy azon az úton előre két láthatatlan fáklya, két égő, magára hagyott siket, magyar fájdalom… Ez a fájdalom újra és újra, tehetetlenül és gyámoltalanul, mint papagáj rikoltása, azt kérdezi: – Merre van Áfrika?…
…Sötét volt. Az est ráborult a nagy rónaságon a két kicsiny asszonyra. De ez a sötétség, nem olyan egyszerű gyász volt, mint amikor a nap leszáll és a földgolyó átsiklik az éjszakába… Az a feketeség, mely rájuk borult: – a magyarok nagy éjszakája volt…
